A nők isteni méltósága – Létezik-e keresztény feminizmus?

Sokan azt gondolják, hogy Nyugaton a feminizmus elvesztette eredeti értelmét: mivel a nők már egyenjogúak, nincs is miért küzdeniük. Olvasói levél.

Nők és férfiak jogai régóta azonosak, ám lehetőségeik – jellemzően a család működtetése és a karrierépítés összehangolásának nehézsége miatt – még ma is jelentősen eltérőek. Ismert tény, hogy a vállalati szférában – csakúgy, mint a közszférában – sokkal kevesebb női vezetőt találunk, a vezető posztok nagyrészt a férfiak „monopóliumai” (ún. üvegplafon). Ugyanez a trend a politikában is: női politikust – még akár az önkormányzati szférában is – jóval kevesebbet találunk, az országos politikában pedig már alig-alig vesznek részt nők. Ez még az ebben a kérdésben jóval progresszívebb észak-európai országokban is így van, ahol egyelőre még a kötelező kvótákkal sem sikerült áttörést elérni, noha azért vannak eredmények.
Pedig a nők – amint már korábbi írásomban is utaltam rá – sokkal kevesebb harcosságot, erőfitogtatást, nekifeszülést, ellenben sokkal több empátiát, együttműködést, befogadást és kreativitást hoznának feszültségekkel teli világunkba, közéletünkbe. Ezekre a tulajdonságokra, női princípiumokra igen nagy szüksége lenne mai, békésnek nem nevezhető világunknak.

A másik ilyen téma, ami a női egyenjogúsághoz tartozik, az azonos bérezés: ugyanazért a munkáért a nők jóval alacsonyabb fizetést kapnak, mint a férfiak. Ráadásul a nők a gyermekneveléssel töltött idő miatt aktív éveik végén rövidebb munkaviszonnyal rendelkezhetnek, mint a pályájukat ugyanakkor kezdő férfiak, ami a nyugdíjuk összegére is érzékelhető hatással van. Egy felmérés szerint világviszonylatban a férfiak 105 ezer milliárd dollárral nagyobb vagyont birtokolnak, mint a nők – ez a vagyonkülönbség több mint négyszerese az Egyesült Államok gazdasági méretének.

Tehát a gyakorlati életben még

bőven van tennivaló a nők és a férfiak közötti egyenjogúság terén.

Régebben a feminizmus a nők testi és lelki védelmére koncentrált: az volt a fontos, hogy a férfiak ne állhassanak a nők felett, és ne okozzanak nekik semmiféle fájdalmat. Feministának ténylegesen azok nevezhetők, akik a nők szisztematikus és nemükből fakadó elnyomásának eltörléséért küzdenek, és szívükön viselik az önérvényesítés mellett nőtársaik sorsát is – így tehát sem a pusztán karrierista, sem a pusztán „szingli” nők nem tekinthetők feministának.

Ám nézzük meg mindezt keresztény szemüvegen keresztül!

A Bibliában számos helyen találkozunk önfeláldozó, bátor, tettre kész nőkkel, akik legalább olyan bátorságról tettek tanúbizonyságot, mint a férfiak, mégsem kapnak olyan elismerést, vagy jóval kevesebbszer hivatkoznak rájuk, legyenek papok, bibliakutatók, teológusok vagy laikusok. Pedig ott állnak a hősiesség, egyben a női erények példájaként – nézzük például az Ószövetségből Debóra, Eszter vagy Judit, az Újszövetségből Mária Magdolna, Szűz Mária vagy Márta történetét.

Az ószövetségi időkben is volt megkülönböztetés: a társadalomban – a zsidók körében is – volt egyfajta „szexizmuson alapuló” hierarchia, a férfiak előbbre valónak gondolták magukat, azonban a nők tiszteletnek örvendtek. A Példabeszédek 18,22 azt mondja nekünk, hogy aki feleséget talál, kincset talál; a Példabeszédek 19,14-ben pedig azt találjuk, hogy az okos feleség Isten ajándéka.

Jézus korára azonban jelentősen romlott a nők társadalmi helyzete: nem tanúskodhattak a bíróságokon, nem kereskedhettek, dolguk az otthoni teendőkben merült ki. Aki elment otthonról nyilvános helyre (pl. piactérre), azt már gyanúsnak vélték, prostituáltakkal hozták kapcsolatba (nyilvános helyen el kellett fátyolozni magukat). A nők számára nem volt engedélyezett a nyilvános imádkozásban való részvétel a templomban – otthoni imádságra buzdították őket, vagy elmehettek a Tanulás Házába meghallgatni egy-egy tanítást.

