A Szemlélek munkatársai elmélkedtek, emlékeztek legnagyobb ünnepünk előtt – ki lazán, viccesen, ki elmélyülten, komolyan, de mindannyian örömmel, reménnyel telt szívvel.
Asztalos Katalin
Számos szép, meghitt emlék fűz húsvéthoz, de most hadd meséljem el a számomra legkedvesebbet, ami távol van a szent három nap komolyságától.
Nagypénteken történt az eset. Egy kis faluban, keresztszüleimnél töltöttük a húsvétot. Az akkori plébános lelkesen összegyűjtötte az egyházközség tagjait, köztük keresztszüleimet is, hogy rögtönzött kórusként elénekeljék a passiót. A kórus az oltár körül helyezkedett el, mi meg nagy lelkesen beültünk a templom első sorába, hogy onnan hallgathassuk a művet. Mint utólag kiderült, ez nem volt jó ötlet.
Ahogy elkezdődött a passió, éreztük, hogy bajban leszünk. A hangok valahogy nem akartak a helyükre kerülni, szegény „Jézus” (a helyi pap) minden belépéskor a hangok egész tárházát szólaltatta meg, miközben kereste a sajátját. Mivel mindenki más kezdőhanggal énekelt, lehetetlen volt eltalálni az eredetit. Akinek meg lett volna hozzá némi hallása, az hezitált, hogy folytassa az eredeti mű szerint, vagy igyekezzen hozzá intonálni magát a most már inkább posztmodern passióinak tetsző dallamokhoz.
Emlékszem az érzésre, amikor leesett, hogy itt aztán nincs menekvés, nincs hova elbújni: mi ülünk az első sorban, és bizony szembe kell nézni a valósággal. Fulladoztam a nevetéstől, mellettem mindenki a padra feküdt, rázkódott az egész sor. Egyszercsak az egyikünknek eszébe jutott a mentőöv: tömködjük a szánkba a sálat – úgyhogy sállal a szánkban folytattuk a padon fekvést. Anyukám is ott ült velünk az első sorban, és emlékszem az arcára, amikor rápillantottam: nagyon igyekezett tartani magát, összeszorította a száját, kicsit szégyenkezett a mellette gurgulázó gyereksereg miatt, de hősiesen kitartott. Nagy nehezen, de végigszenvedtük a passiót! Szenvedett a templom népe, de szenvedett a kórus is.
Ha nem is a hagyományos módon, de átéltük a passiót!
Hát, így telt el életem legkedvesebb nagypénteki szertartása.
Azóta kerülöm az első sort!
Gégény István
Bár az ünnep alapjai változatlanok, minden húsvét lehet egyedi,
különleges. Az idei évben számomra például biztosan nem fog elmúlni a szenvedés, lemondás, áldozatvállalás iránti kiemelt figyelem a Nagypéntek eseményeiben kicsúcsosodó böjti időszak elmúltával. Itt él ugyanis a szomszédunkban az ukrán nép, amelynek tagjai – kárpátaljai nemzettestvérinkkel együtt – brutális kegyetlenséggel kénytelenek szembenézni. A feltámadás reményében megerősödve igyekszem a Gondviselés kezébe helyezni ezt az emberi oldalról szinte megoldhatatlannak tűnő,
fájdalmas helyzetet.
Ugyancsak reménykedve tekintek Ferenc pápa közelgő látogatása felé, bízva abban, hogy az evangéliumi lelkületű egyházfő budapesti jelenléte maradandó nyomokat hagy majd sokunk szívében.
Ennek a húsvéti időnek számomra a remény a legfőbb üzenete.
Herbert Dóra
A feltámadás ünnepéhez számomra szorosan kapcsolódik a torinói lepel. Amikor először olvastam erről a relikviáról, teljesen megdöbbentett, azóta újabb és újabb kutatások eredményei csak egyre mélyebben megerősítették bennem a meggyőződést: Isten gyöngéden gondoskodott rólunk a lepel által is.
Csaknem két évezreden át nem volt kétsége senkinek afelől, hogy a gyolcson kirajzolódó férfialak csakis Jézus lehet. A XX. század technikájának mámorában élő modern ember azonban ezt is vitatja, vizsgálgatja, laborról laborra cipeli a kendőt, bizonygatván, hogy hamisítvány, csalás és ámítás. Igen, az: önmagát csalja meg, önmagát ámítja, aki nem hisz a lepelnek. Hiszen nincs tudományos magyarázatunk arra, hogyan keletkezhetett az ókorban egy fotónegatív, méghozzá olyan technikával, amely nem festés és nem égés, ugyanakkor eltávolíthatatlan. Épp olyannak mutatkozik, aminek lennie kell: a feltámadás földöntúli fényének lenyomata azon a textílián, amelyet egy keresztre feszített, tövissel koronázott és átdöfött szívű ember vére itatott át. Nekem
ez Isten gyöngédsége, aki a mi korunk számára is gondoskodott jelekről
– olyanokról, amelyeket csak a mi technikánkkal lehet felismerni –, hogy segítsen a mi hitetlenségünkön is. A bizalom lépését, a személyes döntést pedig mindegyikünk maga teheti meg.
