Február elején a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán felsőfokú képzés indult gyermekvédelmi munkatársak számára. Dobszay Benedek ferences szerzetes a visszaélésekről, a feltárásról és a megelőzésről is beszélt a Szemléleknek.
Baráti beszélgetésre invitálta a Szemlélek baráti közössége az Emberi Méltóság Stratégia vezető képviselőjét, az alábbiakban az általa elmondottakból adunk közre néhány gondolatot.
A képzésről
„A Sapientia Főiskolán február elején indult képzés nem csupán azt célozza, hogy a gyermekvédelmi szakemberek felkészültek legyenek a létező helyzetek kezelésére, hanem célul tűzte ki azt is, hogy általában véve az emberi méltóság védelmének területén elősegítse a kultúraváltást. A képzést, melyet most Magyarországra hoztunk, a Szentszék noszogatására a Pápai Gergely Egyetemen indították. Az ő képzésük alapvetően az egyháziak által, kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális abúzusokra koncentráló kurzus, bár most ők is elkezdték tágítani annak tartalmát, ugyanakkor a miénk kezdettől fogva sokkal bővebb: nem csupán azokkal a helyzetekkel foglalkozik, ahol gyermekek az áldozatok, nem csak egyházi elkövetőkre és nem csak a szexuális jellegű abúzusokra fókuszál.”
„Az oktatás kevert rendszerben, részben online, részben offline formában valósul meg: a Gergely Egyetem szerverén keresztül érhető el az idegen nyelvű tananyag, Budapesten pedig kontaktalkalmakat hozunk létre, valamint mi is megosztunk magyar nyelvű tartalmakat. Most 17-en kezdték meg a képzést, köztük 6-7 szerzetes, pap, a többiek világiak, különböző területek szakemberei: pedagógusok, nevelőszülői hálózatból vagy szakszolgálattól érkezők, de van a hallgatók között jogász is.”
„Információval sok mindent el lehet érni, de a program lényege sokkal inkább a belső attitűd alakítása és az együttműködési képesség fejlődése. Hiedelmeink, normáink, önismereti kérdések, saját szexualitásunk és intimitásunk, normakövetésünk, mintázataink – ilyen témakörökből indulunk el, majd foglalkozunk az áldozatokkal és az elkövetőkkel, a jogi és a prevenciós területtel, az ügykezeléssel, a legvégén a gyóntatási és a lelkivezetési helyzetekben való határtartások és határátlépések témájával, illetve a felnőtt közösségen belüli, spirituális határátlépések is szóba kerülnek majd.
Az Emberi Méltóság Stratégiáról
„Amikor 2018 környékén szerzetesi körben elindult az együttgondolkodás, akkor nem azt mondtuk, hogy gyermekvédelem, vagy hogy kizárólag egyházi, szexuális tartalmú ügyeket helyezünk fókuszba, mert akkor egy csomó esetet nem vennénk észre.
Azon dolgozunk, hogy minden, általunk látott, kezelt, megélt viszonyulásban az emberi méltóságot és a határokat tiszteletben tartó működési mód legyen jellemző.
Hogy mit tudunk csinálni? Szakemberhálót építettünk magunk köré – pszichológus, pszichiáter, szakszolgálati és gyermekjóléti szakemberek, jogász, rendőr dolgozik velünk együtt. Ha van egy helyzet, amit kezelni kell, akkor tudunk segíteni, tudunk szakembert ajánlani, ezen kívül képzéseket indítunk, bejelentőoldalt működtetünk, és prevenciós anyagokat is készítünk.”
Az abúzusról
„Nem szeretném elvenni az élét a gyermekekkel szembeni, egyháziak által elkövetett szexuális határátlépéseknek, de ez csak a jéghegy csúcsa, ezért nem szabad csak innen nézni – sokkal távolabbról kell szemlélni a helyzetet. A problematika ugyanis ennél sokkal nagyobb: kollegiális viszonyokban, főnök-beosztott viszonyban történhetnek határátlépések, főleg ha aszimmetrikus a viszony. Szociális intézményeinkben is felmerülhetnek dolgok, és nem feltétlenül csak a szexualitásra kell gondolni: például egy életvégi helyzetben hogyan történik a hozzátartozói kapcsolattartás – ennek elhanyagolása is komoly abúzus. Keveset hallunk arról, hogy egyházi közösségeken belül is előfordulhatnak olyan határátlépések, amelyek az engedelmességi fogadalom rossz értelmezése miatt adódnak.”
