Bosszantó tud lenni a másik viselkedése, amíg csak a viselkedését látjuk. A nőket tárgynak tekintő férfiak mögött is mindig van egy kiváltó ok – ez azonban nem ment fel senkit.
Érett férfilétem egyik legrémítőbb tapasztalata volt, amikor egy házas férfi arról panaszkodott nekem, hogy nem fekszik le vele a felesége, amikor ő megkívánja, pedig neki „csak hagynia” kéne magát. Akkor döbbentem rá, hogy neki és számos férfitársamnak meggyőződése, hogy a nő teste csak az ő kielégülését szolgáló eszköz, vagyis folyton használatra késznek kell lennie. És nem pusztán a teste, hanem maga a nő is csak egy tárgy, ami a kéjvágy kiélése, igényei kielégítése után eldobható, lecserélhető.
Szerencsés lenne nem férfinak nevezni azokat, akik a nőkről lealacsonyító, bántó, sértő vagy bármilyen negatív hangnemben beszélnek
– ezzel azt is segíthenénk, hogy a fiúk számára valóban egy vágyott cél lehessen és megtisztuljon a „férfivá válás.”
Fiútársaságban régebben is hallottam már a nőkről tárgyként beszélni, és „előző életemben” (megtérésem előtt) nem is emeltem fel a szavam ez ellen. Természetes volt – valahogy annyira át van itatódva a társadalom férfirésze ezzel, hogy sokáig fel sem tűnt.
Mondjuk, ez a tárgyasítás nekem sosem ment. Na, nem azért, mert olyan kedves és rendes vagyok, hanem mert a családi nőmintáim erősen szennyezettek voltak a férfiak iránt táplált gyűlölettel. Elvált szülők gyermekeként – akinek az egyik fél folyton a másikat szapulta – azt tanultam meg igazán, hogy a két nemben az a közös, hogy gyűlölik egymást. Férfi és nő között mintha évszázadok óta tiltott lenne az egyenes kommunikáció, és az így születő körmönfont hazugságok valahogy megkötöznek minket.
A felnőttfilmek káros hatásairól már régóta tudunk – az egyik legerősebb és legkárosabb minta kétségtelenül onnan rajzolódik bele a férfifejekbe. Ott ez a rajz mozgóképpé válik, és képes teljesen leuralni az életüket, annyira, hogy a saját ceruzájukkal az egész világot összefirkálják. A paráznaság bűne azért is olyan hangsúlyos a Bibliában, mert a legtöbb nyomorúságot adja az emberiségnek. A vágy akkor lesz mocskos, ha a kiélése egy másik emberi lény megalázására, megsértésére, bántására irányul, semmibe veszi őt – azaz beszennyezi. Azért is tud szennyes lenni a fantázia, mert a másikat használni akarja – bemocskolva ezzel emberi mivoltát. De ha a másik csak tárgy, ami értem van, akkor a látással van a probléma: filmet nézek, de nem látom benne a másikat.
De könnyű lenne a pornóra fogni az egészet, és azt mondani: mindenről az tehet. Nem a felnőttfilmek miatt akarjuk használni egymást – ez generációk óta így van. A világtörténelem dióhéjban arról szól, hogy ki, mikor és hogyan bántotta, használta és gyötörte a másik embert, és ez ellen ki, mikor és mit tett, vagy nem tett. A hatalommal bíró férfiak kiruccanásaitól, az erőt és a vagyont egy másik ember szexuális segédeszközként való használatában kiélő egyedek miatt már rengeteg élet nyomorodott meg, közvetve és közvetlenül is. Árvaházak, gyermekotthonok lakói, nemi erőszakok gyümölcsei – emberek, akiket nem várt senki, nem akart senki, egyedül Isten. A vetés-aratás törvényébe ez is beletartozik….
Szóval ne akarjuk az összes felelősséget a pornóra, meg a kéjvágyó, indulatkezelési problémákkal küzdő mocskos férfiakra tolni! A felnőttfilm csak tüneti kezelés. Csökkenti a feszültséget – paradox módon azzal, hogy még többet generál. Azért, hogy legyen mit levezetni. A feszültség alapvetően abból származik, ahogyan az élet minden területén egymással bánunk. Hiszen a másik ember használata a felnőtt valóság. A rabszolgákat régen levetkőztették és átnézték, nehogy rejtett hibái legyenek. Most csak a lehető legtöbb információt szerezzük be a másikról, hogy mennyire használható a saját életünkben – legyen az párkapcsolat, munkahely vagy szórakozás. Bizalmatlanok vagyunk. Miért?
