Minden szülő akar valamit a gyerekétől, és sokszor okoz fejtörést számunkra, vajon miért nem az általunk elképzelt irányba halad? Mi van akkor, ha valójában nem is tudjuk, mi alapján terelgetjük csemetéinket?
Amikor megszületünk, már kimondanak ránk dolgokat, de már anyánk méhében is szavakat váltunk ki szüleinkből. Ők jó esetben arra vágynak, hogy jó emberek legyünk, beszélnek arról, hogyan nevelnek majd minket, mit fognak adni, mit akarnak majd velünk csinálni. Vágyaik és kívánságaik vannak velünk kapcsolatban, és tervezik, hogyan lesznek majd együtt velünk.
Kimondanak ránk dolgokat, és többnyire meg is valósítják azokat. Terveznek velünk, számolnak velünk, számítanak ránk. Szavaikkal teremtik a jövőnket, terelgetnek bennünket. Van bennük egy kép – vagy legalábbis elkezdik azt festeni –, hogyan szeretnék, hogy alakuljon az életünk. Természetesen ez az optimális eset – a gyermekvédelemben eltöltött éveim alatt számtalan példát láttam arra, hogy valakit nem vártak, és nem is terveztek vele semmit. Pontosabban egyetlen dolgot: hogyan szabaduljanak meg tőle mielőbb.
Jobb esetben tehát, ahogy a gyermekünk világra jön, el is árasztjuk a mondanivalónkkal, és elkezdjük építeni. De nemcsak szavakkal építjük, hanem cselekszünk is vele. Minden tettünkkel írunk bele valamit. Akarva-akaratlanul, de programozzuk a gyermeket, viszont minél kevésbé ismerjük a saját működési algoritmusunkat, annál inkább fog meglepetéseket okozni.
A gyermek személyisége szavakból és mondatokból áll össze, és ezeknek a szavaknak és mondatoknak szeretettel vagy indulattal való bevéséséből.
Foghatjuk a genetikára az egészet – attól még a genetikai program is írott, és azt is szavakból rakjuk össze. Abból a programból is ki fogunk rá mondani szavakat és mondatokat:
„Olyan vagy, mint az apád/nagyapád, aki ilyen/olyan volt, ezt/azt csinálta, így nézett, mikor úgy nézték.”
„Tiszta öreganyja/anyja/satöbbije ez a gyerek! Az ő vére, ő is „ezt” csinálta.”
Kire ütött ez a gyerek?
Ezekkel a kifejezésekkel lényegében önző módon azt segítjük, hogy olyan is legyen: olyan, amilyennek mi határozzuk meg. Így lehet majd hozzá úgy viszonyulni, ahogy már megszoktuk. Ha erőszakosan újraírjuk a tapasztalatainkat, akkor könnyebbé válik a kezelési mód, a nevelés – legalábbis rövid távon, legalábbis azt hisszük. Ezt azért csináljuk, mert ezt ismerjük, ezt töltötték belénk, és ebben úgy érezzük, biztonságban mozgunk.
A nevelés programozás, vagy erős tónussal karcolás, vagy puha grafittal satírozás, de mindenképpen teremtjük, jó esetben színezzük a gyermek személyiségét. Nagyon érdemes beszerezni egy színesceruza-készletet, ha már belefogtunk. De honnan vegyünk színt?
A fény különböző spektrumai hozzák létre a színeket,
fényt pedig attól érdemes beszerezni, Aki így szólt: Legyen világosság! Nála mégiscsak megtalálhatjuk azt, amivel a legtöbbet adhatunk a gyermekünknek.
A minket működtető algoritmus viszonylag egyszerű. Azt veszi alapul, amit a világból az érzékszerveink által megtapasztaltunk. Az érzéki világra koncentrálódik: amiket láttunk, hallottunk, érzékeltünk, és az ebből fakadó következtetéseinket. Az alapján formáljuk egymást, ahogyan minket is formáltak – ebből nem tudunk csak úgy kilépni.
