Pénzes Ottó: Nem gyerek-, hanem pedagóguscentrikus iskolát akartam létrehozni

Egy iskola, mely hírhedt is lehetne, ehelyett népszerű mind a tanárok, mind a diákok körében. Egy iskola, melyben Hazaszeretet lépcsőn és Történelem lépcsőn sétálnak fel-le a gyermekek. Egy iskola, ahol a diákok szekrényein magyar tudósok, kutatók, találmányok képei láthatók. Pénzes Ottóval, a mátészalkai Képes Géza Általános Iskola igazgatójával beszélgettem.

***

VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!

***

– Mikor és hogyan kezdődött az a folyamat, melynek révén egyre többen figyelnek fel az iskolára, az ott működő pedagógiai rendszerre?
– Három évvel ezelőtt, egyik napról a másikra jelentősen megnőtt iskolánkban azoknak a tanulóknak a száma, akiket úgy szoktam nevezni, hogy nem az élet napos oldalára születtek, tehát a nehéz sorsú gyermekeké. A Mátészalkán található Gyermekvédelmi Központ „gyermekei” is kivétel nélkül a mi iskolánkban tanulnak. Így az „elit iskola”-ként ismert Képes Géza Általános Iskola hirtelen egy igen komoly kihívással szembesült. Jelenleg az 550 tanulónkból nagyjából 150 cigány, nehéz sorsú, nevelőszülős, gyermekvárosi gyerek. Megoldani nem tudjuk a helyzetet, az meghalad minket, de kezeljük. A kezelés módjai, módszerei azok, amelyek kiváltják a tiszteletet a feljebbvalók, illetve a környezetünk köréből. 

– Ha jól tudom, pont három éve vette át az intézmény vezetését. Milyen állapotok várták Önt?
Igen, három éve vettem át az iskola irányítását, éppen ebben a tragikus helyzetben. Megmondom őszintén, a hátam közepébe sem kívánkozott az intézményvezetés. Mindig is az intézmény tanára voltam, de egészen más területen tevékenykedtem: civil szervezetet vezettem, irányítottam, és a mátészalkai kulturális életben helytörténettel foglalkoztam, régészeti ásatásokat vezettem, helytörténeti könyveket írtam. Ellenben amikor ez a helyzet már a mindennapokban is magas feszültségeket teremtett az intézményen belül és a szülők körében egyaránt – miközben az igazgatónk éppen nyugdíjba vonult, tehát gyakorlatilag kapitány nélkül maradt a süllyedő hajó -, nekem volt elképzelésem arról, hogy mit lehetne tenni, és becsületbeli ügyként kezeltem a dolgot. Így elvállaltam az intézmény vezetését azzal a feltétellel, hogy csupán egy évet ígérek. Ezidő alatt, ha kiderül, hogy nem fogom tudni végrehajtani az elképzeléseimet, vagy azok nem működőképesek, akkor felállok és fejet hajtok. De ha működik, akkor térjünk vissza a dologra és nézzük meg, hogy akarjuk-e ezt az utat járni. Hála Istennek, a rendszer működött, a tantestület tagjai egyöntetűen azt mondták, hogy folytassuk tovább, így ahogy van, tehát harmadik éve dolgozunk együtt. 

– Milyen alapelvek, alapértékek, elgondolások alapján vágott bele ebbe a nagy feladatba?
– Nagyon jó a megfogalmazás, mert a tankerületi igazgatónk asztalára pont egy olyan, közel 20 oldalas anyagot tettem le, melynek az volt a címe: Alapvetések és teendők. Tehát nem egyszerűen praktikus teendőket sorakoztattam fel, hanem azt az alaptételt fogalmaztam meg, hogy milyen pedagógiai modell és gondolkodás mentén szeretném ezt az iskolát működtetni.

Az egyik alapvetés – mégpedig a legsarkalatosabb pont – az, hogy nem gyermekcentrikus iskolát kívántam létrehozni, hanem pedagóguscentrikusat. 

