Október 21-én van Boldog IV. Károly emlékünnepe, amit szokatlan módon nem halálának, hanem házasságkötésének évfordulóján tart a katolikus egyház.
Mihez mérjük a sikeres életutat? A vagyonhoz? Egy-egy nagy sikerhez? Hosszú, egészséges élethez? Ha ezekhez, akkor IV. Károly élete merő kudarc. Fia, Habsburg Ottó mégis így emlékezett rá: „Ahogy élete utolsó napján láttam őt (…), tudtam, hogy az élete sikeres volt. (…) Isten nem azt várja az emberektől, hogy győzelmi jelentéseket hozzanak neki. A sikert Ő adja. Tőlünk csak azt várja, hogy a tőlünk telhető legjobbat tegyük. Ahogy apám akarta, ez a tanítás maradt számomra a legértékesebb tapasztalat későbbi életemre nézve.
Halála megmutatta nekem, hogy amíg az ember lelkiismerete tiszta, nem lehet igazán kudarcot vallani. És végső soron ez a boldogság egyetlen, igazi titka – itt a földön is.”
Károly a 19. század végén született, egy nagyon különös, átalakuló világban. Külsőségeiben családja, a Habsburgok a katolicizmus zászlóvivői és támaszai voltak, de a való életük nagyon messze volt a krisztusi tanítástól. Károly apja híres volt nőfaló, élvhajhász életmódjáról. A rokonság sorra-rendre szállította a mind kellemetlenebb botrányokat – még a puritán Ferenc Józsefnek is volt hivatalos szeretője, akit gondos felesége, Erzsébet királyné szervezett számára.
A családi nevelés is szigorú, gyakran rideg volt. Bár Károly születésekor az öröklési sorban messze volt a tróntól, de koronahercegnek megfelelő képzést kapott. A világnyelveken és a németen kívül megtanult magyarul és csehül is. Ritka kivételként rendes középiskolába járt – társai kedvelték, mert egyáltalán nem viselkedett velük gőgösen, nem fogadott el kivételezést. Beceneve a hivatalos Erzherzog Karlból, Erzkarl, azaz „Főkároly” lett.
Melegszívű és mélyen hívő édesanyja távol tartotta apjának, „a szép” Ottónak romlott világától.
Egészen kis korától fogva mély istenkapcsolata volt: számára nem külső gyakorlat, hanem éltető erőforrás volt a hit.
Az imára szánt idő az Istennel töltött együttlét ideje volt: a forma – legyen az rózsafüzér, szentmise, vagy bármilyen formája az imádságnak – megtelt tartalommal, létrejött az ima lényege, az áhítat, azaz Isten jelenlétébe érkezés. A hit révén kialakult benne a mások szenvedése iránti fogékonyság is.
Hatalmas ajándék volt számára, amikor megismerkedett Zita, Bourbon-pármai hercegnővel. A korban még ritka szerelmi házasság volt az övék. Károly már a házasságkötés másnapján azt mondta Zitának:
„Mostantól egymást kell kölcsönösen az égbe vezetnünk!”
Tízévi házasságuk alatt nyolc gyermekük született. A Habsburg családi gyakorlattal ellentétben gyermekeiket maguk nevelték, nagy szeretetben. Károly igazi apukája volt gyermekeinek, akik Papalinak szólították.
Ha tehette, sokat sétált a gyerekekkel, igyekezett minőségi időt tölteni velük. Közösen imádkoztak, akár hosszan is. Mivel Károly az imát fontosnak tartotta, így a gyerekek is hamar megérezték jelentőségét.
Később, a madeirai száműzetésben, amikor súlyos beteg lett, a legnagyobb szenvedése az volt, hogy nem lehettek együtt.
„Úgy vágyakozom a kicsinyek után.
De nehogy ideengedd őket, az vigyázatlan volna” – mondta feleségének, de minden nap apróra kikérdezte, hogy kivel, mi történt aznap. Mikor Károly néhány nap múlva, tragikusan fiatalon meghalt, ágyára a legidősebb fiú, az akkor 9 éves Ottó vezetésével a gyerekek pici koszorúkat készítettek, arra nagy gonddal, írógéppel írt szalagokra írták fel a nevüket.
Károly szociálisan elkötelezett volt, országaiban a világon elsőként alakultak népjóléti minisztériumok. Értette a nemzetiségek vágyát, konkrét tervei voltak az Osztrák-Magyar Monarchia föderatív átalakítására. Mélységesen elítélte a háborút, igyekezett békét kieszközölni. Uralkodóként, lehetőségeihez mérten, kerülte a formaságokat – a királyi kihallgatásokra például nemegyszer egy-egy gyermeke is elkísérte.
