Pályaelhagyó tanár: „Annak legyen lelkiismeret-furdalása, aki engem ebbe a döntésbe kényszerített”

Két nő, egy hivatás – mindkettejüknek a szíve csücske. Guoth-Fridrich Erika tavaly az egyik legnépszerűbb hetilap címlapján a “pedagógusnap arca” volt – idén felállt, elhagyta a katedrát. Takács Judit még kitart, és mindent megtesz, hogy tovább végezhesse szeretett hivatását – például másoknál takarít.

– Erika, mennyit kerestél, mielőtt idén otthagytad a közoktatást?

E: – A fizetésem 20 év gimnáziumi tanárság után sem került a hivatalos átlagbér közelébe – osztályfőnöki pótlékkal és a gyerekek után járó kedvezményekkel sem.

– Hány órát dolgoztál hetente?

E: – Nem tudok neked számot mondani. Mert hogyan is számoljak? Ha azt mondom, 0-24, az is igaz, mert engem a szülők, a gyerekek és a kollégák is bármikor elérhettek.  Az iskolában töltött időben pedig mosdóba sem tudtam elmenni, a szünetekben is mindig a gyerekek között voltam… Nem lehet a munkaórákat kiszámolni – biztosan több mint heti 40 óra. Este is még ezer dologgal kellett foglalkoznom, és akkor még érdemben nem beszéltem a férjemmel, a saját gyerekeimmel. Hétvégén is elment a munkámra minimum 3-4 órám.

– Mennyi ideje fontolgattad a pályaelhagyást?

E: – Mindig is nyomasztottak a körülmények, tulajdonképpen a pályám kezdete óta nehézségeket okozott az alacsony fizetés. Már napi szinten foglalkoztatott, hogy meddig bírom, bírjuk, jó ideje úgy éreztem magam, mint egy űzött vad. Eddig bírtam.

– Alig több mint egy éve a Nők Lapjában, a pedagógusnap apropóján még büszkén nyilatkoztál a hivatásodról, a gyerekekről…

E: – És ez még erősebben mutatja, hogy mekkora a probléma…

– A probléma jó ideje csak nő és nő. Miért most álltál fel?

E: – Idén nyárra valami eltört bennem: felemésztett a küzdés, az anyagi gondok és a megaláztatások, végképp elvesztettem a reményt. Tavasszal még elindultak a megmozdulások, a tiltakozások – ez lendületet adott, azt hittem, most elmondhatjuk a közvéleménynek is, mik a gondjaink, milyen változásokat szeretnénk, látunk szükségesnek. Ezek az akciók még erőt, reményt adtak, de aztán ez alábbhagyott bennem – főként azért, mert az általam vártnál kevesebb kolléga csatlakozott a tiltakozásokhoz. Pedig világosan fogalmaztunk: nem a kormány ellen tiltakoztunk, hanem az oktatás helyzetének javításáért emeltünk szót.

– A távolmaradó kollégák féltek?

E: – Fogalmam sincs. Vannak, akik félhettek. Mások meggyőződésből nem vettek részt – erről nem szeretnék nyilatkozni, ők tudják.

– Nem lehetett könnyű a döntés… Akkor vagy azóta éreztél kétséget, lelkiismeret-furdalást?

E: – Nyárra letisztult bennem, hogy ezt kell tennem. Már folyamatos gyomorgörcsöm volt, és állandóan az forgott bennem, hogy így nem fogom kibírni az új tanévet. Ekkor álltam fel – az utolsó pillanatban tudtam „kimenekülni” az egészből. Augusztus 19-én jeleztem a szándékomat az iskolámban. Az utóbbi időszakban olyan sokan hagyták el a pályát, hogy a kormányzat szigorított, augusztus 20. óta nem lehet közös megegyezéssel távozni, ki kell tölteni a felmondási időt. Azóta már a másik állásomban dolgozom, és rendkívül szerencsésnek mondhatom magam, mert a végzettségemhez közel álló munkát találtam: egy cégnél felnőtteknek tanítok német nyelvet. Azóta érzem, hogy ismét kapok levegőt.

– Mit szólt az osztályod a távozásodhoz?

E: – Minden gyerektől kaptam levelet, amiben leírták, hogy mit jelentettem nekik… Még engem is meglepett, hogy minden, minden gyerek írt. A szülőket sokkolta a döntésem, de maximálisan megértenek.

