„Évről évre romlik a gyerekanyag.”
Ezt a költő mondja (Békés Márta: A bús tanító panaszai), nem az átlag gyakorló pedagógus, mert az átlag gyakorló pedagógus Kevinkét és Szandikát tanít, nem „gyerekanyagot”, viszont a mondanivalójával az átlagpedagógus is egyet tud érteni. Illetve csak részben… Mert az sem igaz, hogy „romlik” – sokkal igazabb, hogy változik.
A változás következménye, hogy
átlagpedagógus nyakába egyre több feladat szakad.
Most nem arról beszélek, hogy a pedagógushiány miatt magas az óraszáma. Nem arról, hogy magyarszakosként fizikát/kémiát/német nemzetiségi nyelvet is kell tanítania, ami sokkal több felkészülést, időt és energiát igényel tőle. Nem arról, hogy a magas osztálylétszám mellett sokkal több megoldani-, javítani- és adminisztrálnivalója van. És nem is arról, hogy az ingyenes helyettesítések mellett a megalázóan alacsony fizetése miatt szükséges másod/harmadállásában is helyt kell állnia.
Arról a változásról beszélek, ami a tanítástól vonja el a pedagógust, és teszi őt tanító helyett egyre inkább nevelővé. Átlagpedagógus tapasztalata ugyanis az, hogy
évről évre egyre többet kénytelen neveléssel foglalkozni, a tanítás rovására
– a gyakorlatban akár a 45 perces óra negyede-fele is – finoman fogalmazva – „szervezéssel” telik, de az sem számít rendkívülinek, ha az egész óra „rámegy”. „Rámegy”, mert a pedagógus érzékeli, hogy „helyzet” van, hogy meg kell állni, foglalkozni kell vele, időt kell rá szánni.
De mire is?
Konfliktusok, érzelmek és indulatok kezelésére, de leginkább beszélgetésre és meghallgatásra.
Átlagpedagógus úgy érzékeli, hogy az iskola – és benne, személy szerint, ő maga – egyre több feladatot kénytelen átvenni a családtól. Jellemzően nem kell eget rengető, nagy dolgokra gondolni! Cipőkötés például: ha nem tudja bekötni a cipőjét, akkor vagy nem lesz bekötve a cipője, vagy beköti a pedagógus, esetleg egy ügyesebb társa, viszont a hiányossága miatt kiszolgáltatottá és önállótlanná válik. De nem csak cipőkötést tanít a pedagógus „terven felül” – az orrfújástól/törléstől kezdve a köszönésen, megszólításon át, a késsel, villával való étkezésen keresztül sok más mellett azt is, hogy „nem vágunk a másik szavába”, hogy a padját/környezetét mindenki maga tartja rendben. És persze az apróságok mellett vannak az eget rengető, nagy dolgok, amikkel a pedagógus szintén nap mint nap szembesül… A „fáradt vagyok, nem tudtam aludni, mert Anya meg Apa kiabáltak”, a „tegnap elköltözött az Apukám”, a „nem kaptam reggelit, mert nem volt otthon semmi” kezdetektől gyakran előkerülő témák az iskolában is, melyet később kiegészítenek a szülő-gyerek közvetlen konfliktusok, majd a baráti és párkapcsolati problémák.
És itt vetődik fel a szexuális nevelés ma meglehetősen aktuális kérdése. Gyerekek esetében erősen életkorfüggő, hogy ezen a téren mivel szembesül az egyszeri pedagógus – azzal kezdődik, hogy „a Dani meghúzta a hajam!”, hogy „párokba fejlődj! – de én nem állok mellé!”, meg előkerül a „Józsika megmutatta a micsodáját!” és a „mi szerelmespár vagyunk a Pannival” is. Később súlyosabb helyzetek is adódnak, szerelmi drámák és otromba poénok kerülnek elő. Meghatározó, hogy ezekre hogyan reagál a pedagógus.
De hogyan reagál a pedagógus? Erre nincs sablon – reakcióját értékrendje, tudása, vérmérséklete határozza meg. Messze nem egyforma körükben a nyitottság, a fogadókészség sem a „terven felüli”, vagy – fogalmazzunk úgy – tananyagba nem illeszkedő „témakörök” feldolgozására, de azért átlagpedagógus
meglehetősen gyakran szembesül kompetenciáját meghaladó kihívásokkal,
melyekre sem szakmailag, sem mentálisan nincs felkészülve/felkészítve. Fejlesztő- és gyógypedagógus, pszichológus és gyermekvédelmi szakember is kellene legyen egy személyben… Könnyen belátható, hogy átlagpedagógus milyen mélyen frusztrált lehet attól, hogy bizonyos helyzeteket, problémákat megoldani, kezelni nem, maximum jelezni tud – ha van kinek. Nem csoda, és egyre kevésbé poén, hogy az iskolapszichológustól a pedagógus önmagának kér időpontot…
És arról sem szabad megfeledkezni, hogy ma a magyar átlagpedagógus elmúlt ötvenéves. Én speciel alig voltam túl a negyvenen, amikor egy másodikos kisfiú odavágta nekem, hogy „generációs ellentét van köztünk” – mostanra, hogy átlagpedagógussá „értem”, egyre inkább érzem ennek valóságát. Korábban például csak az erősen beszédhibás gyerekek mondandóját kellett dekódolnom, most tisztán ejtett, de számomra idegen kifejezések, szófordulatok hallatán is értetlenül állok…
Mondjuk, átlagpedagógus a legártatlanabbnak tűnő helyzetek előtt is olykor értetlenül áll… Amikor ösztönösen, mégis nevelési célzattal dicsérte meg a kisfiút, aki előre engedte a kislányt az ajtóban, mert számára az udvariasság, a nők tisztelete érték, és ezt szeretné átadni, viszont szülőin ezt az „apróságot” felidézve egy anyuka(!) visszakérdezett, hogy „de miért kell előreengednie?”, akkor az egyszeri pedagógus zavarba jött.
Szembement a családi értékekkel, a család nevelési elveivel?
Persze, átlagpedagógus ezen nem sokat dilemmázhat, másnap újra a gyerekek elé kell állni, és amikor újra előjön egy „terven felüli” kérdés, legszívesebben feltenné a kezét, hogy „nem tartozik rám”… Feltenné, de nem teheti, mert mint egy csapot, úgy nyitják meg az ilyen „terven felüli” kérdések a többi gyerek lelkét is, és mondják, mesélik a maguk történetét…
Mondják, mesélik, a pedagógus meg megáll – tanmenet szerint haladni kéne, de most haladás helyett hallgatás van, és beszélgetés, vigasztalás, és együttérezés, ezért gondolatban is félreteszi az aznapra rendelt penzumot…
Csak később jut eszébe, hogy néha a szülő is félretehetné a maga nagyon fontosnak, talán a gyerekénél is fontosabbnak gondolt dolgát, és beszélgethetne vele, meghallgathatná… Szóval, ha a szülő szülőként jobban működne, akkor a tanár is hatékonyabban taníthatna…
Mert azzal nincs letudva a gyereknevelés, hogy a szülő az iskola kapujában mosolyogva utánakiált, hogy „viselkedj jól!”, meg „legyél ügyes!”. Ez nem így működik!
A nevelés feladatát, és ezzel felelősségét is áttolni az iskolára a könnyebbnek tűnő út, de rengeteg buktatót rejt, családi és társadalmi szinten egyaránt.
