„Református Trianon fenyeget” – egy lelkész-teológus prófétai szavai a kegyelmi ügyről

A kegyelmi ügyet hitbeli elbizonytalanodás évtizedei tették lehetővé, és a jelenben is fenyeget a hamis prófétaság veszélye – figyelmeztet Zalatnay István. A református lelkész, teológus szerint felekezetének le kellene mondania a kormánytól kapott kiváltságokról. Első lépésként szerinte vissza kellene adni azokat az ingatlanokat, amelyek megszerzése erkölcsileg nem indokolható.

„Így szól a Seregek URa, Izráel Istene: Jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, akkor megengedem, hogy továbbra is ezen a helyen lakjatok! Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: Az ÚR temploma, az ÚR temploma, az ÚR temploma van itt! Mert csak ha igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, ha egymással szemben igazságosan jártok el, ha a jövevényt, az árvát és az özvegyet nem nyomjátok el, és ártatlan vért sem ontotok ezen a helyen, nem követtek más isteneket a magatok romlására: akkor megengedem, hogy ezen a helyen lakjatok, azon a földön, amelyet őseiteknek adtam, öröktől fogva mindörökké. Ti hazug szavakban bíztok, amelyek semmit sem érnek.” (Jer 7,3-8)

I.

Az egyház legnagyobb kísértése krízishelyzetben a magabiztatás: „az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt”. Mintha csak tévedésektől, bűnöcskéktől kellene megszabadulni, a lényeg rendben lenne. Az egyház azonban nincs mindig a templomban, vagyis Isten jelenlétében. Van, hogy önmaga lényegén kívülre kerül;

amikor a templom nem az Úr temploma, hanem múzeum, egy vállalkozás székhelye, vagy egyenesen rablók barlangja.

Komoly krízis mindig hosszú folyamat következménye. Megújuláshoz azzal kell szembenézni. S ez teológiai eszmélődést kell hogy jelentsen: elsőként Isten szavára figyelést, azt, hogy az egyház aktuális létét arra vonatkoztassa, ahonnan annak értelme, mandátuma származik.

A prófétai szövegeknek két típusa van. Az egyiknek csak kimondója a próféta, mert maga az Úr beszél: Kó ámar Jahve. Ezt mondja az Úr. Itt és most. Azt meghallani sokszor kínszenvedés. A másik beszédmódban valóban a próféta szól: hogy célba juttassa az üzenetet, lehetetlenné teszi a fülek bedugását, a szemek elfordítását. A Bibliában ez a legnagyobb érzelmi intenzitású, költői nyelven történik. Amikor azonban ez a második beszédtípus leszakad az elsőről, megszületik a hamis prófétaság.

Az eljött Messiást Krisztusként imádó, görögül és latinul iskolázott kereszténység a héber igéket fogalmakká transzformálja, istentapasztalatát Istenre és tetteire reflektáló tételekbe önti, és azokból gondolati rendszer épít. Nyugaton hagyományosan ezt hívjuk teológiának.

Ezt a teológiát a világi tudományok nem igazán tekintik közéjük valónak. Mert transzcendens, tapasztalatilag nem igazolható valóságról beszél. A transzcendens maga ugyan valóban nem, de a vele találkozó ember megrendültsége, belső világának átformálódása – annak minden következményével együtt – nagyon is tapasztalható; a megrendült emberrel való találkozás pedig maga is megrendítő élmény. Ezért lehet „a hit alapja a hit tanúja”. Ez a keresztény misszió lényege.

Ha ez nem történik meg, az a hit tanújának bűne. Jelzi, hogy hamis prófétává vált.

Ami nem azt jelenti, hogy gonosz, tudatosan hazug, de azt igen, hogy hamis reménybe kapaszkodó, eltévelyedő. A teológiát is lehet abuzálni; cinikusan, de naivan is. Az utóbbi még veszélyesebb. A Bibliában az igaz hit ellentéte nem annyira a hitetlenség, mint inkább a hamis hit. Jézusnak nem az a baja a farizeusokkal, hogy rossz emberek.

Mély krízis nem egyesek gyarlóságból fakad, hanem a közösség úttévesztéséből. És akkor arra kell választ keresni, hogy mikor, miért került valami más alapvető küldetése helyébe. Ahogy az egyháztörténetben sokszor, a 20. századi protestantizmusban is ez a keresés volt a legnagyobb teológiai megújulás alapja.

II.

Tény, hogy a nagyegyházak összefonódtak az államhatalommal. Ez megrövidítette autonómiájukat, a közelségből fakadó előnyös helyzetük pedig ellenszenvet vált ki a társadalom széles rétegeiben. De ez nemcsak a politikai hatalom felelőssége. Az egyház önértelmezésének torzulása tette lehetővé – egy intellektuális és egy morális tévedés.