– Judit, Te általános iskolában tanítasz alsósokat. Hezitálsz-e azon, hogy maradj vagy menj?

J: – Nem, ez sosem volt kérdés bennem, mindamellett, hogy értem és átérzem, amit Erika elmondott: engem is elkeserít a helyzetünk.

– Te most mennyit keresel?

J: – 26 éve tanítok, Ped2 minősítéssel rendelkezem, nincs gyerekem – most nettó 270 ezer forint a fizetésem…

Elkeserítő, sokszor megalázó.

Eljárok takarítani egy nénihez, hogy ezzel egészítsem ki a keresetemet. És még így is, pár hónapja bevásárláskor már a polcon hagyok jó néhány, korábban megszokott élelmiszert, mert nem tudom megvenni őket…

És mégsem akarok elmenni.

Pedig 4.40-kor kelek, 6 órára bent vagyok az iskolában, mert egy ideje nincs takarítónőnk, én takarítom az osztályt. Egy kis elsőst nem fogadhatok nem tiszta osztályban…

– Mi tart a pályán?

J: – Isten hívott erre a pályára, ez tart meg. Nekem

ez nem munka, ez hivatás – el sem tudom elképzelni, hogy bármi mást csináljak.

Mindig megtalálom, ami a pályán tart. Ez nem mindig könnyű, és nem is mindent értek. De ez egy gyönyörű hivatás: gyerekekkel dolgozni, látni a lelküket, a csillogó szemüket, velük együtt fejlődni, látni, ahogy a személyiségük kibontakozik, óriási ajándék és megtiszteltetés. Egy csoda. És az, hogy ennek a csodának részese lehetek, nálam még felülír mindent. Hitoktató is vagyok, ez külön plusz, hogy maradjak. Szolgálati lakásban lakom, az albérlet így kicsivel kevesebb. Ezek mind segítenek, hogy ki tudjak tartani.

– Sokan azért maradnak a pályán, mert lelkiismeret-furdalásuk lenne, azt éreznék, hogy cserben hagyják a gyerekeket…

E: – Természetesen én is aggódtam az osztályom miatt, de sikerült egy szuper utódot találni. Egyébként meg úgy gondolom,

annak legyen lelkiismeret-furdalása, aki engem ebbe a döntésbe kényszerített.

Hogyan éljek meg ebből a pénzből, ekkora infláció mellett? A gyerekek viszont nagyon hiányoznak… Amíg benne voltam, mindent megtettem értük, erőn felül, meggyőződéssel, elhivatottan, nagy szeretettel. De a családnál nincs fontosabb. Nekem most ezt az utat kell járnom, bár

pedagógusként és anyaként továbbra is teljes szívvel az oktatás ügye mellett állok.

– Judit, benned is felmerült a sztrájk vagy az engedetlenség gondolata?

J: – Komolyabban nem. Valahogy nem volt békességem benne. Nem félelemből, egyszerűen

erősebb bennem az érzés, hogy szeretem a szakmámat, ezért nem megyek ki.

E: – Nekem ezt az önazonosságot az adja meg, ha tiltakozom, ha

kikiáltom a világnak, hogy nagy baj van. Én így mutatom ki, hogy szeretem a szakmámat.

– Judit! Nem érzed a kollektív felelősséget? Hogy talán lehetne sikeresebb a tiltakozás, ha mindenki csatlakozna…

J: – Én nem vagyok egy Jeanne D’Arc, nem vagyok egy tiltakozó típus. Szélmalomharcnak érzem, amire az a reakció, hogy “úgyis hazamentek, úgyis visszamentek tanítani.” Egy pedagógus azért pedagógus, mert felelősséggel tartozik a gyerekekért – a döntéshozók tudják, hogy ezt tudjuk. Ráadásul, ha tiltakozol, megvádolnak, hogy ez politikai véleménynyilvánítás, pedig nálam biztosan nem az.

– Miért lenne az politikai véleménynyilvánítás, ha jelzed, hogy nem tudsz megélni, és megalázottnak érzed magad.

J: – Mert azt csinálnak belőle. Nem tudsz független maradni, rögtön beskatulyáznak.