Mert annyit bántottak és annyi bántást láttunk és látunk. Nem szeretnénk újabb átverésbe, kihasználásba csöppenni. A híradóink, és minden, ami minket körülvesz, arról szól, hogy ki milyen sérelmet szenvedett, a másik hogyan rossz ember, mit csinál rosszul, és hogyan kellene jobban élnie – szerintünk. A férfi és nő kapcsolata is pont ezen a hibás elven csúszik el: azt gondoljuk, a másik ember nem egy másik ember, csak egy végtag, akinek a mozgását irányítanom kell. De ha nem látom a másikat, az azt jelenti, hogy még magamat sem vettem észre…
Minden hatalmon lévő, az erő pozíciójába helyezkedő és azzal visszaélő férfi mögött van egy nő. Egy elhanyagoló nő, aki csak uralkodott, vagy épp uralkodik rajta. A férfi, ha sebeket okoz másnak, és észre sem veszi, akkor ezt a mintát valahonnan „elleste” – biztosan nem egy szerető, gondoskodó családból. Sok pszichológiai tanulmány fog készülni jelen korunk nagynak látszó férfijairól, akiknek méregdrága öltönyei mögött kisfiúk összetört szíve van. Ezek az öltönyösök frusztrált, kihasznált és sértett “kisfiúk”, akik ha kihasználják és megsértik a nőket, akkor annak oka szintén egy nő lehet.
Egy nő, akit Évának hívnak.
Na, ez a gondolatmenet kiválóan alkalmas lehet arra, hogy ismét csak a nőket hibáztassuk mindenért…
De ez nem így van: a kisfiúknak – legtöbbször tudattalanul – komoly sérülést okozó, magukat szerető anyaként felmutató és magukat őszintén annak is gondoló nők mögött ott áll a hatalmon lévő férfiak mindenkin uralkodni akaró szenvedélye.
A kör bezárult. És ebből a körből, ha mindig a másikban keressük a hibát, nem fogunk kilépni – hiszen pont ebbe vagyunk beleszédülve. Ugyanazokat a köröket futjuk, pedig azt mondjuk, fejlődünk.
„Ne beszéljünk addig nagy felfedezésekről vagy haladásról, míg a világon egyetlen boldogtalan kisgyerek is létezik” – ezt állítólag Einstein mondta, de ha nem tőle származna, akkor is igaz volna.
Minden síró kisgyermeknek joga van arra, hogy megvigasztalják. Sokan ismerik azt a nem kis problémát, mikor macsó férfiak átmennek gyermekbe, és átadják a nevelést a feleségüknek, aki szépen neveli őket. Tele van a közösségi média ilyen mémekkel, amikor férfitestű gyerekek szorgalmasan engedelmeskednek a nőtestbe bújtatott játszótársuknak. Hasonló esetek persze a mi házunk táján is előfordultak és ezeken a videókon magam is nagyokat kacagtam. Jól mutatja, hol tartunk – és ez még mindig sokkal jobb, mert segítünk egymásnak felnőni. Segítjük egymást érlelni, megvigasztalni.
Férfiak és Nők nagyon ritkán alapítanak családot – nem is ismerek ilyeneket. Az esetek többségében szeretni nem tudó, de szeretni és szeretve lenni mindennél jobban vágyó, sebesült, éretlen emberek gabalyodnak össze. Ezek után azt is el kell szenvedniük, hogy folyton kritizálják őket éretlen bántásaik miatt, és még azt is elhitetjük egymással, hogy egymás használata és az ezzel járó sérülések természetesek.
Izgalmas időszakot élünk: úgy tűnik, most minden kiömlik az asztalra. Kiömlenek sérülések, sebek, azok okozói és okozatai – olyan dolgokról lehet egyre nyíltabban beszélni, amikről az általunk ismert történelemben még soha. Gyerekek és nők jogaiért sokszor és sokan harcoltak, de most értünk el oda, hogy egyre több helyen kapnak egyre több fényt olyan ügyek, amiket régen könnyedén el tudtak fedni – most ez az egész társadalom szövetét bevilágítja. Bár sokan ebben is a gonoszt látják, de az „online fény” lassan a legkisebb zugot is eléri, egyre több piszkos ügy kerül nyilvánosságra – persze ettől a probléma még nem oldódik meg azonnal, és az áldozatok sem nyernek azonnali vigasztalásra, mégis reményt adhat a jövőre nézve.
Addig kénytelenek vagyunk egymás elviselhetetlen gyötrését élőben nézni – ez elég komoly nyírőerő az ember lelki világának. Arra azonban van hatalmunk, hogy ne nézzük tétlenül. Bármilyen helyzetben szót emelhetünk, és minél többet beszélünk róla, teszünk ellene, a valódi és vágyott mintázat – azaz két emberi lény kölcsönös tiszteleten alapuló, szeretetteljes összekapcsolódása – annál erősebben világít a mostani, még nagyon sötétnek látszó térben.
