Az Egyházat ugyan sok támadás éri ma, különös módon a világ mégis sok súlyos, az egész emberiséget érintő kérdésben hasonló válaszokat ad, vagy legalábbis hasonló módon fogalmaz, mint a keresztények.
Nagyon fontos, hogy katolikusként ismerjük és értsük egyházunk társadalmi tanítását – amelyet II. János Pál pápa különös gonddal mélyített el több enciklikájában is –, mert ezek az elvek és felismerések nélkülözhetetlen eszközei a küldetésünknek, az evangelizációnak. Jézus azt mondta: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn 17,15) és „ti vagytok a föld sója” (Mt 5,13) – azaz
a világban kell élnünk, méghozzá úgy, hogy azt Krisztus szerint alakítsuk.
Bár Európa éppen függetlenedni igyekszik Istentől, azért még a kifejezetten ateista filozófia sem tagadhatja le a „szabadság, egyenlőség, testvériség” forradalmi jelszavának zsidó-keresztény gyökereit: az emberek egyenlőségének gondolata abból fakad, hogy mindannyian Isten teremtményei, szeretett gyermekei vagyunk, egyaránt meghívottak az örök életre.
Ennek megfelelően Ferenc pápa Laudato si’ enciklikája, vagy a Fratelli tutti pásztorlevele is az egész emberiség egyetemes nagy kérdéseivel foglalkozik, ember és ember, ember és természet kapcsolatához ad útmutatásokat, nem csupán a katolikusok vagy a keresztények számára. Sőt, a Vatikán képviselteti magát a Davosban ötven éve rendszeresen megtartott Világgazdasági Fórumon is, a gazdaság és a politika vezetőinek csúcstalálkozóján.
Számomra ez a sok párhuzamosság egyszerre öröm és aggódás. Öröm, hogy egyre többen ismerik fel a teremtett világ és minden embertestvérünk iránti felelősségünket. Öröm, hogy a tudomány számtalan területen igazolja a „régi bölcsességeket”, például az emberi kapcsolataink fontosságát, testünk-lelkünk szoros egységét, a természet rendjének összefüggéseit és az élőlények egymásrautaltságát.
Ugyanakkor aggaszt, hogy a világi értelmezés szerint mindez a véletlen, legfeljebb valami ősinformáció eredménye, márpedig a régi zsidó bölcsek szerint „ha az ember úgy jár a világban, hogy az Örökkévaló nem szerepel állandóan a gondolatai között, akkor a föld felzokog a lába alatt”. Ilyen jelenség számomra, hogy sokan már nem Isten képviselőjeként tekintenek magukra, akinek gondjaira bízatott a Föld, hanem valamiféle ragálynak látják az embert, szerintük inkább meg kellene szabadítani magunktól a világot.
Aggaszt az is, hogy bár az Egyház, mint hűséges édesanya, őrzi a hit örök igazságait, sokan a tagjai, gyermekei közül szinte kamaszos hévvel szállnak vitába mindennel, ami régi és szilárd, nem kapaszkodót, hanem gátat látva a fölállított korlátokban. A divatot követve gondolkodásukban inkább fölhígítják, meghamisítják a Tanítást, mintsem képviselik az Igazságot.
Pedig akik az Egyházon kívülről őszinte szívvel az Igazságot keresik, gyakran épp a korlátok, a kapaszkodók hiánya miatt torpannak meg, és fordulnak a bevált biztos pontok felé. Sok fiatal a korábbi generációk tabudöntögetései és mindent szabályt tagadó szabadossága láttán visszariad, és újra felfedezi a szemétre dobott értékek közt a kincseket. Az ő szemükben épp az a vonzereje az Egyháznak, hogy valódi, időtálló értékeket képviselünk. Ezért tehát amikor missziót, nyitott programokat szervezünk,
meg kell találnunk a kényes egyensúlyt: a mai kor gyermekeit is megszólító stílus és a változatlan üzenet összhangját.
Kell alkalmaznunk a legfejlettebb technikákat és médiát, kell modernebb nyelvezetet, modernebb zenei stílust használnunk, de az evangélium üzenetéből nem szabad elveszítenünk egy jottányit sem. Hasonlóképp kell és szabad támogatnunk a világi jó törekvéseket, de mindig hirdetve és tetteinkkel képviselve az isteni rendet.
Erre a rendre, amelyről az Egyház tanít, égetően szüksége van a világnak: ugyanis az idei – a covid miatt január helyett májusban megtartott – davosi találkozón az alapító, Klaus Schwab, és a híres-hírhedt történész, Yuval-Noah Harrari előadásukban arra hívták fel a figyelmet, hogy hatalmas lehetőségek állnak előttünk a technológiai, informatikai fejlődésnek köszönhetően, ugyanakkor ezek a lehetőségek rossz kezekben veszedelmet is jelenthetnek az egész emberiségre. Az, hogy mindegyikünkről valósidejű információk tömkelege áll rendelkezésre már most, és további okoseszközök elterjedésével az adatok mennyisége és összekapcsolhatósága egyre növekszik, azt jelenti, hogy szinte totálisan kontrollálhatóvá válik minden és mindenki. Ezzel a kontrollal azonban könnyen vissza is lehet élni, ahogy számtalan ijesztő sci-fi történet előre vetíti, ezért Harrari azt is megemlítette, hogy valamely világszervezetre kellene rábízni a jövőben az adatok kezelését és értékelését, nehogy azok rossz kezekbe kerüljenek. Meggyőződésem, hogy egyetlen ember vagy emberi szervezet sem alkalmas erre a feladatra, csakis Isten, ő meg kütyük nélkül is tud és lát minden „adatot” rólunk, és mindent a javunkra tud és akar fordítani. De ki más hívhatná fel erre a figyelmet, mint a keresztények?
Úgy gondolom épp ezért, hogy rendkívül fontos a keresztény felfogás határozott képviselete, a bibliai emberkép alapján a szeretet civilizációjának hirdetése és építése.
A davosiak Great Reset-ről beszélnek, nagy újraindításról a járvány után – mi, keresztények is szükségét érezzük egy ilyen újrakezdésnek,
de tudjuk, hogy ez csak akkor lesz sikeres és emberhez méltó, ha újra Istenre bízzuk a dolgok irányítását.
Méghozzá új módon, az Egyház által is hirdetett szubszidiaritás elve alapján, tehát minden problémát a keletkezéséhez lehető legközelebb igyekezve megoldani. Ez számomra azt is jelenti, hogy nem állítunk burjánzó emberi intézményeket az Atya és gyermekei közé, hanem merünk bízni a Szentlélekben, merünk bízni Isten ígéretében, aki azt mondta: „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek” (Ez 36,26), „mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok” (Jer 31,34), mert „bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek.” (Jer 31,33).
Péter apostol pünkösdkor éppen ezeknek az ígéreteknek a beteljesedését látja és hirdeti. A tűz, amely az Egyház születésekor olyan hatalmas erővel fellobogott, ma sokhelyütt csak pislákol ugyan, de az, hogy az emberi gyengeségek ellenére máig fennáll az Egyház, épp azt igazolja, hogy a Szentlélek ereje élteti és éleszti újra minden korban Krisztus testét, az ő tanítványainak közösségét. Amikor visszatérünk az első szeretethez, amire Jézus az efezusi egyházat figyelmezteti (Jel 2,4-5), akkor újra erővel és hatalommal cselekszik általunk az Úr mindenütt, akkor valóban tartóra tett lámpás, hegyen épült város leszünk, menedéket nyújtva mindenkinek – amire a sűrűsödő sötétségben igen nagy szükség van.