„Ha bemegy egy osztályba egy tanár, akkor abban biztos lehet, hogy az ott ülő 30 gyerek közül legalább 3-4 szexuális vagy komoly fizikai bántalmazásban érintett.”
„A gyermekvédelmi ügyeknek nem az a megoldása, hogy asztal alá söpörjük – családban sem, egyházban sem, sehol. Viszont az sem mindegy, hogy hogyan kezeljük, ehhez nagyfokú józanság kell.”
A feltárásról
„A múltfeltárás egyik szerepe, hogy tartozunk ennyivel az áldozatoknak: ez kell nekik, hogy túl tudjanak lépni. Ezért fontos, hogy történjék valami az őket érintő ügyekkel, és kimondja valaki, hogy az, ami történt, az nem helyénvaló. Akkor is lehet – akár évtizedek után is – vizsgálni, egy ügyet, ha nincs tárgyi bizonyíték. Vannak szakpszichológusok, nekik vannak módszereik. Nem kell újra traumatizálni az áldozatot, de pszichológiailag sok minden feltárható.”
„Nagy kérdés Magyarországon, hogy mikor lesz múltfeltáró vizsgálat, ki fogja kezdeményezni, ki fogja elvégezni. Sok országban már túl vannak rajta, itthon láthatóan ellenállás van ezzel kapcsolatban. Sokan a 40-50 évvel ezelőtti ügyek feltárásával úgy vannak, hogy minek? Viszont az is elő tudná mozdítani a folyamatot, ha egy-két közösség a maga múltját áttekintené. De egyelőre inkább reaktívak vagyunk, nem proaktívak.”
„Abban már látok elmozdulást, hogy ha kipattan egy ügy, akkor máshogy indul el az ügykezelés, mint korábban sokszor. Hogy ez mindig őszinte-e, mennyire belülről jön, vagy mennyire nyomásgyakorlás, az mindegy is. Szerepe lehet benne akár a nunciusnak is, aki egyházjogilag nyomást tud gyakorolni egy helyzetre. Jelenleg egyházmegyéje-közössége válogatja: látunk pozitív lépéseket, de néha hajmeresztő visszalépéseket is. Azt, hogy vegyünk egy nagy levegőt és tárjuk fel egy nagy vizsgálatban a múltat, egyelőre nem látom.”
„Ha valahol ez önerőből nem tud elindulni, lehetne például a nunciatúránál kopogtatni, hogy kvázi a Szentszék tegye kötelezővé minden ország számára, hogy itt az idő végre egy átfogó vizsgálatra. Már ismerünk vagy féltucat kidolgozott módszertant, más országok tapasztalatait, lehet utasítani az egyes nemzeti egyházakat, hogy ezek mintájára végezzék el az átfogó múltfeltáró vizsgálatot és készítsetek róla jelentést.”
Az áldozatokról
„Ezekben a történetekben nekem a nagylelkűség hiányzik, az, hogy leüljenek az áldozatokkal beszélgetni. Van, ahol ez példaszerűen megtörténik, de (messze nem ismerve minden részletet) kívülről nézve úgy tűnik, van, ahol ez – nagyon fájó módon – elmarad.”
„Nagyon sokszor esünk abba a hibába, hogy sokkal többet foglalkozunk az elkövetővel, hogy vele mi lesz, miközben, inkább az áldozatok érdekeit kellene nézni, hangsúlyozni.”
„Miközben az áldozatoknak nagyon fontos lenne a feltárás, súlyosan traumatizálhatja is őket. Az áldozatok kihasználása, eszköznek tekintése az is, amikor azért citálják őket a püspökök, elöljárók elé, hogy attól majd megváltozik az egyházi vezetők hozzáállása. Nehéz ezt jól kezelni, eldönteni, mi visz előre és milyen áron.”