– Miért tartotta fontosnak a pedagóguscentrikusságot?
– A pedagógus az egész életével – tehát nem csak a szakmai tudásával – áll a gyerekek elé. A felnövekvő generációk példaképként tekintenek rá. Bármit tesz, ők úgy szocializálódnak, hogy ezt az egész életével előttük álló személyt követik. Na most hogyha a pedagógus – rendelkezzen bármilyen nagy szaktárgyi tudással, de – lelkileg megnyomorított, megalázott, a szülők kénye-kedvének kitett, a hatóságok, a tankerületi intézmények által ugráltatott ember, akkor mit fog sugározni a gyerekeknek? Ezt a nyomorúságot, ezt a kiszolgáltatottságot, ezt a megalázottságot. Én pedig azt mondtam, hogy az első dolgunk az, hogy megtanítjuk egyenes derékkal, felemelt fejjel járni a pedagógusokat.

Meg kellett tanulni a szülőknek azt a nagyon egyszerű, második alapvetést, hogy márpedig a tanító szava szent.

Nem étterembe érkeznek, hogy megrendeljék, amit szeretnének. Mi, az intézmény dolgozói vagyunk felkenve arra, hogy tudjuk és a legjobb tudásunk és legjobb emberségünk szerint megadjuk a gyermekeknek azt, ami ebben az életkorban kell nekik, és ami jár nekik. Ugyanis 14 éves korra az alapvető személyiségjegyek kialakulnak. Hogy a gyerek ekkor kivel találkozik, mit lát, milyen mintát fog követni, az élet-halál kérdése. Hogy a családban mit lát, arra kevés befolyásunk van. Viszont az iskolában, ahol az életének egy jelentős részét eltölti, ott nagyon nem mindegy, hogy milyen szellemiségben nevelik, vagy állnak előtte. Az én felfogásom szerint mindenki pedagógus, aki az iskolában a gyerekek között mozog. A karbantartók, a takarítók, az iskolatitkárok és a konyhások is. Tehát én mindenkivel egyeztettem, hogy milyen nagy a felelőssége, mert gyerekek között dolgozik. És ebből nem is engedek. Felkészítettük a portásokat is, hogy hogyan köszöntsék a gyerekeket, a szülőket. Nagyon fontos, hogy az első ember, akivel a gyerek reggel találkozik, hogyan fogadja őt. Ez az ember pedig a portás.

Az iskolai ebédlő szabályfala

– Miben nyilvánul még meg a pedagóguscentrikusság?
– A pedagógusaim munkájába senki nem szól bele, tehát a legjobb meggyőződésük szerint dolgoznak. Nekem az a fontos, hogy egy tanító, egy tanár hitelesen tegye, amit tesz. Ne kelljen megerőszakolnia magát, mert az indikátorok szerint neki most éppen eszközt kellene használni, vagy csoportbontásban kéne dolgozni – ő csak dolgozzon úgy, ahogy azt a leghitelesebbnek, legjobbnak látja. Egyetlen egy kikötésem van a tantestület és a dolgozóim felé, amit, ha betartanak, onnantól kezdve teljes szabadságban dolgozhatnak. Mégpedig az, hogy

a gyermek emberi méltóságát, önérzetét, önbecsülését semmilyen formában megbántani, megsérteni nem lehet!

Nincs az az ok, amivel ezt megtehetnénk. Mondhatnánk úgy is, hogy aki tudja a másik embert szeretni, az azt csinál, amit akar. Így működünk a mindennapokban. Nem igaz az, hogy valamiről lehet beszélni, de a valóságban azt nem lehet csinálni.