Jézus fellépésével egy csapásra megváltozott a helyzet. Jézus nem volt személyválogató: a férfiakhoz hasonlóan elismerte a nők szerepét és fontosságát mind a társadalomban, mind a családban, nőket is meghívott követőinek (nevesíti is őket a Szentírás, ld. Lk 8,1-3), nőket is állított példaképnek. Sőt, gyakran akár nyilvánosan is megvédte a nőket, vagy egyes nőket – például Magdalai Máriát, amikor a farizeus házában Jézus lábát mosta (Lk 7,36-50), vagy ahogy megmentette a megkövezésre ítélt asszonyt (Lk 20,25, Mk 12,17). A nők nemcsak háziasszonyok lehetnek, joguk van „magasabb rendű” dolgokkal is foglalatoskodni – erre utal Jézus intése Márta felé, amellyel kedvesen, de arra inti őt, hogy hagyja Máriát, aki éppen őt hallgatja, és nem a háziasszonyi teendőivel foglalatoskodik (Lk 10,38.42).

A későbbi keresztény hagyomány azonban felülírta a jézusi tanításokat, és a patriarchális társadalmi modellt helyezte a középpontba, mint az egyedül elfogadott társadalmi „sémát”. A niceai zsinatot (Kr. u. 325.) követően – amelyen férfiak gyűltek össze és hoztak határozatokat – állították fel a dogmákat, a Biblia magyarázatának egyedüli letéteményese már a katolikus egyház lett. A középkorban, majd a kora újkorban is ez a dogmatikus világkép határozta meg a keresztény egyház és az emberek gondolkodását is.

Tehát

a forrás valójában nem a Biblia, hanem az Egyház, illetve annak elöljárói,

akik hivatottak azt értelmezni és abból a katolikus (keresztény) tanításokat levezetni. A feminista kritika azonban mindezt cáfolja: a keresztény vallás és teológia elfogult androcentrikus (férfiközpontú) egyoldalúságára hívja fel a figyelmet.

Mindez számos kérdést vet fel:

• Miért fordítjuk automatikusan Istent Atyának, ill. az atya miért azonos a patriarchális társadalomkép férfi, „apa” szereplőjével? Az Atya-Fiú-Szentlélek hármasság is erre a patriarchális képre épül – milyen megbotránkoztató lenne, ha ma egy keresztény Anya-Lány-Szentlélek szentháromságról beszélne? Holott valójában, a szó eredeti értelmében az Isten(ség) nem hímnemű, így az Isten férfiként való értelmezése, és így annak „fia”, mint a szentháromság alapja félrevezető, és inkább egy bizonyos világkép „modelljét” tükrözi. A metafora „literalizálásának”, azaz szó szerinti értelmezésének intellektuális romboló hatására egy erőteljes példa az ,,Isten a mi Atyánk” metaforikus problémája. Isten nyilvánvalóan nem szó szerinti értelemben atya, mivel Isten nem hímnemű, és nem egyesül nőnemű lénnyel ivadékok nemzése céljából (mint ahogyan azt oly sok ókori antropomorfikus istenkép sugallja).
• Bibliai szövegek kanonizációja: az általánosan elfogadott könyvek esetében az egyház az egyhangú jóváhagyással (azaz cölebsz férfiak egyhangú jóváhagyásával) látta igazolódni az isteni eredetet, vagyis férfiak által megalkotott bibliaértelmezéssel van dolgunk. Sőt, az, hogy mely könyvek kerültek a Bibliába, azt is férfiak határozták meg, nőknek ebbe nem volt beleszólása.
• Az interpretáció az olvasó és a szöveg között létrejött dialektikus folyamat. Ebből következik, hogy a szöveg nem csupán egyetlen jelentéssel rendelkezhet, hanem olyan nyelvi egység, szerkezet, amelyet különböző olvasók különböző nézőpontból különbözőképpen értelmezhetnek. Ezáltal a jelentés nem egy „determinált” valóság, hanem az olvasó maga alakítja egy-egy olvasott szöveg jelentését azáltal, hogy értelmezi, kritizálja, befogadja, de nem pusztán passzív befogadója annak, hanem aktív alakítója. Ez nyilvánvalóan igaz a bibliai szövegek értelmezésére is, amelyet nők – egy másképp megélt valóság értelmezéseként – másképp interpretálhatnak, mint a férfiak.
• A középkori egyház a komplementaritás arisztoteliánus modelljét fogadta el, amely szerint a valóságot egy felsőbbrendű, aktív, maszkulin jellegű, és egy alsóbbrendű, passzív, feminin jellegű elem határozza meg. Így a nők által leírtak, bármilyen hitelesek és „tudományosak” voltak is, eleve felvetették az eretnekség gyanúját, hiszen csak egy alacsonyabb rendűnek ítélt személytől származhattak. Ebből következett, hogy a teremtés aktív, nemzőerővel bíró személye a férfi, a nő pedig a passzív befogadó szerepre ítéltetett, és így feladata nem más, mint a férfi szolgálata. Szerintem viszont az ősi kínai (taoista) princípium, a jin és a jang egysége, amelyben a férfi és a női elem ugyanolyan súlyú és jelentőségű, közelebb áll a valósághoz.
• A patriarchális szemléletmód már a kezdetektől háttérbe szorította a jézusi egyenlőségen alapuló eszméket, amelyben a férfiak nem élveznek kiváltságot és nem „egyenrangúbbak” a nőknél. Sokan úgy interpretálják a „férfiközpontú” világkép kialakulását, mint az egyház túlélése szempontjából szükségszerű folyamatot, mivel az őskeresztény felfogásban, amely még a jézusi tanokon alapult, nincs helye a szigorú hierarchiának, és így a férfiak dominanciájának sem.
• A modern kori világképünkben a fent említett egyenlőtlenségi tényezők ugyanúgy jelen vannak, csak már nem vallási, egyházi vagy teológiai értelmezések részeként, hanem a gyakorlati életünkben, a mindennapjainkban, a „hagyományainkban”, ld. pl. a férfiakra optimalizált világ.

