Veszélyforrást lát benne, ahogy a neoliberalizmus szélsőséges formáiban is.
Ez a cikk Ferenc pápa legfontosabb közéleti megszólalásait hivatott összegezni, de szükségképpen töredékes lesz, mert az egyházfő sokszor és sokféle megközelítésben szólalt már fel a politikai kultúra különböző szélsőségeivel szemben.
Először is szögezzük le, hogy a pápa következetesen tartózkodik attól, hogy beleavatkozzon egy ország belügyeibe, megszólalásai a katolikus egyház társadalmi tanításán nyugodva egyetemes értékeket hordoznak. A befolyásolás szándéka inkább üzeneteinek időzítésében fedezhető fel, olykor ugyanis nagyon keményen szólal fel a világ folyamatait szemlélve.
A Szemlélek közössége úgy döntött, hogy a pápalátogatás előtti napokban Ferenc pápa saját szavait felhangosítva segítünk jobban odafigyelni arra, aki érkezik, amit képvisel.
Kampányunk a #pontifex nevet kapta – kezdeményezésünkkel az utcán óriásplakátokon és posztereken, magazinunk felületén pedig egy cikksorozat keretében találkozhat.
Azokkal a témákkal foglalkozunk, amelyek kapcsán fontosnak gondoljuk a hídépítést a különböző társadalmi csoportok, véleménybuborékok között.
A sorozat első cikkében az egyházra vonatkozó egyházfői gondolatokat foglaltuk össze; a második írás a „pápa békéjéről” szól, kitérve az ukrán nép szenvedésére; harmadik cikkünkben azzal a pápával foglalkoztunk, aki érti és használja a modern kommunikációs eszközöket.
Másodszor azt is fontos tudnunk, hogy a mindenkori egyházfő személye politikán felül áll. Nem is állhat máshol, hiszen a politikán felül állás az egész világegyházat kell(ene), hogy jellemezze. A Katolikus Egyház katekizmusának 2245. és 2246. pontjai egyértelműen fogalmaznak: „Az Egyház, amely küldetésénél és illetékességénél fogva semmilyen módon nem keveredik össze a politikai közösséggel, (…) az emberi személy transzcendentális jellegének egyszerre jele és biztosítéka. Az Egyház tiszteli és előmozdítja a polgárok politikai szabadságát és felelősségét is. Az Egyház küldetéséhez tartozik, hogy ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben megkövetelik az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdvössége; s közben használhassa mindazokat az eszközöket – de csakis azokat –, melyek a korhoz és a körülményekhez mérten összhangban vannak az evangéliummal és mindenki javával.”
Ferenc maga szögezi le egy interjúban, hogy „az a végződés, hogy ‘izmus’, sosem vezet jóra”. Ebből kiindulva vizsgáljuk most meg, hogy mit is mond a történelem első jezsuita pápája a nemzeti populizmusról és a neoliberalizmusról, mint a közélet két szélsőséges, korunkat igencsak jellemző irányzatáról, valamint hogy szerinte mi jellemzi a valóban a közjóért dolgozó politikust.
Nemzeti populizmus
„Vannak olyan népszerű vezetők, akik képesek értelmezni a nép gondolkodását, kulturális dinamikáját és a társadalom nagy törekvéseit. Egyesítő és irányító szolgálatuk tartós növekedési és átalakulási folyamat alapja lehet, amely magában foglalja azt a hajlandóságot is, hogy a közjó érdekében utat engedjenek másoknak. Ez a szolgálat azonban számító populizmussá fajul, ha valaki az adott nép kultúráját bármely ideológia jegyében, kizárólag saját céljai és hatalom megtartása érdekében politikai célokra használja. Vagy ha a népesség bizonyos rétegeinek legalacsonyabb rendű és legönzőbb hajlamait kiszolgálva keresi a népszerűséget. A helyzet még súlyosabb, ha akár durvább, akár kifinomult módszerekkel az intézményeket és a jogrendet is elbitorolja. (Fratelli tutti 159. pont)
A már idézett interjúban Ferenc maga vallja be, hogy kezdetben nehezen értelmezte a populizmus jelenségét. Csak teológiai tanulmányai után értette meg, hogy míg egy nép önkifejezése kívánatos, a kényszeres populizmus romboló hatású, mely egy még pusztítóbb jelenséghez, a szuverenizmushoz vezet. Egészen pontosan így fogalmazott erről: „A szuverenizmus elszigetelődő magatartás. Aggódom, mert elhangzanak olyan beszédek, amelyek Hitler 1934-es beszédeihez hasonlítanak: ‘Előbb mi! Mi…, mi…’: ezek a gondolatok félelmet keltenek. A szuverenizmus bezárkózás. Egy ország legyen szuverén, de ne bezárt. A szuverenitást meg kell védeni, de óvni és előmozdítani kell a többi országgal, az Európai Közösséggel való kapcsolatokat is. A szuverenizmus túlzás, amely mindig rosszul végződik: háborúkhoz vezet.”