– Könnyen ment a szülőkkel való változtatás? Hogy hátra lépjenek egyet?
– Nem mondom, hogy könnyen ment, de ment. Az egyéb tevékenységeim révén viszonylag ismert és – talán nem nagyképűség azt mondani – elismert ember vagyok. Ismernek, tisztelnek. Hogy szeretnek-e, azt nem tudom, az egyáltalán nem biztos. Az az ember, aki felülről próbál ránézni a helyzetre, és rendszerszinten szeretne tenni érte, az gyakran sérthet egyéni érdekeket. Könnyebbséget jelentett, hogy a szülők egy része korábban a tanítványom volt. Na, nem mondom, hogy nem kellett bíróságra mennünk, nem tettünk feljelentést rágalmazásért vagy becsületsértésért. De ennek is visszatartó ereje lett. A rendőrséggel is kíváló a kapcsolat, a parancsnok úr többször kér fel engem előadások tartására, én pedig kérem őt, hogy gyakran cirkáljanak felénk, jelenjenek meg az iskolánkban. Ő maga, személyesen is tart bizonyos órákat. Ezek persze egyedivé teszik a működésünket. Modell szerint működünk, de azok a személyes kapcsolatok, amelyek az évtizedek alatt kialakultak, azért most kellenek ahhoz, hogy – legalább idézőjelben – ideálisnak mondhassuk ezt a működést. Ugyanakkor a pedagógusaink azt értékelik legjobban, hogy szabadabbnak érzik magukat, nyugodtabb életkörülményeik vannak, biztonságban tudják magukat és hát megszűntek ezek a panaszkodós, követelőzős, sokszor agresszívitásba torkolló szülői megnyilvánulások. Ehelyett rend van és fegyelem.

– A pedagógusokkal hogyan kezdte az átalakítást?
– Amikor átvettem az iskolát, leültünk a tantestülettel és arra kértem őket, hogy most mindenki tárja elém, mi az, amit utál abban, amit csinál. Mi az, ami frusztrálja őt, mi az, ami gyomorideget okoz neki. Elmesélek egy példát. Az egyik tanítónőnknek gyönyörű hangja van, gitározik is, ezért úgy gondolta az előző vezetés, hogy hozzon létre egy kórust az iskolában. Ő akkor nem mondott nemet de mikor ezt a kérdést feltettem, elmondta, hogy ez frusztrálja őt, idegesíti és gyötri. Annak ellenére, hogy nagyon szép rendezvényeket csináltak, azt mondtam neki, hogy holnaptól nem kell csinálni a kiskórust. Kikerekedett a szeme, hogy „akkor most mi lesz az ünnepségekkel?”. Na, engem nem érdekel, hogy mi lesz az ünnepségekkel. Ha egy pedagógusnak olyan terhe van, olyan feladata van, ami őt nyomasztja, akkor az már nem állhat felszabadultan a gyerekek elé. Árulnia kellett gyerekeknek szóló újságokat is, mert ha egy adott példányszámot eladtunk, akkor ingyen kaptuk meg az év végi jutalom könyveket. Ezt sem szerette, ráadásul nem is értett egyet annak a folyóiratnak a szellemiségével. Így kijelentettem, hogy holnaptól  a folyóiratra sincs szükség. Tehát kidobtunk minden olyat, ami nyomasztotta őket. „De hát nem lesz kórus!” – mondták. Nem, nem lesz kórus. Azóta persze ez is megoldódott, szuper kórusunk van, mert egy másik, a kórusvezetéshez kedvet érző énektanár érkezett hozzánk. Senkit nem szabad gyötörni olyannal, amit nem szívből csinál.