A pszichológia és a módszertanok segíthetnek a tisztább látásban. Ugyanakkor megvan velük annak a veszélye, hogy a gyermek/a másik ember egy formálandó, programozható felület lesz. Egy valami, ami nélkülünk „hülye”, és nekünk kell őt megtanítanunk „okossá” válni. Onnan lehet jól felismerni, ha valaki így áll a gyermekhez, hogy látványosan megváltoztatja a hangtónusát, mikor a gyerekkel/másik emberrel beszél. Képmutató lesz. Egy másik képet mutat magáról, máshogy beszél, még a mimikája is idomul a szerinte idomítandó lényhez.
Nem akarok megbántani senkit, de számtalan ilyen interakciót láttam már mind apaként, mind gyermekvédelemben dolgozóként. Aki szerint a gyermek egy „ostoba gyurma”, akit nekünk, az „okos merevítőknek” kell formázni, könnyedén eltéved. Ezt nem azért csinálja az ember, mert rosszat akar – sőt! –, csak azt a jót nem tudja, hogyan kell akarni a másiknak. Mert nem ismeri.
Minél erősebb az elképzelésünk arról, hogy milyennek kellene lennie a gyerekünknek, annál feszültebbé válunk, ha szerintünk nem afelé a kép felé halad. Vetítünk neki a vágyainkból egy képet, és ez a vágykép erős sugárzással hat rá. Aki dolgozott gyerekekkel, vagy annak közelében, ismerheti azt a feszültséget, melyet a gyermek neki nem megfelelő viselkedése okoz. Ez széles határok közt tud mozogni.
Akkor most hagyjuk a kölyköt nőni, mint a gaz?
Szó sincs róla! A legfontosabb volna szülőként és bármilyen szerepben, amit betöltünk egy nevelői környezetben, az az, hogy békességet sugározzunk magunkból. A gyermeket ugyanis a nem hiteles szavak, a képmutatás, az okoskodás, az oktatás helyett a kívánt viselkedésre szoktatás, az értelmi erőszak módszeres és alattomos használata, a manipulációk, a cukorkába csomagolt kényszerítések, a terelgetések nem az egyetemes emberiség örök célja felé mozgatják, finoman fogalmazva.
Pontosan ismerjük a nevelésünk kudarcait: tele vannak velük a pszichiátriák, a börtönök, a rehabok és a politika is.
Traumák sora kell ahhoz, hogy hataloméhes felnőtt legyen egy ártatlannak induló kisgyermekből.
Amiben nekünk sem volt jó felnőni, és amit a gyermekeinken sem szeretnénk látni, azt jó volna elkerülni. A Biblia olyan szépen és egyszerűen fogalmaz a gyermeknevelésről:
„Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket, nehogy kedvüket veszítsék.” (Kol 3,21)
Ebben az egy mondatban benne van minden. A ne keserítsük meg egymás életét az vonatkozik minden emberi kapcsolatunkra. Gondoljuk végig, mi az, ami minket megkeserített? Ami keserű szájízt hagyott maga után. Amitől megkeseredtünk, a magyar nyelv olyan kifejezően szól róla:
„Megkeseredett a szívem.”
A gyermekek nagyon szeretik az édességet és a lelki édességre mindennél jobban vágynak. Az pedig az a szeretet, ami által tudnak igazán növekedni. A kényszerítések, a megfelelések, az idomítások, az okoskodások, a hajszolások, a különórákba préselések megkeserítik az életüket. Ezek mind-mind a teljesítménykényszer démonának nyúlványai, a kitűnni mindenáron, a „még egyet, még jobbat, még többet” baljós árnyai. Meg kell tanulnunk szeretni a gyermekeinket, de ahhoz előbb magunkat kell szeretnünk – akkor leszünk hitelesek.
Nincs más hátra, menjünk előre! Édesítsük meg egymás életét! Vigyázzunk a vércukorszintünkre, ne engedjük leesni. És vegyük fel a másét.