A nemzeti populizmus és az arra fogékony keresztény politika viszonyáról az Álmodjunk együtt – út egy jobb jövő felé című, Austin Ivereigh brit újságíróval közösen írt könyvében talán a legkeményebb szavakat fogalmazza meg az egyházfő, amikor így fogalmaz:
„A nemzeti populizmus egyik fantazmagóriája a keresztény többségű országokban, hogy megvédi a keresztény civilizációt a vélt ellenségektől, legyen az az iszlám, a zsidók, az Európai Unió vagy az ENSZ. Gyakran olyan emberekre tesznek nagy hatást ezzel, akik már nem is vallásosak, de nemzetük örökségét egyfajta identitásnak tekintik.”
A pápa egy 2021-es londoni konferenciára küldött videóüzenetében is szót ejtett a populizmus veszélyeiről, majd kijelentette, hogy „a populizmus térnyerésére adott igazi válasz nem még több individualizmus, hanem éppen ellenkezőleg: a testvériség politikája, amely az emberek életében gyökerezik”. Hogy ez mit is jelent valójában, arról Ferenc részletesen ír a már említett könyvében, illetve Fratelli tutti kezdetű enciklikájában, melyre még cikkemben visszatérek.
Az elmúlt években a magyar sajtó nagy része sikeresen ültette el bennünk, hogy – az általuk konzervatívnak tartott elődjével ellentétben – Ferenc pápa liberális, sőt, ultraliberális, nemzetellenes nézeteket vall, igazi globalista, aki egy, a nemzeti szuverenitást tönkretevő világkormány létrehozásában érdekelt (gyakorlatilag sorosista, csak ezt így nem merték kimondani). Nézzük meg ezzel szemben a valóságot!
Neoliberalizmus és világkormányzás
Ferenc egyik legmeghatározóbb, Fratelli tutti kezdetű enciklikájában ugyanolyan vehemenciával bírálja a liberalizmus torzulásait, ahogyan a nemzeti populizmust. A pápai levél 163-as és 168-as pontjaiban így fogalmaz:
„A nép kategóriáját, amelyhez a közösségi és kulturális kapcsolatok pozitív értékelése is hozzátartozik, az individualista liberális nézetek általában elutasítják, mert a társadalmat csak együtt létező érdekek összegének tekintik. A szabadságjogok tiszteletben tartásáról beszélnek, ám közös narratívájuk gyökértelen. Bizonyos összefüggésekben populizmussal vádolják mindazokat, akik a társadalom leggyengébbjei jogait védik. Az ilyen nézetek szempontjából a nép kategóriája valójában nem létező mítosz. Ráadásul felesleges polarizáció jön létre, mert sem a nép, sem a felebarát nem tekinthető pusztán mitikus vagy romantikus fogalomnak, amely elutasítaná vagy megvetné a szervezett társadalmat, és a polgári társadalom definícióját és intézményeit.
(…)
A piac önmagában nem old meg minden problémát, bármennyire is szeretnék elhitetni velünk a neoliberális hitvallás ezen dogmáját. Akármilyen kihívás jelentkezik ugyanis, ez a szegényes és önismétlő gondolkodás megoldásként mindig ugyanazokat a recepteket javasolja. A neoliberalizmus egyszerűen reprodukálja önmagát, amikor a Trickle-down‚ a „leszivárgó gazdaság” mágikus elméletéhez folyamodik, és – anélkül, hogy megnevezné – ebben látja a társadalmi problémák egyetlen lehetséges megoldását. Tudomást sem vesz arról, hogy a „leszivárgó gazdaság” nem oldja meg a társadalom szövetét fenyegető erőszak új formáit létrehozó egyenlőtlenséget.”