Rajzóra

– Ez módszertanban, tananyagban, időbeosztásban, tanítási módokban mit jelent?
– Aki pedagógiai pályára lép, abban él egy elképzelés arról, hogy mit szeretne, és hogyan szeretné azt megvalósítani. Anno kijelentettem a tantestület előtt hogy én a pedagógia csúcsának a tanítókat tartom, akik óvodából belépő gyermeket vezetnek át egy másik világba. Óriási munkát végeznek. Ezért azt mondtam az alsós pedagógusoknak, hogy nekik harmadik osztályig nem kell betartaniuk azt a csengetési rendet, ami itt az – egyébként szigorúan működő, rendpárti – iskolában elő van írva. Tehát ha kell, ők az első osztályban 10 perc után megfoghatják a gyerekek kezét és lemehetnek játszani az udvarra. Ami fontos, hogy negyedikes korukra érjék el azt a rendet, fegyelmet, amit megkövetelünk az egész iskolától. Ez a lehetőség hatalmas szabadságot ad a pedagógusnak, hiszen nem kell vért izzadnia, nem kell tüzön-vizen átvinni azokat a pedagógiai eljárásokat, amikre éppen abban a percben mondjuk a gyerekek nem vevők, nem képesek. A tankötelezettségi törvény előírja, hogy 6 éves kortól a gyermekek tankötelesek – így ránk zúdultak olyan 6 éves tanköteles gyerekek, akik egyszerűen nem iskolaérettek.

Ha mi kötjük magunkat ahhoz, hogy nekik márpedig ki kell bírni egy helyben ülve azt a 45 percet, akkor csak frusztrált gyerekeket kapunk, civakodást, rossz magatartást és kiboruló pedagógusokat.

Ez az a mozgástér, amit ha megadunk a pedagógusoknak, akkor tudnak vele élni. És máris ott vagyunk, hogy a pedagóguscentrikus intézmény gyerekcentrikussá válik. Hiszen ez a következménye, ha jól működik. Ha a pedagógus jól érzi magát, a gyermek is harmónikusan, nyugodtan, szépen fejlődik, mind a kortárs, mind a felnőttekkel való kapcsolataiban jól szocializálódik, sikereket él meg. Én a hangsúlyt a nevelésre helyezem – nevelési és oktatási intézmény vagyunk. Erre hoztuk létre a Varázsmondatok lépcsőt is, melyen azok a kifejezések és formulák vannak rajta, amelyek a szorosabb emberi kapcsolatok kialakításához szükségesek. Törődünk a másikkal. Köszönünk, megszólítunk, kérdezünk, bocsánatot kérünk. 

A Varázsmondatok lépcső egy része

– A felső tagozatos tanárok számára is van mozgástér?
– Természetesen. Csak hogy egy példát mondjak: felső tagozatban szaktantermi rendszerben dolgozunk, minden tanár a saját képére formálja a tantermét, de azért bizonyos keretek között. Én a magyar kultúra híve vagyok, a hazaszeretetet úgy tanuljuk meg, hogy a falakból is a magyar kultúrának a legfőbb elemei néznek ránk. De egy angol teremben létre lehetett hozni egy Harry Potter termet, ahol még a falakról is mozgóképek néznek ránk és digitális módszerekkel lett berendezve. A járvány alatt kialakított digitális oktatásnak kevés pozitívuma van, de azért van, mert az angoltanárnőt elképesztő módon inspirálta. Olyan módszerekkel dolgozik, melyeket én pedagógiailag nem feltétlenül üdvözlök, de aki olyan szeretettel, alázattal, hozzáértéssel és a gyerekek nagy örömére teszi ezt, azt nem lehet ettől megfosztani. Ha az ő személyiségében összeérnek a szálak, akkor támogatandó a dolog, akkor is, ha én magam ettől tartózkodnék is. A gyerekeink pedig úgy fognak szocializálódni, ha sok emberrel találkoznak, ha sok emberhez alkalmazkodnak, ha sok módszert látnak és így fog kiderülni, hogy számukra melyik követhető. Ez az angoltanárnőnk zseniális kísérlete. 