Az első a féltudatos remény volt, hogy az egyház visszanyeri régi súlyát, tekintélyét. Az egyház térvesztését azonban nemcsak az állampolitika okozta, hanem mélyebb szinten a szekularizáció. Ezért csökkent a templomba járás, sőt a ’80-as években a református hátterű gyerekek nagyobb részét az országban sokfelé már meg sem keresztelték. Az illúzió azonban

arra ösztönözte az egyházat, hogy a valamikorihoz hasonló intézményrendszerre vágyakozzon,

amelyet azonban csak részben tudott tényleges tartalommal megtölteni. Sok minden csak vagyontárgy lett. A támogatásért viszont politikai hűséggel kellett fizetni. A társadalom jó része által indokolatlannak látott kedvezményezetti helyzet és az egyre arányvesztettebb politikai igazodás pedig súlyos hitelvesztéshez vezetett.

Az egyház azért nem érzékelte drámai hitelvesztését, mert másképp is torzult az önkép. Az egyházak a rendszerváltozás előtt a legjelentősebb nem állami szervezetek voltak. Jogilag. Ha a valóságban is így lett volna – ahogyan némely más szocialista országban –, lett volna némi morális alapja a kedvezményezett helyzetnek. Az egyház próbálta is így látni és láttatni magát: mintha nem lett volna része a párt által uralt világnak. Pedig nagyon is az volt. A politikai hatalom Magyarországon domesztikálta legsikeresebben az egyházakat.

Tévedés volt azt gondolni, hogy a diszkrimináció okozta sebeket privilégiumokkal kell gyógyítani. A múlt részben valóban visszatért – de nem az egyház társadalmi tekintélye, hanem csak a főkegyúrnak való kiszolgáltatottsága.

A privilegizált helyzet morális megalapozásához le kellett tagadni a szégyenletes múltat, a kiszolgáló egyház valóságát.

A szembenézésnek egyik fontos része lett volna az ügynökkérdés tisztázása.

Miközben itthon az evangélikus egyház, Felvidéken a reformátusok differenciált, komoly módon megtették ezt, az itthoni reformátusok nem. Amikor több mint 20 éve a budapesti Erdélyi Gyülekezetben szervezett konferencia eredményeként egy nyilatkozatban az aláírók azt kérték lelkésztársaiktól, hogy – az egyházon belüli bizalom érdekében – kérjék átvilágításukat, azt a hivatalos református lap közölni sem volt hajlandó(!), és nagyon kevesen reagáltak pozitívan. Nemcsak az egyház vezetői, de lelkészi kara sem akart szembenézni a múlttal.

Így a túlméretezett intézményrendszer morálisan védhetetlen alapon és védhetetlen politikai kiszolgáló szerepre kényszerülve épült ki. A gyülekezetek eközben egyre kiszolgáltatottabbakká váltak az egyházi felsőbbség és az állam felé egyaránt. A református egyház egyszerre vált a feudalizmus múzeumává és „a kádárizmus utolsó megmaradt zárványává a magyar társadalomban”. Stílusában kádáristává, szerkezetében feudálissá. A kívülről rá tekintők pedig már nem Krisztus, hanem egy politikus népét látják benne.

Az egyháznak ezért bűnbánatot kell tartania – a legsúlyosabbért, nem más, kisebb bűnökért. És az egyháznak, főként lelkészeinek, nem csak egyes látványosan elbukottaknak.

III.

A tavalyi megrázkódtatás esélyt is kínált az egyháznak, hogy magába szálljon, elinduljon vissza az atyai házhoz megvallani, hogy a mammon lábaihoz vitte örökségét. Nem élt vele, sőt egyre mélyebbre süllyedt az alakoskodás mocsarába.

Lemoshatja-e magáról az egyház, hogy ha majd másképpen kezd beszélni, az csak a változó körülmények miatt történik, mert fél, hogy fejére omlik túlméretezett, nem jogtiszta épülete?

Ez már bekövetkezik akkor is, ha csak annyi történik, hogy

a kormány nem finanszírozza tovább sajátjának tekintett propagandaszervnek járó bőkezűséggel.

De tehet olyan lépéseket is, amelyek miatt az egyház alapvető funkciói is ellehetetlenülnek. A társadalom többségének ez tetszene, és a többség az egyház mostani magatartása miatt egyre csak nő.

Mégsem biztos, hogy jó lett volna előrelátóbbnak lenni, okosabb döntéseket hozni. Mert soha nem az a legnagyobb baja az egyháznak, ha érdekeit rosszul méri fel, hanem ha intézményi érdekeit küldetése elébe helyezi.

Az egyház belső állapota okozta a hitelességét összetörő külső kapcsolatát. Változás is csak belülről indulhat el. Ennek három aspektusa világosan látható.

Legfontosabb az őszinteség: befelé és kifelé. Rémisztő, amikor az egyház tisztségviselői, testületei olyasmit állítanak vagy hagynak jóvá hallgatólagosan, ami nyilvánvalóan nem igaz, vagy amikor görcsösen titkolnak tényeket, egyre abszurdabb helyzetbe sodorva magukat. Érthető a félelem attól, hogy fény derül vállalhatatlan dolgokra, de e félelem legyőzése nélkül nincs kiút.

