Szégyelljük, és azzal, hogy odázzuk az erről való párbeszédet, csak tetézzük a bajt!
Van az a pont, amikor az ember úgy éli meg, hogy nem tud jó anya lenni. Hogy nem tud elég időt, energiát beletenni gyermeke nevelésébe. Amikor érzi saját magán, hogy már nem az a legfontosabb, hogy ez a gyerek nagyokat nevessen, jól érezze magát, fessen, gyurmázzon, segítsen főzni, hanem az, hogy ne legyen koszos a lakás. Hogy ki legyen teregetve. Hogy meg legyenek öntözve a virágok. Hogy minden meglegyen időre. Akkor szembesül mindezzel, amikor van egy kis egyedül töltött ideje. Így jártam én is.
Ültem az autóban, vezettem az autópályán, és kérdések tömkelege kavargott a fejemben. Vajon elég jó anya vagyok? Mennyi időm van arra, hogy elültessem azokat a „magokat”, amiket szeretnék, ha kikelne benne a következő 10-20-30 évben? Mert a gyermekem már nyolcéves. Lassan (2-3 éven belül) eljön az a pillanat, amikor már nem én leszek a legfontosabb neki. Amikor eljárkál a haverokkal, elkezd udvarolni, tehát elkezdi bontogatni a szárnyait. Vajon mennyi időm van még minderre? Mennyi időm van a gyerekemmel, a gyerekemre?
Hogy lehet, hogy azt érzem, elfáradtam, amikor még azokban az években vagyunk, amikben nem fáradhatok el?
Az eszem tudja, hogy ezek az évek aranyat érnek. Mind a nevelésemben, mind az ő jellem- és személyiségfejlődésében. De mégis úgy érzem, fáradt vagyok. Nem tudok többet beletenni. Hogyan kezelje egy anya azt, amikor érzékeli magán a kiégés jeleit?
Nem a külső elvárások nyomasztanak. Azok valahogy sosem érdekeltek. Az bánt, hogy adni akarok neki, többet akarok adni neki, mégis azt érzem, nem vagyok rá képes.
Natalene Séjourné és társai „Anyai kiégés” című feltáró tanulmányából kiderült, hogy akiknek szakmai kötelességeik miatt hosszú ideig szoros kapcsolatot kell fenntartaniuk másokkal, felelősek a biztonságukért vagy az egészségükért, egy idő után gyakran ürességet és a saját „én” elvesztését érzik. Elkezdik alulértékelni képességeiket és eredményeiket. Mindez rendkívül hasonló sok fiatal anya megnyilatkozásához.
Kutatási adatok szerint minden ötödik anya szenved a kiégés tüneteitől.
Az anyák azonban a legtöbb esetben nem kapnak segítséget, ha csak saját maguk fel nem ismerik időben a kiégés jeleit. Arról beszélni, hogy egy nő úgy érzi, anyaként kudarcot vall, vagy épp nehézségei vannak, szégyennek számít, ezért a probléma rejtve marad. De ha észleljük magunkon a kiégés jeleit, bizalommal forduljunk szakemberhez. Sok nehézségtől, felesleges szenvedéstől és lelkiismeretfurdalástól kímélhetjük meg magunkat. Pszichológushoz fordulni nem szégyen, hanem időnyereség. A kopott cipőt suszterhez visszük, ha megfázunk, orvoshoz megyünk. Merjünk fáradt anyaságunkra is receptet íratni!
Azokban az iparágakban, ahol a kiégés kockázata magas – például a bűnüldöző szerveknél, vagy a szociális munkát végzők esetében –, pszichológusokkal, szakemberekkel dolgoznak, tréningeket tartanak az érzelmi kimerültség megelőzésére, és az alkalmazottak segítséget kaphatnak a mentális egyensúly helyreállításához. Az állam és az üzleti élet számos ágazata számára nyilvánvaló, hogy a munkavállalók hatékonysága nemcsak képzettségükön, hanem pszichológiai állapotukon, a belső erőforrások motivációján és elérhetőségén is múlik.
Az érzelmi kiégést pedig hatalmas pusztítás kíséri. Könnyen eljöhet az a pont, amikor egy anya még az ágyból sem akar kikelni. De mivel a rutinszerű dolgoktól megszabadulni nem lehet, ördögi kör keletkezik: a mindennapi élet megküzdésére tett kísérletek felemésztik az utolsó erőforrásokat,
el nem végzett feladatok halmozódnak fel, de ezek kiküszöbölésére erőre van szükség, amely sehol sincs.
Prof. Dr. Bagdy Emőke több interjúban elmondta, hogy a stresszkezelésre vannak a pszichológiában olyan alaptechnikák, melyek segítségünkre lehetnek. Ilyen például a mosoly. Kutatások bizonyítják, ha mosolygunk, 30 másodpercen belül – a szervezetet manipulálva ugyan, de – létrehozunk magunkban egy derűsebb helyzetet. Ilyen a beszélgetés is. Ne hagyjam magam a beszorult helyzetemben egyedül, azonosítsam, ki az, akihez fordulhatok, akinek rögtön elmondhatom, mert a szavakkal rengeteg, a tehetetlenség érzését erősítő feszültséget kiadhatok magamból. Aztán ott van a mozgás. Szintén bizonyított tény, hogy a nagy, lendítő, ballisztikus mozgások kikapcsolják a szorongásközpontot. De nagyon jót tehet az is, ha teli torokból kiáltunk egyet, vagy légzéskontrollt alkalmazunk. Ha nagyon feszültek vagyunk, álljunk meg, és lélegezzünk ki ötször hosszan. Az öt hosszú kilégzés pedig – amellett, hogy helyreállítja a vér oxigén-szén-dioxid egyensúlyát – levezeti a feszültséget, ami, ha bent marad, a szervezet önpusztításának irányába hat.
Én pici lépésekkel kezdem. Az első, amit elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a rosszérzés, a lelkiismeretfurdalás és a gondolat, hogy nem tudok a helyzeten változtatni. A második, hogy elmegyek sportolni. Ez egyben kikapcsolódás, feszültséglevezetés, és idő arra, hogy feltöltődjek. A harmadik, hogy ugyan nem vagyok benne biztos, hogy elég jó anya vagyok, mégis tudatosítom, hogy a saját gyermekemnek csakis én lehetek a legjobb anyja. És végül felidézem azokat az emlékeket és élményeket, amikor együtt nevettünk, jókat játszottunk, bicikliztünk, kirándultunk…és még sorolhatnám… És hálát adok érte. Azért, hogy van gyerekem, azért, hogy pont ő az én gyerekem, és hogy egy család vagyunk. És amikor holnap felkel a nap, én újult erővel és lelkesedéssel újrakezdem. Bármit szúrunk el, minden nap egy új lehetőség az újrakezdésre. Sok időt nem érdemes a dilemmázásra fordítani.