Angol terem a Képes Géza Általános Iskolában

– Mi az, ami kötelező a pedagógusok számára? Van ilyen?
– Nálunk minden normál szünet 10 perces, de van egy 25 perces. Ilyenkor minden gyereknek le kell mennie az udvarra, teleszívják a tüdejüket, játszanak. Mindezt úgy, hogy csupán egyetlen pedagógus vigyáz több mint 500 gyerekre. A legfiatalabb férfi tanár. Miközben a többi pedagógus együtt kávézik, teázik, beszélget. Ez az, ami kötelező nekik. Persze furcsán hangzik, hogy egy tanár felügyeli a gyerekeket, de ott vannak a karbantartók és a pedagógiai asszisztensek, akik között 2 méteres, 120 kilós emberek is vannak. Ha egy nyeszlett tanító néni vigyázna a gyerekekre, mekkora súlya lenne? A férfi pedagógus pedig uralja, átlátja a helyzetet, és sorakoztat majd a végén. Nagyobb biztonságban tudom így a gyerekeket is, a pedagógusok pedig a harmadik szünetben végre pihenhetnek, kávézhatnak, trécselhetnek, recepteket cserélhetnek, amit csak akarnak. Van egy tetőteraszunk is, amelyen napernyő van, oda is kiülhetnek. Igyekeztünk olyan környezetet létrehozni, ami ezt a méltóságot nem csak a gyerekeknek, hanem a pedagógusoknak is megadja.

Kodály Zoltán azt mondta, boldog nevelők tudnak csak boldog gyerekeket nevelni.

Odalökni egy megalázott pedagógust az osztályterembe, hogy tanítsd meg a jövő generációját, hogy hogyan legyenek belőlük nagyszerű emberek, az a vicc kategóriája.

– Hogy érzi, mit hozott az iskola életébe ez az új modell?
– Érdekes, hogy ugyan mi lettünk a „cigány iskola”, a tanáraink nagyon jól érzik magukat, egyre népszerűbbek és közismertebbek vagyunk, és

rengetegen jönnek, hogy szeretnének nálunk tanítani.

Úgy érezzük, egy kicsit sikerült. Sikerült egy ilyen világot létrehozni, miközben nagyságrenddel megnövekedett a nehéz sorsú gyerekek száma. Három év alatt egyetlen rongálás vagy rendbontás sem történt az iskolánkban. Gyakorlatilag mindent képesek vagyunk kezelni. Az emberek nem értik, furcsállják hogy mi történt, hiszen ennek az iskolának most kellene lezüllenie, tönkremennie. Most kellene állandó rendőri felügyelet. Nekünk erre nincs szükségünk. Már maga az iskola atmoszférája is meghatározó. Sokat dolgoztunk rajta. A gyerekeket kreatívan tereljük a jó felé, a rablóból pandúrt csinálunk. Vannak olyan módszerek, melyek éppen a legvásottabb gyerekeket fordítják a mi oldalunkra. Például belőlük hozzuk létre az iskolaőrséget. Sok elemből álló komplex rendszer a miénk. Ezek az elemek, melyekből néhányat említettem, összeállnak egy olyan világgá, amelyben egyaránt jól érzik magukat a pedagógusok és a diákok.

– Szellemiségét tekintve, hol helyezné el az iskolát a nemzeti közoktatás palettáján?
– Magam is gyakorló keresztény vagyok, a keresztény szellemiséget szeretném meghonosítani az állami intézményünkben. Sikerünk egyik bizonyítéka, hogy 2020-ban, a Mátészalkán működő egyetlen állami iskola, a miénk kapta meg a Keresztény Értelmiségiek Országos Szövetségének Szent Adalbert díját.

Viccesen azt szoktam mondani, hogy a három egyházi iskola mellett van egy keresztény is.

Az élet védelmére alkotott a Teremtő. Idővel rájöttem, hogy ez magával hozza a kapcsolatok megfelelő minőségének, a házasság védelmének, a férfiak és a társadalom felelősségének kérdését is. Olyan utat szeretnék mutatni a fiataloknak, hogy döntéseik mentén ne könnyek, hanem virágok fakadjanak. Kiteljesedést adjon a boldog házasság, kiegyensúlyozott családi élet megteremtése.