Te mit tanultál a Zoom-iskolában?

A járványhelyzet a személyiségünk fejlődését is segítheti.

***

VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!

***

Emlékszem, milyen jót derültem, amikor a nagyobbik fiam először vett részt 2020 tavaszán virtuális osztályfőnöki órán. A helyszín, a “tanterem” a saját lakásunk volt, a monitoron ott izgett és mozgott több tucat kiskamasz, s bár nagyjából csendben voltak, a zajok mégis sajátos kakofóniát eredményeztek, amit az osztályfőnök karmesteri vezénylete szelidített közös beszélgetéssé.

– Mindenki némítsa le a gépét, csak az kapcsolja vissza a hangot, akit szólítok

– valahogy így hangzott a kérés, és már kezdődött is a sajátos névsorolvasás.

Valójában nem is kéne minderről tudnom, ugyanis semmi keresnivalóm nem volt a fiam körül ekkor. Ám mivel nem volt még ilyesmiben tapasztalatunk, első nekifutásra olyan helyen alakítottuk ki a bekapcsolódás lehetőségét, ahol az iskolai foglalkozás közben jöttünk és mentünk – belelátszódva a kamerába, belelátva és hallva az osztály ránk nem tartozó kommunikációjába.

Aztán hamar belejöttünk, a magam részéről pedig gyorsan ráébredtem, hogy nem is annyira mókás ez a távtalálkozósdi. Nem csupán azért, mert kevésbé személyes a dialógus, mert a megszokott három dimenzióból legalább egy hiányzik, hanem azért is, mert egyáltalán nem megy olyan könnyen a tiszteletteljes, kellően figyelmes, ugyanakkor hatékony videócsetelés.

Ezt – nekünk, nem digitális bennszülötteknek – nem tanította meg senki, így kénytelenek vagyunk tapasztalati úton, botladozva felvenni a tempót a kényszerű helyzet és a technikai fejlődés szerelemgyermekével.

Rögtön ott van a kamera és a mikrofon helyes használata. Pofon egyszerű – elvileg. A gyakorlatban talán nem én vagyok az egyetlen, aki a viccestől a kellemetlenig terjedő skálán sok erre vonatkozó érdekességgel találkozott már. És hogy ne másokra mutogassak: velem is előfordult, hogy míg más beszélt, gyorsan válaszoltam írásban egy üzenetre. Nem akartam párhuzamosan kommunikálni, épp az volt a jelzésem lényege, hogy “majd később, most nem alkalmas”. Igen ám, de mindezt bekapcsolt mikrofon mellett tettem, így a többiek a billentyűzetem kopogásának zajából kénytelenek voltak észlelni, hogy itt valaki mellé-beszélget. Amint erre rájöttem, szót kértem, majd bocsánatot kértem.

A kamera kikapcsolása eleve “hasznos trükk”, mert úgy tudunk látszólag részt venni egy eseményen, hogy közben akár főzhetünk is, de meccsnézés sem lehetetlen.

Adódhat olyan helyzet, amikor praktikusabb, vagy udvariasabb nem bekapcsolni a kamerát (főleg, ha ezt kéri a moderátor), de általánosságban nem tűnik tisztességesnek bújócskázni. Ha a sávszélesség miatt akadozna a kapcsolat, ezért nem kapcsolunk kamerát, akkor pedig ezt ugyanúgy korrekt előre jelezni.

Kivárni, amíg ránk kerül a sor, belebeszélés, replikázás helyett jelentkezni, odafigyelni másokra, elfogadni, hogy amint mi is ügyetlenkedünk néha, erre mások is képesek – ha pedig egyszerre 50-80 ember kapcsolódik be egy beszélgetésbe, szinte biztosan lesz 1-2 személy, akin akár bosszankodhatnánk, akit akár ki is nevethetnénk…

A Zoom, a Meet, a Messenger és társai hasznos eszközök lehetnek, a barátainkká válhatnak.

Képesek a távolság ellenére is egymás közelében maradnunk, legyen szó akár munkáról, barátságról, rokoni kapcsolatról. El tudom képzelni, hogy vannak olyan érett személyiséggel rendelkező emberek, akiknek semmi kihívást nem jelentett kezdettől ezen alkalmazások megfelelő, illő, méltó használata.

Ha azonban az olvasó velem együtt azok közé tartozik, akik az elmúlt hónapokban szembesültek saját gyengeségeikkel, s felfedezték a közösségi kommunikáció terén adódó fejlődési lehetőségüket, nincs ok az aggodalomra.

Amíg úrrá lesz az emberiség ezen a globális megpróbáltatáson, bátran élhetünk a lehetőséggel, hogy ebbe a sajátos iskolába járva megtanuljuk, amit eddig esetleg elmulasztottunk, jobb jegyet szerezzünk empátiából, türelemből, önfegyelemből, meghallgatási képességből, tömörebb fogalmazásból. És – notórius késők, figyelem – pontosságból is.

Ha pedig újra találkozhatunk végre személyesen egymással, a Zoom-iskolát kijárva alighanem gazdagabbak és gazdagítóbbak lesznek a beszélgetéseink.

Gégény István