Hodász András
Nekem, aki rajongok a liturgiáért, a húsvét mindig a liturgikus év legizgalmasabb időszaka. A szent három nap szertartásainak gazdag szimbolikája már gyerekként megérintett és elvarázsolt. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a Zugligeti Szent Család plébánián nőttem fel, ahol a magas színvonalú zenei szolgálat és az értő asszisztencia átélhetővé tette a húsvét misztériumát. Bár papi szolgálatom alatt sokszor nehéz volt elmélyedni, elcsöndesedni, hiszen koncentrálni kellett a szertartás vezetésére, a húsvéti ünnepkör mindig
a legintenzívebb lelki feltöltődés
maradt, és mindig is az marad számomra.
Rajkai Eszter
A húsvét számomra mindig is a fényt, az ünnepet jelentette és jelenti (persze a sonka tökéletes illatával együtt). Nem giccsesen, inkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor egy számunkra nagyon kedves ember esküvőjén veszünk részt, és önfeledten megöleljük az ismerősöket, csak a ’jelenben’ vagyunk, és nem akarjuk, hogy véget érjen ez az őszinte boldogság, ami őt kívülről és belülről egyaránt körbehálózza.
Sokszor azt érzem, hogy nagyhéten átéljük (vagy legalábbis megpróbáljuk átélni) az utolsó vacsora misztériumát, a kereszthalált, és már alig várjuk, hogy szombaton együtt legyünk és ünnepeljünk, aztán eltelik egy hét, és mintha vissza akarnánk mászni a keresztre… Vissza a valóságba… De nem a kereszttel teljesedett be az írás, hanem a feltámadással! Jézus feltámadt! És ez nem csak egy nap, pár nap, egy hét, egy időszak, hanem
az életünk ünnepe.
Gyakran az a nehéz, hogy a húsvétot, az ’örök’ Krisztust maradandóan beengedjük a szívünkbe.
Sáhó Eszter
A húsvét számomra sokáig az ajándékkeresés izgalmát jelentette: hova „tojt” a nyúl a kertben, miért oda, kinek, mennyit. Később áttevődött a hangsúly a felnőtt „népszokásokra”, a vasárnap reggel, pizsamában elfogyasztott húsvéti sonkára és tojásra. És a családi együttlétekre. Csak lassan, nagyon lassan szivárgott be az életembe és a tudatomba, hogy miről is szól húsvét üzenete. Megtérésem után az egyház sem sokat segített nekem ebben, hiszen a mai napig a szenvedéstörténetet hangsúlyozzuk jobban a feltámadás csodája és ígérete helyett. Számomra ez utóbbit jelenti a húsvét,
annak az örömnek a megélését, hogy meg vagyok váltva,
hogy van előttem egy számomra is járható út. Szerintem ezt kellene kiemelni minden templomban, ennek az örömnek kellene sugároznia minden hívő arcáról húsvét ünnepén.
Szőke Tibor
Amióta nagy igyekezettel adagalom túl az evangéliumokat, teljesen összeállt bennem a keresztény ünnepkör. Úgy jön a húsvét, hogy vége sincs a karácsonynak, és pünkösd van reggeltől-estig.
Öröm van bennem
a napjaim nagy részében, pedig látszólag nem kéne örülnöm. Az élőlények egy meggyötört, fajtársait halomra gyilkoló, és egymással kegyetlenkedő csoportjához tartozom. Egy nemzethez, melynek minden ujja a megosztás gombra ragadt.
A gyermekvédelemben dolgozom, ahol az elmúlt 20 évben a gyerekek még mindig nem fontosabbak a cicáknál és a kutyáknál. És mégis. Mindvégig kitartok, mert már üdvözültem. Végtelenül hálás vagyok Istennek, a mi Atyánknak „Aki megszabadított minket a sötétség hatalmából, és általvitt az Ő szerelmes Fiának országába; Kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata.” (Kolossé 13-14)
Ha már nyuszi, akkor a feltámadás öröme értünk nyúl, és ha ez a „rágcsáló” beeszi magát a szívünkbe… hát mindenkinek ezt kívánom. (A hogyan nyúl-junk ki a keresztünkön sok embernél aktuális, a témáról bővebben a Bibliában olvashatnak.)
