A római jog még abból indult ki, hogy „az anya a biztos” – ma ez már nem ilyen egyértelmű.
Május elején – ha nincs épp pandémia – minden óvodában és legalább az alsótagozatokon az iskolákban is könnyfátyolos ünnepségekre kerül sor. Szeretem ezeket az alkalmakat, nem tudom megunni a régi-új verseket, dalocskákat, hiszen a lényeg az, aki mondja, énekli izgatottan, csillogó szemmel vagy szemlesütve, a tömegben is csak Anyát érzékelve.
Épp ezért
elszoruló szívvel figyelem az újabb és újabb híreket a „humán reprodukciós technikákról”,
amelyek nagyjából annyira humánusak, amennyire ez a kifejezés magyaros. Belegondolni is rossz, hogy mi mindenre vagyunk képesek: ma már lehetséges, hogy egy gyermeknek 5 vagy még több „szülője” legyen. Mert először is van egy genetikai férfi illetve nő, akik mondjuk anonim ivarsejt-donorok, ez esetben a gyermek soha nem tudhatja meg, kik ők, ahogy ők sem tudják meg, hogy a felajánlott ivarsejtjeikből született-e valaha gyermek. A kihordó és szülő anya pedig esetleg béranya – bár ez még tilos, mégis bevett gyakorlat –, aki a szülés után azonnal átadja a babát (és igény esetén néhány hétig még a lefejt anyatejet) az örökbefogadó szülőpárosnak. Itt már 5 felnőttnél tartunk, de bejöhet a képbe még néhány partnerváltás, esetleg az örökbefogadók nem is csak ketten vannak – hiszen „a család az család”.
Igen, tudom, ez végletes példa, ilyen csak egészen extrém esetben fordulhat elő. Egyelőre! És a már létező, de most még csak inkubátorként használt gépi-uterus, a mű-méh is csökkentheti a „szülők” számát, ha végleg kiküszöbölhetővé válik a kihordó anya.
Ahogy ősszel írtunk róla, Franciaország már nagyon közel jár az „apamentes embergyártáshoz”, lassan anyamentessé is lehet tenni a gyerekgyárakat, akárcsak Huxley szép új világában.
Ami ebben számomra hátborzongató, az egyfelől a gyerekek jogainak és végső soron az emberi méltóságnak semmibevétele,
másfelől az a hazugság, amely mögé mindezt rejtjük: meddő pároknak segítünk, hogy életük leghőbb vágya teljesüljön – hiszen joguk van hozzá!
Megfeledkeztünk végleg arról, hogy az életünk ajándék?!
Ami még szörnyűbb gondolat, hogy a jogok és a segítség talán csak ürügy és „fedőakció”, a valóságban pedig hatalmas üzletről van szó. Ember- és szervkereskedelemről. Hiszen a lombikban megtermékenyített petesejtek, a lefagyasztott ivarsejtek, ahogy az elvetélt embriók és magzatok is értékes „alapanyagok” a gyógyszergyártásban, és természetesen a gyermekre vágyó párok is vagyonokat áldoznak kívánságuk teljesülésére, saját zsebből vagy egészségbiztosítási támogatásból, de ez a szolgáltatóknak mindegy is.
Van azonban néhány tényező, amelyekről a „gyermek-vágy központokban” kevés szó esik.
Ilyen például a kezelés mellékhatásainak széles köre. A reklámok nem szólnak arról, hogy milyen terhet jelent egy nő számára, ha a normál egyetlen petesejt helyett a szervezetét hormonok adagolásával 10-15 petesejt megérlelésére kényszerítik. Köztudott, hogy a női ciklus ritmusa erős kihatással van a lelkiállapotunkra is, sokan közülünk igen feszültek a ciklus utolsó napjaiban, vannak, akik a tüszőrepedést szenvedik meg. Ezek a tünetek természetesen sokszorozódnak, és nyilvánvaló, hogy a „siker” miatti aggódás sem segít a lelki egyensúly helyreállításában. De mondhatjuk, hogy ezek a kellemetlenségek vállalhatók, ha végül megszületik a vágyva vágyott baba.
Ennél kényesebb kérdés azonban a létrehozott embriók és a megszületett gyerekek számaránya. Erről nem tudtam pontos számokat találni, de sokat elárul, hogy az egyik információs oldal szerint 37 év alatt akár (!) 40-50%-os is lehet a kezelés sikere. Sikernek persze az számít, hogy elindul egy magzat élete, tehát beágyazódik és fejlődni kezd a méhben – innen még hosszú az út a születésig. Ha tekintetbe vesszük, hogy egy kezelésnél válogatnak a megtermékenyített és osztódásnak indult petesejtek közül és általában 2-3 embriót ültetnek be, a többit lefagyasztják, akkor előfordulhat, hogy egyetlen megszületett babának 10-20 testvére marad a hűtőben vagy vetél el. Még rosszabb eset, amikor több megtapadt embrió közül egyet engednek végül megszületni.
Még itt is mondhatnánk, hogy a természet is ilyen nagy ráhagyással dolgozik, és ez valóban igaz. Azt is tudjuk azonban, hogy a fogantatásunk és a méhen belüli időszak meghatározó jelentőségű a későbbi életünk szempontjából. Ahogy az is hatással van ránk, hogy édesanyánk örömmel vagy aggódással, netán elutasítással fogadta az életünket vagy korábbi testvéreinket elvetette. Tudjuk, hogy egy abortusz után született gyerek gyakran olyan tünetektől szenved, mint nagy katasztrófák túlélői. Ha tehát ezek a tényezők ennyire fontosak, hogyan hatnak vajon a gyermekünkre az élete kezdetét meghatározó mesterséges körülmények? Milyen hatással lesz a gyermekünkre, ha kamaszkorában, amikor az identitását keresi, azzal szembesül, hogy ismeretlenek a szülei, vagy a testvérei nem is a testvérei, vagy a valódi testvérei nem is láthatták meg a napvilágot? Végül a legfőbb kérdés:
jogomban áll minden lehetséges eszközt igénybe venni? Elég ok, hogy én gyermeket szeretnék?