Ami pedig a világkormányzásról szóló fantazmagóriákat illeti, Ferenc semmilyen emberellenes és életidegen dolgot nem mond, csupán
az isteni teremtésből indul ki, mikor éppen a javak egyenlőtlen elosztását szolgáló, globális pénzügyi-gazdasági szektor ellen emeli fel a szavát,
és olyan jogi szabályozás mellett érvel, amely lehetővé tenné a különböző országok igazságos részesedését, a rájuk is kiható döntések meghozatalában való arányos részvételüket.
„A 21. század asszisztál a nemzetállamok meggyengüléséhez, különösen azzal, hogy a nemzetek feletti jellemzőkkel rendelkező gazdasági-pénzügyi szektor egyre inkább eluralkodhat a politika felett. Ebben az összefüggésben nélkülözhetetlenné válik olyan erősebb és hatékonyan megszervezett nemzetközi intézmények kialakítása, amelyek vezetőségét a nemzeti kormányok közötti egyetértéssel igazságosan jelölik ki, és hatalommal vannak felruházva a jogsértések szankcionálására. Amikor egyfajta törvény által szabályozott világtekintély lehetőségéről beszélünk, nem feltétlenül kell személyes tekintélyre gondolnunk. Ennek ellenére hatékonyabb világszervezeteket kellene létrehozni, amelyek felhatalmazással rendelkeznek a globális közjó biztosítására, az éhínség és a nyomor megszüntetésére, valamint az alapvető emberi jogok biztosítására.” (Fratelli tutti 172.pont)
És hogy milyen politikáról álmodik a pápa?
A közjó szolgálatában
Álmodjunk együtt című könyvében a politika üdvözítő szerepére is kitér az egyházfő, mikor ezt írja: „Nagybetűs politikának nevezem azt, ami szolgálat, amely új utakat nyit meg az emberek önszerveződési és önkifejezési lehetőségei terén. Ez a fajta politika nemcsak az emberekért, hanem az emberekkel együtt is tevékenykedik, közösségeikben és értékeikben gyökerezik. Ha az embereket mellőzik, akkor nemcsak az anyagi jólétet, hanem a cselekvés méltóságát is megtagadják tőlük, vagyis, hogy a saját sorsuk és történelmük főszereplői legyenek, továbbá, hogy kifejezzék magukat értékeik, kultúrájuk, kreativitásuk és képességeik által.”
A pápa szerint az emberhez méltó élethez hozzátartozik az is, hogy részt vehessünk a rólunk szóló, a mi életünket érintő döntésekben.
Mikor a Vatikánban a francia alapítású Chemin Neuf (Új Út) Közösség „Politikai Testvériség” csoportjának tagjaival találkozott a katolikus egyházfő, nem átallotta egyértelművé tenni a fiatalok számára, hogy milyen feltételekkel lehet egy politikai szolgálatot kereszténynek nevezni. Így fogalmazott: „Az a küldetésünk, hogy a politikai találkozást testvéri találkozásként éljük meg, különösen azok esetében, akik a legkevésbé értenek egyet velünk; ez pedig azt jelenti, hogy akivel párbeszédet folytatunk, abban a testvérünket, Isten szeretett gyermekét lássuk – fogalmazott Ferenc pápa. Hozzátette: a katolikus társadalmi tanítás alapján teljes tisztelettel és szeretettel kell fordulnia a keresztény politikusnak mások felé, hiszen a politika – XI. Piusz pápa szavait idézve – „a jótékonyság legmagasabb formája”.”
És most figyeljünk, jön a folytatás!
„Ez olyan konkrét cselekedetekben nyilvánul meg, mint az elszánt törekvés a közös nevező megtalálására, a politikai ellenfelek meghallgatása, a legkevésbé sem az adott politikus „kedvenc projektjének vagy pozíciójának népszerűsítése.”
Rengeteget lehetne még írni a Szentatya közéleti gondolatairól, de ha csak az ebben a cikkben összefoglaltakat a magunkévá tesszük, máris sokkal többet tudunk a néhány nap múlva hozzánk érkező Ferenc pápa politikai lelkületéről és lelkesedéséről, mint az átlag magyar olvasó, akinek a szívét igencsak ösztökélni kell az évek óta sulykolt tévinformációk leselejtezésére, és a valóság beengedésére. Küzdelmes munka ez mindannyiunk számára, de érdemes igaz gondolatokkal és őszinte várakozással várnunk a világ legnagyobb vallási közösségének vezetőjét.
