November elején kikerülhetetlen a gondolat, hogy minden földi dolog mulandó, a saját életünk is. A következő kikerülhetetlen gondolat: mi lesz utána?!
Sokan úgy gondolják, hogy nincs ’utána’, szerintük ebben a néhány évtizedben kell úgy élnünk, hogy minél több értéket teremtsünk, hogy jobb legyen általunk a világ, aztán majd ennek az emléke marad meg. Sokakat az a gondolat vigasztal, hogy tovább élnek valaki vagy valami másban, fűben-fában-rigóban-emberben. Magam részéről ezt keveslem: elhiszem Jézusnak, hogy személyesen alkotott engem és csak a testem atomjai térnek vissza az anyag körforgásába, a lényegem, a Tőle kapott lelkem halhatatlan és Jézussal marad.
Akármit gondolunk is a halál utánról, azt azért mindannyian érezzük, hogy valamiféle számadást, értékelést is jelent az élet vége.
Miről és kinek kell számot adnunk majd? Vajon mennyire megbízható az a zsinórmérték, amelyhez az életünket igazítani igyekszünk? Milyen képet mutat majd az a tükör, amelyet a Teremtő tart elénk, vajon Nála hogyan áll a mérlegünk?
A szívünk mélyén tudjuk, hogy zuhanó repülőn nem azt sajnálja az ember, hogy nem járt még valamelyik csodálatos múzeumban vagy nyaralóhelyen. Azt sem sokan bánják a halálos ágyukon, hogy milyen autóval vagy milyen márkájú cipőben jártak – annál fontosabbá válnak az emberi kapcsolatok, az elszalasztott lehetőségek, az oda nem ajándékozott dolgok és az elvesztegetett idő! Biztos vagyok benne, hogy nagyon fáj majd, amit nem tettünk meg, pedig volt rá alkalmunk, volt hozzá tehetségünk, volt rá lehetőségünk: a kihagyott beszélgetések, a rohanásban elmaradt játék vagy a mindig elhalasztott közös kirándulás, a meg nem látogatott idősek, az el nem fogadott gyerekek, a markunkban ragadt simogatások, a karjainkba dermedt ölelések.
Hogyan lehet vajon felkészülni erre a szembesítésre? Azt gondolom, jó gyakorolni a megbocsátást és a bocsánatkérést, jó elrendezni a vitákat, viszálykodásokat, jó hálát adni minden új napért és jó nyitott szemmel, nyitott szívvel járni, hogy észrevegyük a halk, benső hangot, amely a jóra hív.
Bizonyára más meglepetéseket is tartogat majd Isten mérlege: kiderül majd, hogy sokkal nagyobb kincs a jó szívvel nyújtott apró segítség, mint a saját büszkeségünknek hízelgő nagyvonalú adomány.
Meglátjuk majd, hogy nem volt hiábavaló egyetlen szívből jövő imánk, fohászunk,
ahogy azt is, hogy milyen sok fohász és sóhaj szállt az égbe értünk azoknak a szívéből, akiket mi alig vettünk észre.