Ma az egyház jogrendje feszültségben van a teológiai elveivel, gyakorlata pedig köszönőviszonyban sincs vele. A szigorúan hierarchikusan működő,

szélsőségesen pap- és férfiközpontú, a jogot aktuális hatalmi erőviszonyok függvényében instrumentalizáló egyház re-formációra szorul,

mert belső szerkezete, mechanizmusai éppen a keresztény hit megélésének protestáns típusa számára jelentenek alkalmatlan keretet. A gyülekezetek kiszolgáltatottságát felszámoló, alulról építkező, akár a – nyugati testvéregyházak számára értelmezhetetlen – püspöki tisztséget felszámoló merész lépések változtathatnak csak ezen.

Ma már látható, hogy az egyházi privilégiumok rendszere nem csak a külvilágot irritálja; belül is demoralizáló. Felszámolása az egyház alapvető érdeke.

IV.

Ha van belső megújulás, az egy ponton kifelé is láthatóvá válik. Arra is szükség van.

Belátható időn belül alighanem sor kerül az állam és az egyház közötti viszony revíziójára. Hogyan készülhet fel erre az egyház? A gúnyos mosollyal (le)nézett tárgyalópartnernek eleve rosszak az esélyei. Még nagyobb baj a társadalom egyházképének folyamatos romlása. Ha ez nem változik, az egyházzal szembeni jószándékú méltányossághoz a politikai hatalomnak szembe kellene mennie a társadalom többségének akaratával. Ez akkor sem várható el, ha van egy kedvező szubjektív alapállás. Ha azonban az egyházban elindult változások átformálják a társadalom egyházképét, akkor a politikai vezetés nem saját érdekei ellenére cselekszik, ha figyelembe veszi az egyház szempontjait. De ehhez valóban radikális lépésekre van szükség.

A magyarság újkori tragédiájának, Trianonnak nem csekély mértékben volt oka a drámai presztízsvesztés. A szabadságharc után az egész világon a szabadság népeként ünnepelt nemzetet a századfordulón teljes ellentétének, szabadságtipró, durva elnyomónak tekintették.

A magyar reformátusság képét a rendszerváltozáskor 1989 Temesvára határozta meg. Vallástól, politikai meggyőződéstől függetlenül mindenki tisztelettel hajtott fejet annak morális üzente előtt. Most viszolyogva, még elkötelezett egyháztagok is szemlesütve gondolnak arra, ami az elmúlt évben történt és nem történt.

A magyarországi reformátusság a maga Trianonjának küszöbére jutott.

1989-ben egy félévezredes közösség legjobb vonásai öltöttek testet; 35 évvel később a legrosszabbak. Ahhoz, hogy ne a második kép égjen a retinákba, egy harmadikra van szükség: az egyházról, amely képes szembenézni súlyos hibáival, és tud új úton elindulni. Olyanon, amely nemcsak tiszteletre méltó, hanem – évszázadok nyugati egyetemekre peregrináló diákjainak nyomdokát követve – a magyar társadalom nyugatias vonásait erősíti, nem az elmaradottságot konzerváló keletieseket.

Fontos, hogy az egyház milyen elképzelést fogalmaz meg az állam számára a kapcsolatukról. De minden tartalmi javaslatnál lényegesebb a hitelesség; hogy ne úgy jelenjen meg, mint aki az utolsó pillanatig minden erkölcsi skrupulust félretéve próbálta begyűjteni, amit csak lehet.

A más víziót, a kiváltságokról történő lemondást az tenné hitelessé,

ha az egyház minden olyan vagyont, ingatlanokat, amelyek megszerzése erkölcsileg nem indokolható, visszaadna az államnak, vagy felajánlana közcélra.

Az elmúlt évben a református egyház tízmilliárdos állami „ajándékkal” gazdagodott (6,5 milliárdért árverésre bocsátott zálogház-épület; 25 ezer négyzetméteres budai ingatlan lakóparképítést lehetővé tevő átszabályozása; 1,4 milliárdos épület a Parlament közelében, több milliárd forint év végi állami költségvetési maradványból). Az ország és az egyház jelenlegi helyzetében ezeket elfogadni morálisan védhetetlen, önsorsrontás. Visszaadni vagy közösségi célra felajánlani a valódi változás jele volna. Célként különösen is adódna állami gyermekintézmények támogatása, amelyek színvonalát, a bennük élő több ezer gyermek életét országos szinten is alapvetően meg lehetne változtatni ekkora összegek segítségével. Ez volna igazi jóvátétel az egyháztól azért, ami a kegyelmi ügyben történt.

Azt nem tudhatja az egyház (sem), hogy a politikában mikor mi fog történni. Azt azonban igen, hogy a jeremiási prófécia szerint Ura akkor ígér jövőt népének, ha az megjobbítja útját.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.

Így támogathatja a Szemléleket

A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.

Támogatom