Ezzel szemben áll, hogy a kereszténységben a zsidók és a pogányok együtt váltak valami mássá, nevezetesen keresztényekké. Ebben az új keresztény közösségben a pogányok nem voltak a zsidók alárendeltjei – ehhez hasonlóan férfi és nő is egyenrangúan hivatott Isten képmásává válni.

Akkor miért van az, hogy a mai katolikus egyházban a nők továbbra is lehetnek hitoktatók, sekrestyések és takarítók, a többi egyházi szerepből viszont ki vannak zárva? Korábban a Vatikán elutasított minden női konferenciakezdeményezést a kérdés megvitatására. Egyik női elöljáró „lelki erőszak”-ként jellemezte ezt a magatartást, párhuzamot vonva a pedofília és a női szerepvállalás elutasítása között. Törekvések indultak arra vonatkozóan, hogy március 25-ét a női ordináció világimanapjává nyilvánítsák, amely azonban azóta sem valósult meg. Jellemző mozzanat volt ebben a folyamatban, amikor a nők pappá szentelésének kérdéséről 1998-ban Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa egy levelében kifejtette, hogy aki csak egyszerűen diskurzust folytat a kérdésről, automatikusan kiközösíti magát az Egyházból.

Utóda, Ferenc pápa az eddig „megszokottól” eltérő értelmezést adott a teremtéstörténetnek: szerinte csak ott valósulhat meg Isten terve az emberrel, ahol a nő és a férfi egyenrangú társként, Isten helyetteseként munkálkodik a teremtett világban azért, hogy ez a világ emberibb, igazságosabb és testvéribb legyen. Az Isten-képnek egyszerre kell tükröznie férfi és női elemeket.

Az azonban még nem világos, hogy miként ölthet formát mindez a konkrétumok szintjén. A kezdeményezés, a reform folytatásában, és a változás előmozdításában bízhatunk – ennek előhírnöke lehet a szinodális kongresszus, és az ott elfogadott határozatok is. Már az a tény, hogy a kongresszust levezető elnök nő volt (María de los Dolores Palencia Gómez, a lyoni Szent József Kongregáció rendfőnöknője), jól mutatja az elmozdulást ezen a téren is. A szerzetesnővér szerint a nők részvétele a püspöki szinóduson már „a jövőbeli változások előkészítését” jelzi. Úgy véli, hogy ez egy hosszabb folyamat lesz, amely apró lépésekben fog megvalósulni.

A közgyűlés 365 résztvevője között 54 nő is volt, és ez volt egyben az első alkalom, hogy nők is szavazhattak egy püspöki szinóduson. További előrelépés lehet a nők diakónussá szentelésének lehetősége. A szinodális kongresszus záródokumentuma úgy fogalmaz: „A nők igazságosságért kiáltanak azokban a társadalmakban, amelyeket még mindig a szexuális erőszak, a gazdasági egyenlőtlenség és az őket tárgyként kezelő tendencia jellemez”; majd hozzáteszi: „A lelkipásztori kísérésnek és a nőkért való erőteljes kiállásnak kéz a kézben kell járnia.”

Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy létezik keresztény feminizmus, amelynek a célja a nők isteni méltóságba való visszahelyezése a jézusi tanítások alapján. Kérdés, hogy ez megérinti, megbolygatja vagy akár meg is döntheti a patriarchális világképünket?

Szilágyi Zsolt