Mégis hogyan lehetett ez az ember, egy évszázadok óta nagyhatalmat irányító dinasztia utolsó uralkodója száműzött?
A válasz a korabeli világban keresendő. Dúlt ugyanis az első világháború – a nacionalizmus és az imperializmus bűvkörében égő nagyhatalmak szinte totális háborút vívtak egymással. Minden erőforrásukat mozgósították a győzelem érdekében. Új világrendet akartak, amiben a legyőzötteknek majd az alárendelt szerepe juthat csak. Ennek a szörnyű háborúnak a harmadik évében lett az Osztrák-Magyar Monarchia vezetője Károly (osztrák császárként I., magyar királyként IV.), mivel Ferenc Józsefnek nem maradt más elfogadható örököse.
Károly, aki harcolt két fronton is, nagyon szerette volna a békekötést tető alá hozni.
Azt a botrányt megszüntetni, amit a – szavaiban – keresztény európaiak közötti, milliókat halálba küldő és megnyomorító háború okozott.
Titkos tárgyalásokba bocsátkozott, de süket fülekre talált a totális győzelmet kivívni akaró ellenfeleknél éppúgy, mint a magukat a végsőkig győztesnek érző németeknél. A földi poklot így nem sikerült megszűntetni, de Károly, amit meg lehetett tenni, megtette.
Demokratikus viselkedésével saját elitje ellenszenvét is kivívta,
akik megszokták Ferenc József rideg világát. A föderalista tervei félelmet keltettek az eleve a birodalom végét vizionáló politikusokban. A vezetők más része pedig a független nemzetállamban látta a reményt, amiben Károlynak éppúgy nem volt helye. Gúnyneve is innen keletkezett: Karl, der Letzte (Utolsó Károly).
A szociális rendszer fejlesztése pedig kevés volt egy olyan birodalomban, melyben a háború már az emberek utolsó tartalékait is felemésztette. A tömegek nyomora ordító ellentétben állt a kormányok körül sütkérező hadiszállítók mesésen gyarapodó vagyonával.
A háború végén nyilvánvalóvá vált Károly politikájának teljes csődje: szinte senki nem maradt mellette.
Az önállóságot óhajtó magyarok és osztrákok, a szociális csőd kilátástalanságában nyűglődő tömegek és vezetőik a nemzetállami köztársaságban látták a jövőt, az antant pedig már a jövendő szövetségeseit formázta a Monarchia többi népéből. Károly – bár a trónról formálisan nem mondott le – szabadkezet adott népeinek, és Svájcba emigrált.
Innen történt két szerencsétlen hazatérési kísérlete a magyar trónra, amit sokkal inkább a kötelességérzet ösztönzött, mint a hatalomvágy: „Ha valaha visszatérek Magyarországra, úgy azt bizonyára nem uralkodási vágyból teszem. Töviskoronát viseltem eddig, és töviskorona az, amit Magyarország visszaadhat nekem.
A koronázási eskü mindig azt jelentette számomra, hogy a király és a nemzet virágzásban és romlásban egyaránt össze kell hogy kapcsolódjék.”
Hazatérésének valójában nem volt realitása, a győztes nagyhatalmak azonnali megtorlással fenyegetőztek, az új elit pedig fegyveresen ellenállt.
Károlyt és feleségét letartóztatták, és a Portugáliához tartozó Madeira szigetére deportálták. A megpróbáltatások hatására a harmincas évei közepén járó Károly megőszült. Vígaszt csak a gyerekek érkezése adott a házaspárnak. Rossz anyagi körülmények között hét gyerekével, állapotos feleségével és a nagymamával egy fűtetlen nyaralóba költöztek.
A sokszorosan megalázott Károly – aki ennek ellenére sosem panaszkodott – a sajátos klíma miatt megfázott, majd influenzás lett. Szövődményként tüdőgyulladás lépett fel, amibe néhány héten belül belehalt. Halálos ágyán azt mondta:
„Igyekezetem mindig és mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt,
az emberileg elérhető legtökéletesebb módon.” Feleségétől így búcsúzott: „Végtelenül szerettelek téged!”
Sikeres volt Károly? A földi élet mércéjével egyértelműen nem a válasz, hiszen kitaszított, sikertelen, meg nem értett emberként, fiatalon meghalt. Azonban az élete sikerült, hiszen a célja az üdvösség volt.
XVI. Benedek pápa véleménye Károlyról sajnos a ma talán még aktuálisabb: „Minden erejét a béke megteremtésére fordította, támadások és meg nem értettség árán is. Ezért napjainkban is követendő példa számunkra, kinek közbejárását kérhetjük az emberiség békéjének érdekében.”