– Rosszabb neked, hogy beskatulyáznak, mint a jelenlegi élet- és munkakörülményeid, pedagógusként?

J: – Ez így nem igaz. Nem vagyok gyáva, és elmondom én bárkinek a véleményemet, ha megkérdezi. De ilyen az alaptermészetem: felülemelkedek a legnehezebb dolgokon is, és reménykedem tovább, hogy lesz pozitív változás. Persze, néha azért én is elgondolkodom, hogy nem kellene bemenni dolgozni… Egy óriási tüntetés talán, vagy valami hasonló kellene… Mégis, én egyelőre távol tartom magam mindettől.

– Ha tudnád, hogy lesz eredménye a sztrájknak, részt vennél?

J: – Eddig semminek nem volt eredménye.

– És ha minden pedagógus kimenne?

J: – Akkor ott lennék az első sorban. Mert

tényleg nagyon nagy a baj.

Nálunk, ha a nyugdíjasok kilépnének, összeomlana az alsó tagozat.

– És ha tudnád, hogy nem veszted el az állásodat, ha tiltakozol vagy sztrájkolsz, akkor sem mennél ki?

J: Ez elgondolkoztató. Ha tudnám, hogy nincs ilyen következménye, akkor lehet, hogy kimennék. Bár struccpolitikának tűnik, amit csinálok, nem az. Felülemelkedek a körülményeimen. Túlságosan szeretem a munkámat.

– Állítólag a tanároknak csak kis százaléka vesz részt a megmozdulásokban.

J: – Szerintem bárhogyan is dönt egy pedagógus – tüntet, sztrájkol, polgári engedetlenséget kezd, vagy éppen tanít rendületlenül -, valahol érthető. Vannak pályakezdő kollégáim, akik szinte éheznek – az iskolában, a menzán esznek, otthon csak keveset. Megölelem őket, és megértem a döntésüket, hogy mennek tüntetni. Azt is megértem, ha nem maradnak a pályán. Mindenki jól dönt. Az is, aki marad, és az is, aki megy.

– Ismertek olyan tanárokat, akik nem elégedetlenek a helyzetükkel?

E: – Én nem ismerek. Olyat annál többet, aki nem vállalja fel az elégedetlenségét, a véleményét.

J: – Szerintem mindenkit zavar a helyzete.

– Ismertek olyan diákot, aki most szeretne pedagógus lenni?

J: – Én ugyan kicsikkel foglalkozom, így kevés pályaválasztóval találkozom, de most is ismerek néhány olyan gyereket, aki tanári pályára készül. Persze, hogy mennyire vannak tisztában a realitással, a rájuk váró körülményekkel, azt nem tudom.

E: – Én jelenleg nem ismerek ilyen diákot.

– Régen többen készültek tanárnak a tanítványaitok közül?

E: – Igen, régebben többen voltak. Most senkitől sem hallom, hogy tanítani szeretne.

– A kormányzatot visszatarthatja-e az a béremeléstől, hogy a legtöbb pedagógus számára küldetés, hivatás a munkája, és nem fogja otthagyni?

E: – Tudják, hogy lesz, aki marad. Még egy darabig….

– Most egyébként is nehéz időket élünk. Nem érinti hátrányosan a pedagógusok követeléseit a nehéz gazdasági helyzet?

E: – Ez is benne van. De érdekes, hogy közben meg annyi mindenre jut pénz…

J: – Úgy hallottam, 2028-ra tervezik rendezni a helyzetünket. De addig nem élik túl a pedagógusok…

– Mit gondoltok, más kormányzat növelné a béreket?

J: – Könnyű most az ellenzéknek azt mondani, hogy ők emelnének… Mindkét oldal csak „használni” akar bennünket, én meg ettől még kiszolgáltatottabbnak érzem magam.

E: – Engem e tekintetben nem az érdekel, hogy ki van kormányon. Aki ott van, az segítse az oktatás ügyét.

– Érzésetek szerint hogyan tekintenek rátok a döntéshozók?

J: – Mint akikkel bármit meg lehet csinálni.

E: – Mint lelkiismeretes, madzagon rángatható feláldozhatókra. Ha a társadalom is kiállna a pedagógusokért, akkor éreznék a döntéshozók, hogy valamit tenniük kell, mert akkor valódi nyomás nehezedne rájuk. Én viszont idén már elvesztettem a reményt, a dühöt is talán. Megkönnyebbülés nekem, hogy kiléptem. Kapok levegőt. Lelkileg és fizikailag is rámentem volna, ha ebben maradok.

