Életem egyik legnehezebb feladatának tűnik tűrni a bizonytalanságot. Elfogadni, hogy nincs mindenre válasz.
Amikor nehéz élethelyzetekkel találkozom – máséval, vagy magam küzdök vele –, automatikusan jön a késztetés, hogy válaszoljak rá, rendet tegyek a káoszban, elsimítsam a bizonytalanság frusztráló érzését. Ez természetes folyamat annak érdekében, hogy meg tudjunk küzdeni az élet kihívásaival. Az ismeretlent a kezdetektől igyekeztük valamilyen módon megszelídíteni azzal, hogy nevet adtunk neki, hogy emberi tulajdonságokkal ruháztuk fel.
Így lett(ek) istenünk(-eink): jó(k) és rossz(ak), aki(k) felelt(ek) egészségért és betegségért, születésért és halálért, háborúért és békességért, a termésért és az időjárásért, stb. Hogy csökkentsük a kiszolgáltatottság érzését, rítusokat alakítottunk ki, s ezek segítségével kapcsolatot teremtettünk az istennel(-ekkel).
Minden vallás közös ismérve, hogy az élet értelmére keresi a választ,
amibe az is beletartozik, hogy mi lesz velünk a halál után.
Az ismeretlentől való félelem emberi mivoltunk része, és nincs nagyobb ismeretlen számunkra, mint a halál. Nincs olyan vallás, amelyik ne foglalkozna a halál után következő ismeretlennel, megkönnyítve ezzel magát az életet. Akár úgy is tűnhet: a vallások egyik fő pszichológiai funkciója a haláltól való félelem csökkentése, valamint olyan normarendszer fenntartása, amely segíti a hatékony együttműködést az emberi közösségekben.
Ha a keresztény vallás teológiai magyarázatát nézzük, akkor annak alapja egy Istentől származó kinyilatkoztatás: “Isten maga ismertette meg az emberi nemmel az utat, melyen az emberek Krisztusban neki szolgálva üdvözülhetnek és boldogok lehetnek” (Dignitatis humanae, a II. Vatikáni Zsinat nyilatkozata a vallásszabadságról).
Aquinói Szent Tamás szerint a vallás az Istennel való kapcsolat rendje („religio proprie importat ordinem ad Deum„), másként fogalmazva az “ember alapmagatartása azzal az életét betöltő, tökéletesítő, megszabadító és megszentelő Lénnyel szemben, akit Istennek nevezünk”.
Carl Gustav Jung szerint a psziché természeténél fogva vallásos, ezért a vallás bármilyen formája pszichés szükségszerűség.
Nemrég egy tibeti buddhista kolostornál jártam. Figyelmesen hallgattam a buddhizmus tanítását életről, halálról, szenvedésről, örömről – rácsodálkoztam az eltérésekre, és izgatottan fedeztem fel a hasonlóságokat a kereszténységgel.
Egy ponton körbejártuk a sztúpákat, imádkozva legfőbb vágyainkért, majd leültünk meditálni a szentélyben: egy buddhista, egy magát vallási elkötelezettség tekintetében nem definiáló és egy katolikus. Előttem a Buddha-szobor, bennem némi zavar: most kihez imádkozzak? Nem ismerem Buddhát – Jézust ismerem, én benne hiszek. Megszólalt bennem a sokszor hallott intés, a félelem az ismeretlentől, a különböző istenségektől. Kavarogtak a gondolataim, de nem maradt más hátra, mint imádkoztam ahhoz, Akit már ismerek, és elfogadtam, hogy ezt egy Buddha-szobor előtt teszem. Elfogadtam, hogy az én Istenem itt is jelen van, s bár ott mindhármunknak mást jelent az ima, imáink valahogy mégis összeérnek, ezáltal kapcsolódunk egymáshoz, s talán kiegészítjük egymást.
Ismerem a katolikus teológiát, tudom, hogy egyedül Krisztuson keresztül vezet az út, hogy hitünk szerint a más vallásúak is Krisztuson keresztül jutnak a mennybe. A II. Vatikáni Zsinat Nostrae Aetate nyilatkozata így ír erről: “….a többi vallások is szerte a világon, különféle módokon próbálnak megoldást adni az emberi szív nyugtalanságára azáltal, hogy utakat, tudniillik tanításokat és parancsolatokat, továbbá szent szertartásokat ajánlanak.
A katolikus egyház semmit sem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert. De szüntelenül hirdeti és hirdetnie is kell Krisztust, aki „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), akiben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s akiben Isten mindeneket kiengesztelt önmagával.”
S bár tudom, hogy ez a hitvallás szeretet alapú – ami nem kiközösít, hanem meghív –, mégis gyakran elgondolkozom, hogy megférhet-e egymás mellett két ellentétes hittartalom? Rendben van a saját vallásunkat igaznak tartani – hiszen szükségünk van egyértelmű vonalvezetőkre az életben –, de
elképzelhető-e egy olyan valóság, amelyben nem egy igazság van, hanem több igazság megfér egymás mellett?
A sok-sok évezredes tapasztalatból, amit az ember összegyűjtött, hogy próbálja az ismeretlent definiálni, összeáll egy közös tudás: mindaz, amit Jézus, Buddha, Mohamed, vagy a hindu és más nagy vallási tanítások megfogalmaznak, önmagukban igazak, mégis megférnek egymás mellett.
Bár fontos, hogy elfogadjuk és tiszteljük a különböző hagyományokat, mégis úgy tűnik, az tud leginkább valósan nyitott lenni a többi vallás felé, aki ténylegesen elmélyül a saját útján, mert végső soron minden út a nagyobb szeretet felé vezet, aminek része a különbözőségeink elfogadása is.