„Az Emberi Méltóság védelmére az istenkapcsolat lehetőségének megteremtéseként kellene tekinteni. Akár az egyházban, akár azon kívül történt az abúzus, és abban tekintélyi személy (pap, apa, tanár stb.) az elkövető, a történtek mindig befolyásolni fogják az áldozat istenképét. Ezt rendbe kell tenni, és olyan kultúrát kell kialakítani, hogy legyen esély az értelmes istenkapcsolat megélésére. Gyakran tapasztaljuk, hogy aki „kívül” válik áldozattá, megtér, aki pedig hívőként él át abúzust, annak megtörik a hite.”
Az elkövetőkről
„Ha csak nagyon-nagyon távolról akarjuk megnézni, akkor azt mondhatjuk, hogy többféle elkövetőtípust fel tudunk tárni. Az egyik a klasszikus pedofil, aki egyszerűen valamiért hordozza ezt a betegséget, állapotot, helyzetet. Neki is van felelőssége, de vizsgálni kell az állapotát is. Nagy szükség lenne arra, hogy az ilyen késztetéssel rendelkező ember szaksegítséget kaphasson. Az ő eseteiket sokszor nehéz feltárni, gyakran rejtőzködő típus, sok, jellemzően 12 év alatti áldozattal. Bizonyos szempontból őt a saját rossz döntéseitől is meg kell védeni azzal, hogy ne is kerülhessen döntési helyzetbe.”
„Az egyházban nagyon más a helyzet, ott gyakrabban inkább 14-18 éveseknél próbálkoznak az elkövetők, azaz nem klasszikus pedofil elkövetésről beszélünk. Az elkövetők között sokszor előfordul nárcisztikus, uralkodó típusú, súlyosan személyiségzavaros agresszor, de azt is látjuk, hogy van olyan, aki nem feltétlenül kellett volna, hogy bűnelkövető legyen. Nem jó személyiségszerkezettel, éretlen személyiségként érkezett a szemináriumba. vagy éppen felvétele után történtek nagy problémák az életében – elmagányosodás, kudarcok, kiégés –, így képtelen például értelmes, felnőtt érzelmi kapcsolatra lépni saját korosztályával. Egy ilyen személy esetében az elkövetővé válás sokszor elkerülhető lenne. Az ő elbukásának nem a szexualitás a motorja, az abúzus csak tünete, kicsúcsosodása a történteknek. Ez persze a felelősség kérdését nem keni el, inkább kiterjeszti.”
„A nagyon sok nemes példa mellett egy csomó olyan egyházi személy van a magyar egyházban is, akik ugyan nem követnek el szexuális abúzust, de attól még romboló, amit csinálnak. Az ő történetük hasonló gyökerekre vezethető vissza: az egyiknél súlyos határátlépés, szexuális abúzus jelentkezik, a másik meg elvadul, elszigetelődik, például képtelen beengedni az embereket a plébániájára, „harci” kutyákat tart a kertjében, és mindenkit elűz maga körül.”
„Mondják sokan, hogy az egyházban minden ilyen dolognak az intézményrendszer és a klerikalizmus az oka. Ez egy valid dolog. Az intézmény, a struktúra igenis tud olyan hatalmi helyzetet létrehozni, amely melegágya lehet a határátlépésnek vagy az abúzusnak, de a határátlépéseknek lehetnek bőven más okai is. Szűk számban van ilyen, de lehet valaki „klasszikus”, mondhatnánk patológiásan pedofil. De sokaknál más az ok. Nem szabad figyelmen kívül hagyni ugyanakkor, hogy az egyházjogi szabályok szigorúbbak, mint a polgáriak. Amíg például polgárjogilag elfogadható, ha valaki mondjuk egy 17 évessel beleegyezéses szexuális kapcsolatot létesít (hacsak nem hatalmi, függő, aszimmetrikus viszonyban) – sőt akár össze is házasodhatnának –, az egyházjog szerint ha ezt egyházi vagy egyházban dolgozó személy teszi egy hasonló korúval az szinte azonos elbírálás alá esik, mintha az illető tíz év alatti lenne.”