J: – És most boldog vagy?

E: – Sokkal nyugodtabb vagyok. És türelmesebb is. Van időm a saját gyerekeimre – korábban gyötört a lelkiismeret-furdalás, hogy kevesebbet vagyok velük a kelleténél. Anyagilag is könnyebb lesz talán, ha tudok tervezni.

– Evidensnek tűnik, amit mostanában gyakran hallunk, hogy egy ország jövője a tanárokon múlik. Mit gondoltok, ezzel nem ért egyet a kormányzat, vagy máshogyan képzelik a jövőt?

E: – Nem látom egyértelműen, hogy a kormányzat mit akar kezdeni az oktatással, és ez nem megnyugtató számomra. Nem megnyugtató, mert ugyan a pályát elhagytam, jobban is keresek, de azt még mindig nem engedhetjük meg magunknak, hogy a gyerekeinket magániskolában taníttassuk. A közoktatás meg nem biztos, hogy megmarad, illetve alkalmas lesz a sokszínű és megtartó társadalom kinevelésére….

J: – Mintha nem tudnák, hogy mit akarnak, hirtelen, pánikszerű döntéseket hoznak. Vagy ha ez, ami most történik, egy koncepció része, akkor igazán nagy a gond…

– Erika, visszamennél tanítani, ha rendeznék a béreket?

E: – Valószínűleg igen. Nem zártam le ezt teljesen. Talán nem lesz nehéz munkát kapnom – igazi ajánlólevélként a gyerekek és a szülők visszajelzéseit tudom majd felmutatni.

– Mit gondoltok egymás döntéseiről, véleményéről?

J: – Én teljesen megértem Erikát.

E: – Szülői oldalról hálás vagyok Juditnak – abban reménykedem, hogy a gyermekeimet hozzá hasonló pedagógusok kísérik végig az iskolás éveken. Pedagógusként is jó érzés volt őt hallgatni – összetehetjük a kezünket, hogy vannak, akik még kitartanak, még bírják. Én csak azzal nem tudok egyetérteni, aki szerint az oktatásban minden rendben van, és a pedagógusoknak a végtelenségig tűrniük kell.

– Mit üzentek a társadalomnak, szülőknek és más civileknek?

E: – Tanárok nélkül nincs jövő. Ha mellénk álltok, a jövő mellé álltok. Kedves szülők, tekintsetek ránk szövetségesként! Nagy öröm lenne, ha tömegek mennének ki tüntetni értünk, és rajtunk keresztül gyerekeikért, unokáikért.

J: – Én azt üzenem a szülőknek, akik mérgesek ránk, hogy nem ellenetek vagyunk. Veletek vagyunk! Azért lettünk pedagógusok, hogy segítsük a gyerekek jelenét és jövőjét. Nekünk is jár a megfelelő fizetés, ez is a megbecsülés része. A dicséret, az érzelmi támogatás jólesik, de nem lakunk jól vele mi sem.

– Mit üzentek a pedagógusoknak?

E: – Nem mondhatom, hogy tiltakozz, ha félsz. Nem mondhatom, mert lehet, hogy lesz következménye. Ezt neked kell tudnod, érezned, eldöntened. Örülök – bár a titkát nem tudom –, hogy akad még, aki pedagógusként egyensúlyban van, és kitart a pályán – neki szülőként is végtelenül hálás vagyok. Akiből pedig ki kell, hogy törjön a szó, a tett, az ne tartsa vissza, mert megbetegíti – ezért lettem én is az élőlánc része!

J: – Akinek az a dolga, tehetsége, hogy érvényesítse az érdekeinket, az álljon ki, menjen ki, küzdjön. Akinek az a dolga, hogy a hétköznapokban tartsa a frontot, tegye azt. Ahogyan a dicsőítő dalban énekeljük: „Őrhelyemre állok, megállok a bástyán”. Nekem ez az elhívásom. Kit mire hívott az Isten, kinek mire adott erőt, ajándékot, használja bátran, szégyenérzet nélkül – ahogyan ma én is kockás ingben tanítottam.

Beszélgetőtárs: Novák András