Egy-egy megdöbbentő lelepleződés, botrányhír hallatán déjà vu érzés tör rám: mintha ismét „kísértet járná be Európát” – olyan, mint a kommunizmusé, amely egyenlőség helyett egyformaságot erőltetett, és a Földön akart mennyországot építeni, ha beledöglünk is.
A Kommunista kiáltványhoz hasonlóan rossz emlékű fogalom az „agitprop”, meg a népnevelés: a szocializmusban természetes volt, hogy a sajtónak az ideológia szolgálatába kell állnia, nem a tájékoztatás volt az elsődleges feladata, hanem a nép nevelése. És a nép nevelődött: megtanulta a saját véleményét eltitkolni, megtanult a sorok között olvasni, vagy elfelejtett gondolkodni, hiszen megtették helyette mások, és az önálló gondolatok úgyis csak bajt hoztak az emberre. Akkoriban a jó tanács úgy szólt: ne gondolkodj, de legalább ne mondd ki; ha már kimondod, legalább ne írd le; ha leírod, legalább ne írd alá; ha aláírtad – akkor már semmin ne csodálkozz.
Az a gond a bármilyen eszmerendszer szolgálatába álló sajtóval, hogy aszerint fog tudósítani vagy nem tudósítani eseményekről,
aszerint fog értelmezni, megítélni történéseket, nyilatkozatokat, jelenségeket, hogy azok a saját eszméit, céljait erősítik vagy sem.
Tapasztaljuk, hogy ugyanarról a valóságról mennyire különböző módokon lehet beszámolni, mennyire befolyásolja a tudósító hangvétele, a hangsúlyok, az arányok a befogadóra tett hatást.
Michael Meyen, a kommunikációtudomány professzora úgy látja, hogy médiamátrixban élünk, a valóságunkat alakítja a média. Idézi az újságírás egyik nagy öregje, Walter Lippmann meghatározását, aki szerint „A szabadságunk a bennünket irányító információk igazságtartalmának függvénye.” Ha erre valaki felteszi Pilátus cinikus kérdését: Mi az igazság? – annak Hanna Ahrendt válaszát adja:
„Igazság az, amit az ember nem tud megváltoztatni.”
Ha ezeken a szűrőkön át vizsgáljuk a mai médiát, mindenütt ugyanazzal a problémahalmazzal találkozunk: mivel a szerkesztőségek és a kiadók vállalkozásként működnek, hasznot kell termelniük, ezért egyrészt igyekeznek függetlennek és objektívnak mutatkozni, állásfoglalásaikkal senkit nem elriasztani, másrészt viszont igyekeznek arról készíteni műsort, írni cikket, amire kereslet van, vagyis eltér a megszokottól, megdöbbentő, rémisztő, botrányos. Ha pedig egy médium a politikától, vagyis állami hirdetésektől, támogatásoktól, megbízatásoktól függ, akkor nyilvánvalóan nem alkalmas az eredeti küldetésének betöltésére, vagyis arra, hogy a közéletet és a politikát kritikusan figyelje, ellenőrizze. Ehelyett elébe fog menni a támogatói elvárásoknak, öncenzúrát gyakorol, propagandát folytat – nem pedig tájékoztat.
Mivel a német gyakorlat az, hogy saját műhelyeikben maguk a médiumok képzik az újságírókat, akiket aztán gyakornokként alkalmaznak, így a bevett módszereket azonnal átadják, és csak az a gyakornok marad a szerkesztőségnél, aki hajlandó betartani az íratlan szabályokat.
Meyen a jelenlegi problémák megoldását új tulajdonosi struktúra létrejöttében látja – szerinte valóban független lehet egy szerkesztőség, ha a hallgatók/nézők/olvasók visszajelzéseit komolyabban veszik, ha a műsorkészítőknek, az újságíróknak nem kell az állásukat félteniük, amikor valami kínos ügyre fényt derítenek, vagy kritikát fogalmaznak meg. Javasolja például, hogy önként jelentkezők közül sorsolják ki a médiumokat felügyelő testületek tagjait, illetve hogy minden társadalmi osztály legyen képviselve mind a felügyeletben, mind a szerkesztőségekben. Szerinte ugyanis
jelenleg a fizetőképes középosztálynak írnak ugyanezen réteg tagjai,
hiszen a reklám a fő bevételi forrás, ennek megfelelően pedig kívánatos, hogy a termék vagy a műsor azokat érje el, akik ezeknek a reklámoknak a célcsoportját alkotják.
Meyen professzor a németországi helyzetből indul ki és azt elemzi, de úgy vélem, idehaza is hasznos lenne elgondolkodni a felvetésein. Nyilvánvaló, hogy a magyar helyzet sok tekintetben más, sok olyan teher húzza, amelyek „történelmileg így alakulván” rajtunk ragadtak, de új időknek új dal kell, és ahogy szinte már közhelyesen mondjuk, hogy a krízis egyszerre nehézség és lehetőség, a mostani válságot jó lenne arra felhasználni, hogy kiszabaduljunk a régi sémákból, és valódi demokráciát építsünk magunknak.
Alapvetően nekem azzal nincs bajom, ha egy-egy médium csak egy körnek, egy társadalmi rétegnek szól. Ez nem ördögtől való, sőt ez a természetes szerintem. Nehéz is lenne egy kisebb szerkesztőségben olyan nagy stábot fenntartani, ami mindenkinek képes lenne szólni, mindenki számára közölne cikkeket. Ha én személyesen támogatásért/előfizetésért cserébe veszek igénybe egy szolgáltatást, akkor különösen arra vágyom, hogy engem szolgáljanak ki, a számomra releváns információkhoz jussak hozzá. Egészen más kérdés a közszolgálatiság, ami eleve azt igényli, hogy mindenkinek szóljon. Nyilván ebben az esetben más költségkeretből és lényegesen nagyobb stábbal.
1. A média üzleti modellje az Internet korában nem működik, mert az emberek nem akarnak tartalomért fizetni, amikor van ingyen is. Reklámokra sem klikkelnek. A média ma nem lehet profitábilis. Egyszerűen nem üzlet. Nem éri meg.
2. Tehát akkor nyilvánvalóan agitprop. Mi másért finanszírozna egy tulajdonos egy veszteséges üzletet?