Van, aki néhány hónapos, más több évtizedes gyakorlattal a háta mögött döntött a pályamódosítás mellett.
Egykori tanárok osztják meg felmondás utáni tapasztalataikat, érzéseiket egy nemrégiben indult oldalon. Van köztük, aki fővárosi elit gimnáziumban tanított, van, aki vidéki kisiskolában, és van, aki egyházi intézményben. Van köztük zenepedagógus, és van testnevelő tanár, van matematika-kémia, és van angol-olasz szakos, van mérnöktanár, és van fejlesztőpedagógus – ők csak néhány abból a több száz pedagógusból, akik az elmúlt hónapokban leléptek a katedráról.
“Az általános bénultság, és többségi érdektelenség, az össze nem tartás, ami a szakmára jellemző, a nem létező támogató szülői háttér, a lekezelő, “gyereknek néző”, másodosztályú diplomásnak tekintő hatalmi izmoskodás, és a szakmaiatlan döntéshozatalok, amik fentről próbálják ellehetetleníteni a pedagógusi munkát, voltak azok, amik miatt
parkolópályára tettem a tanítást.”
“a budapesti agglomeráció kisvárosában működő katolikus iskolában voltam napközis tanító. (…)
Most egy multi ügyfélszolgálatán dolgozom, 70 százalékkal több pénzért, de nem emiatt sokkal jobb itt. A korrektség, jó munkakörülmények, emberi bánásmód sokkal többet számítanak. Minden kiszámítható, nincs fizetetlen túlóra, se értelmetlen követelmények, mint a portfólióírás. És nem kell olyat tennem, ami végső soron árt a gyerekeknek, mint a hatalmas órateher és a túlméretezett tananyag. Tanítani sokkal jobb, mint 8 órát ülni a gép előtt, és a gyerekek is hiányoznak. De
egy percig sem bánom, hogy már nem vagyok tanár.”
“azt éreztem, felelősséggel tartozom értük, még akkor is, ha már közel felnőttek. Büszkén és könnyekkel a szememben álltam végig a szalagavatót és a ballagást.
De fel kellett mondanom.
Folyamatosan dolgoztam, soha nem tudtam igazán pihenni, legfeljebb a telefonomra érkező értesítéseket tudtam kikapcsolni egy kicsit. De nem is akartam pihenni, folyamatosan fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy mi van az iskolában, mi van a diákjaimmal. A fizetésem zsebpénznek is közepes lett volna, nemhogy 6 év egyetem után megszerzett reális bérnek. Sosem volt szabadidőm, alig láttam a családomat, nem volt időm a hobbijaimra, nem volt időm arra, hogy kitisztuljon néha a fejem, ami muszáj lett volna ahhoz, hogy jó tanár legyek. Minden nap azzal a gondolattal keltem és feküdtem, hogy “én ezt nem bírom tovább”.
“Nem a rossz fizetés miatt mondtam fel. Azért mondtam fel, mert minden munkanapon,
egy érdemtelen rendszer, érdemtelen csorba fogaskereke voltam.”
“32 évig tanítottam.
Ebből 21-et nyolcévfolyamos elit gimnáziumban Budapesten. Magyart és történelmet. Van öt diplomám, intézményfejlesztési szaktanácsadó, mesterpedagógus voltam.
2022 januárjában mondtam fel. Mert elég volt ebből az egészből. Nemcsak az oktatás részéből. (…)”
“Testnevelő tanárként dolgoztam egy budapesti gimnáziumban. A felmondásom oka a megbecsülés teljes hiánya volt a vezetőség részéről. (…)
Nem tetszett, hogy önkényesen rendelkeznek a szabadidőmmel, bármiféle kompenzálás nélkül és a lehető legrugalmatlanabb hozzáállással osztanak be felügyelni, legyen az szombati központi felvételi, érettségi, délutáni és esti programok, kirándulások, folyosóügyelet, bejáratügyelet, kijáratügyelet, udvarügyelet, ebédlőügyelet, gyerekorábban, maradjsokáig, ezisatedolgod, aztiscsináldmeg, ugorj, pattanj, lelkesedj, de ami a legfontosabb: ne problémázz, törődj bele, engedelmeskedj.
Azóta több munkahelyen is kipróbáltam magam, és még a leggyászosabb “általános irodai adminisztrátori” állás (még érettségi sem kellett hozzá), is 50k-val többet fizetett, mint az, amihez ugyebár nyelvvizsga, mesterdiploma, gyakorlati évek, portfólió, továbbképzések és baromi nagy felelősség és elhivatottság szükséges.”
“A tanítást nagyon szerettem, főleg a gyerekek miatt. Hiszem, hogy vissza fogok majd valamikor menni, hiszen
a diákok már most nagyon hiányoznak.
Hogy mikor kerül erre sor, nem rajtam múlik, de az elmúlt időszak eseményeiből leszűrve nem a közeljövőben.”
“Félelmekkel tele, de bátran, meghoztam azt a döntést, hogy kilépek egy olyan kapcsolatból, ami tulajdonképpen bántalmazónak számít (…). Ki mertem mondani, hogy saját magamat sokkal többre becsülöm, sokkal jobban szeretem annál, mint hogy ebben a borzalomban részt vegyek, amit köznevelésnek nevezünk ma Magyarországon. Meg mertem hozni azt a döntést, hogy ugyan imádom a diákjaimat, imádok tanítani, és nem érdemlik meg, ami történik most (néhány évtizede) velük, de én sem érdemlem ezt meg, és van lehetőségem váltani.
Amikor azt mondom, hogy felmondtam a tanári állásomban, azt mondom, hogy mertem a jobb felé lépni.
Nem kell szégyenkeznem, nincs bűntudatom.”
“Egy multinál dolgozom most, a számítógépet nyomogatom napi 8 órában, igaz, csak heti 2x kell bemenni a munkahelyre. Soha ilyen jó főnököm és jó fizetésem nem volt, magán egészségügybiztosítás, cafeteria, néha infláció kiegészítés, év elején bónusz, fizetésemelés… mégis bármikor visszamennék, ha a rendszer javulna, és a fizetésből is meg lehetne élni. Hiányzik.”
“Miután felmondtam sem adtam föl, hogy tegyek az oktatásért, a diákokért, a hazámért.
Nem adtam föl, de benne maradni már elviselhetetlen volt. Rákényszerítettek olyan dolgokra, amit egy pedagógus, egy autonóm ember nem tűrhet el. Sem szakmailag, sem emberileg.
Ezt a rendszert nem vagyok hajlandó pedagógusi szerepből legitimizálni. Célom, hogy visszatérhessek majd egy szabad oktatásba, amiért küzdök változatlanul.”
“A szívem mélyén szerintem mindig pedagógus maradok,
de vissza csak akkor mennék, ha azt látnám, hogy az oktatási rendszerben egy olyan cél- és eszközrendszer kerül kialakításra, amivel egyet tudok érteni.”
“Habár még mindig úgy érzem,
a tanítás álmaim munkája lehetne,
nem olyan körülmények között és nem egy olyan rendszerben, ahol nem a diák az első, egy olyan rendszerben, ahol az idegennyelvek fontosságának hangsúlyozása helyett eltörlik a nyelvvizsga-kötelezettséget, a nyelvoktatást pedig ellehetetlenítik a tantervekben megírtakkal.
Jelenleg vállalkozóként folytatom tanári álmaim kergetését, és bízom abban, hogy így tenni tudok a diákok érdekeiért.”