Ahogy telefonon nem lehet gyónni, úgy az online „misenézés” sem számít érvényes részvételnek a liturgián. Közvetíteni lehet, de az nem helyettesíti a jelenlétet.
Eszembe jutott, ahogy ott álltam sokadmagammal a római Circus Maximus területén 2005 tavaszán. Rég volt, mégis élénken él bennem a sajátos tapasztalat, hiszen úgy vettünk részt II. János Pál pápa temetési szentmiséjén, hogy fizikálisan nem voltunk jelen a Szent Péter téren. A helyzet azonban világos volt: a liturgia főcelebránsa, Joseph Ratzinger bíboros szándéka szerint érvényes volt a szentmisén való részvétel azok számára is, akik az előzetesen határozottan kommunikálva megjelölt kiegészítő helyszínek valamelyikén kapcsolódtak be televíziós közvetítés által az eseménybe. Számos pap ugyancsak ott volt a Circus Maximus „völgyében”, nekik is köszönhetően ugyancsak érvényesen járultunk szentáldozáshoz.
Szintén 2005-ben vettem részt egy konferencián, amelynek egyik előadójaként Blanckenstein Miklós ezzel a kérdéssel kezdte beszédét: lehet-e közvetíteni egy szentmisét a televízióban? A dilemma kapcsán megfogalmazott gondolatai se rövidnek, se egyszerűnek nem tűntek, de ha tömören akarnám összefoglalni, az a lényeg, hogy egyrészt lehet, másrészt nem lehet.
Mindez azért érdekes most, 2021 tavaszán, mert az említett rendkívüli római alkalomtól eltérően
a közösségi videómegosztók és a televíziós csatornák által közvetített katolikus szentmisék távolról való megtekintése nem számít teológiai értelemben valós részvételnek az adott szentmisén.
Ez sokak számára világos, mégis azért kapcsoljuk be a lejátszót, a televíziót, mert ha közvetve is, de közel szeretnénk maradni az egyházunkhoz. Bár nem lehetünk jelen, de a technika segítségével sok kilométeres távolságból is együtt mondhatjuk az Úr imáját, engesztelődhetünk ki egymással, tekinthetünk közösen az ég felé, gyűlhetünk lélekben az áldozati oltár köré – lelki áldozásra is lehetőség nyílik.
Talán ezen „együtt-lét” érzete miatt érintett furán az az információ, hogy az MTVA újabban rendszeres vasárnapi szentmiseközvetítései közül néhány nem valódi közvetítés, vagyis nem azt mutatják, ami élőben zajlik a helyszínen, hanem felvételről, időbeli eltolással adják le utólag az egyébként a helyszínen ténylegesen megtörtént eseményt. A legutóbbi, április 18-i katolikus szentmise minden bizonnyal nagyjából egy órával az adásba kerülés előtt valósult meg, ennek ellenére a felvezető kommentár így hangzott: „A most kezdődő szentmisét XY. tartja.” Sem a képernyőn nem utalt semmilyen felirat arra, hogy felvételről látható, ami a szemünk előtt zajlik, de az interneten elérhető műsorújságban sem szerepel erre vonatkozó információ. Az esetleg csúsztatás oka nyilvánvalóan az lehet, hogy a televíziós adásrend és a helyi miserend között eltérés adódhat, s a nézők kedvéért nem bolygatják a helyi egyházközség életét: a valódi részvétel megtörténik akkor, amikor, a „tévémise” pedig leadható/megnézhető akár máskor is.
A televíziós közvetítés időbeli „kilengése” valójában azt hangsúlyozza, amit az egyház értékként őriz és kínál fel a híveknek:
a szentmise nem olyan, mint az oktatás, ami akár távolról is működhet, nem olyan, mint a focimeccs, ami távolról is nézhető.
Kétségkívül az oktatás is hatékonyabb lehet élőben, ahogy az elszánt drukkerek sem véletlenül fizetnek azért, hogy ott lehessenek a stadionban. De a szentmise lényege nem közvetíthető – rendkívüli, nagyon kivételes esetektől eltekintve – a technika folyamatosan fejlődve is korlátos eszköztárával. Csak személyes jelenlét által lehet a liturgiába bekapcsolódni.
Bevallom, megmaradt bennem a hiány, hogy ha nem élő egy közvetítés, ennek tényét valahogyan közölje a közvetítő szervezet. Ám ennél sokkal nagyobb, erősebb és lényegesebb az a hiány, ami a valódi jelenlétet érinti. Közhellyé érett, de nem árt hangsúlyozni: a járványhelyzet segíthet megerősödni abban, hogy ami szokásossá válva nem tűnik nagy kincsnek számunkra, annak értékét akkor fedezzük fel igazán, amikor a hiányát megtapasztaljuk.
Jó lesz újra személyesen részt venni a szentmiséken, liturgiákon – akkor, amikor.
