A kérdésben az alkotmánybíróság döntése alapján jelentős változás várható Németországban.
Idézet a szövetségi alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht) döntéséből: „Az általános személyiségi jog (…) magában foglalja a személyes autonómiát és a halálról való önrendelkezést.”
Első olvasatra talán nem is tűnik nagy dolognak ez az állásfoglalás, már csak azért sem, mert aki meghalt, azon már semmilyen földi jogalkotó nem tud számonkérni semmit. Mindössze arról van szó, hogy mindenkinek jogában áll megválasztani, hol, hogyan és mikor kíván meghalni, nem? Csakhogy már ez is komoly változás ahhoz képest, hogy a kórházak igen ritkán engedik haza meghalni a betegeket, súlyos állapotban lévő embereket pedig intenzív osztályra visznek, még a betegtől sem feltétlenül fogadják el, ha vissza akarja utasítani a kezelést, a hozzátartozóknak pedig nincs is joga hozzá. Mindenesetre a Bundestag most újratárgyalja az eutanáziára vonatkozó törvényt, döntés év vége felé várható.
Ez az állásfoglalás azonban sokkal nagyobb hatású, mint elsőre gondolnánk.
Ha ugyanis jogom van megválasztani a halálom idejét és módját, akkor esetleg személyiségi jogaimat sérti, aki megpróbál visszatartani az öngyilkosságtól?
Lehetséges, hogy az orvos, aki lelkiismerete és orvosi esküje szerint cselekedve nem asszisztál eutanáziánál, azaz nem segédkezik öngyilkosságban, kötelességszegést követ el? Lehetséges, hogy a pszichológus, aki kliensét igyekszik visszatartani az önpusztítástól, voltaképp akadályozza őt a jogai gyakorlásában? Lehetséges, hogy a kimentett fuldokló, vagy a vonat elől elrántott ember beperli majd a megmentőjét?
Érdekes párhuzam jut eszembe: joggal vetjük ma az egyházak szemére, hogy a középkorban erőnek erejével kereszteltek tömegesen. Igaz, akkor úgy gondolták, hogy a keresztvízzel az örök életre mentik meg a „pogányokat”, tehát a szándék eredetileg jó volt, a gyümölcs gyakran mégis keserű lett. Nem hasonló helyzetbe hozzuk-e ma is magunkat? Talán valóban a jó szándék vezérli azokat, akik végletesen értelmezik az egyén szabadságát, de vajon hová vezet ez a körültekintés és megkülönböztetés nélküli radikalitás?
Mennyire segítünk egy ilyen szabályozással azoknak, akiket megkísért az öngyilkosság gondolata?
Melyik szülő tudja hideg fejjel azt mondani a felnőtt gyermekének: jogod van hozzá, hogy eldobd az életedet?
Értem én, hogy lehet úgy is közelíteni, hogy ha már nem bír élni, legalább méltósággal halhasson meg, de ennek megvan az életpárti módja: palliatív ellátás, hospice, azaz olyan kezelések, amelyek – ha már gyógyításra nincs mód – a még hátralévő életet teszik a lehető legelviselhetőbbé.
Ahhoz pedig, hogy méltósággal távozhassunk a földi életből, nem zenés-illatos-kipárnázott halálkabinra van szükségünk, hanem emberséges búcsúra, kapcsolataink, konfliktusaink rendezésére. Lehetséges, hogy ha tudnánk igazán megbocsátani, akkor fel sem merülne az önkéntes halál kérdése? Lehetséges, hogy ez a szabadságjog voltaképp kényelmes kibúvót kínál a szeretet parancsa alól?
Azt tartom azonban legfájdalmasabbnak, hogy az öngyilkosság nem oldja meg a problémát, ami miatt egy ember eldobja az életét, hanem éppenséggel az utolsó esélyt is elveszi a megoldásra.
Halálközeli élményt átéltek beszámolói alapján joggal gondoljuk, hogy aki kilép az életből, az nem szűnik meg létezni,
viszont többé nem érzékelik őt az anyagi testben élők, tehát tehetetlen. De ha valaki ezt az eshetőséget nem is hajlandó számításba venni, akkor is mérlegelnie kell, milyen hatással lesz az ő önkéntes halála a környezetére, családjára.
Idehaza egyelőre nincs tervben hasonló szabályozás, de az Európai Unió tagjaként előbb-utóbb ebben a kérdésben is döntésre fogunk kényszerülni, tehát jó, ha előre gondolkodunk.
