Diktátorok képmásai díszítik templomainkat?

Nemrégiben megjelent egy különös könyv: egy német történész, Michael Kuderna munkája, a címe Grenzüberschreitungen, azaz Határátlépések. A szerző eredetileg a lotaringiai Vasperviller Ste-Thérèse templomának építészeti érdekességeit tanulmányozta, ahol felfigyelt egy különös ablakfestményre, amelyen Hitler is látható. Ennek nyomán kezdte kutatni a diktátor templomi ábrázolásait.

Bár mai felfogásunk szerint világos, hogy a kereszténység számára a nácizmus elfogadhatatlan, mégis akad jó néhány templomi Führer-kép Németországban. A Kuderna által fellelt 15 ilyen Hitler-ábrázolás kétharmada 1945 utáni, és ezek a diktátort negatívan, például hóhérlegényként vagy a pokolban ábrázolják.

Különösen érdekes azonban az az öt kép, melyeket a náci uralom idején készítettek.

Akad közöttük rendszerhű alkotás – egyik együtt ábrázolja Hitlert és Hindenburgot a horogkereszt alatt –, de olyan is, ahol Hitler Jézus mellett áll (ezeknél nem teljesen világos a művész szándéka). Kuderna talált két olyan festményt is, amelyek ugyan Hitler uralma idején készültek, azonban egyértelműen negatív szerepben mutatják őt.

A Bad Dürkheimban álló katolikus Ludwigskirche oltárképén az egyik lator nagyon hasonlít Adolf Hitlerre, és bár írásos bizonyítékot nem talált a kutató, azt tudjuk, hogy a festő, Paul Thalheimer nagyon kritikusan viszonyult a nemzetiszocialista rezsimhez. Ezzel a hatalom is tisztában volt: a művész képei szerepeltek a hírhedt „Entartete Kunst”, azaz Elfajzott művészet című kiállításon. Úgy tudni, hogy a templom akkori plébánosa sem szimpatizált a náci hatalommal.

Még egyértelműbb a Weil der Stadt-i Szt. Péter és Pál katolikus templom üvegablaka 1939-ből. Ezen a Jézust megkísértő ördög viseli Hitler arcvonásait, sőt mind a ruházata, mind a testtartása a nemzetiszocialista jelképekre utal. A művész, Josef Karl Huber 1941-ben a keleti frontra került katonaként, de nem tudni, hogy ez büntetés volt, vagy éppenséggel így mentették meg a hazai felelősségre vonástól. Mindenesetre szájról szájra terjedhetett a kép híre, mert később, amikor Huber brit hadifogságba került, egy angol tiszt rákérdezett erre az alkotására.

A történész elmondta, hogy az általa fellelt képek mind a Rajna vidékétől délnyugatra, Bajorország és Ausztria területén találhatók, talán azért is, mert ezeken a területeken fontosabb szerepet kapott a templomok díszítése, mint Németország északi vagy keleti részeiben. Azt is megállapította, hogy az 1945 előtti problémásabb, rendszerhű ábrázolások kivétel nélkül evangélikus templomokban kerülhettek a templomok falaira – alighanem a „Német Keresztények” mozgalom hatására, amely megpróbálta a teológiát összeigazítani a náci ideológiával –, de a háború után az említett horogkeresztes képet például el is távolították, csak bizonyos részletei maradtak meg. A történész magánvéleménye egyébként az, hogy nem szerencsés eltüntetni ezeket a tárgyi emlékeket, hiszen az nem old meg semmit, inkább szembe kell nézni a korral, amelynek termékei.

A negatív Hitler-ábrázolások is kihívást jelentenek az egyházközségeknek, mert akadnak, akik még ezekből a képekből is botrányt kavarnak. Pedig a középkorban is természetes volt, hogy a festményeken kortárs személyeket is megörökítettek, méghozzá nem csak az adományozókat, az építésen dolgozó művészeket, de akár a kor hírhedt alakjait is.

Hogy az ellenállásnak ez a formája idehaza sem ismeretlen, arról tanúskodik Sopronbánfalva kis templomának 1950-ben készült egyedülálló freskója, amelyen Szent Mihály arkangyal Sztálin-fejű ördögöt taszít a mélybe.