Nincsenek titkai, rá is unt a bulvármédia. Nem tudtak rajta fogást találni, mert ember maradt a médiában.
Ember maradt a médiában – ez az alcíme a PAX TV YouTube-csatornájának Életutak sorozatában látható kétrészes beszélgetésnek, melyben a népszerű televíziós bepillantást enged családja életébe, beszél saját, szakmai és emberi vívódásairól, kívülállóságáról, istenképéről.
„Nem foglalkoztatott sose (…), hogy hogyan lehetne népszerűbbnek lenni, meg hogyan lehet több kattintást csinálni, nagyobb nézettséget elérni. Csináltam a dolgomat, igyekeztem minél jobban csinálni, igyekeztem hozzátenni mindent, amit én hozzá tudok tenni, kitartást, alázatot, csapatmunkát. Sportolóként megtanultam, hogyan kell felállni vereség után, hogyan kell egy győzelmet továbbvinni, és hogyan kell abból táplálkozni. Mindig csináltam a dolgomat. Nagyon akartam színész lenni, az nem lettem. Soha nem foglalkoztatott a gondolat, hogy a televíziózással kellene foglalkoznom, aztán egyszer csak a Jóisten elém hozta, és az meg működött. (…) A mai napig úgy tekintek erre az egészre, hogy kaptam egy tehetséget, és igyekszem azt validálni azáltal, amit én hozzá tudok tenni földi halandóként, és akkor ennek van valamilyen eredménye.”
„Nekem a feltámadás az, hogy van valami az életünkben, ami elvehetetlen – bármilyen baj történik –, és az az Istenben való hitünk, az az erő, amivel Jézus velünk van akkor is, amikor rosszul mennek a dolgok. Mert valójában, amikor rosszul mennek, attól is gazdagabbak vagyunk, attól is változunk, attól is bölcsebbek vagyunk.
Melyikőnknek tud rosszabbul menni a sora, mint Jézusnak?”
„Az embernek van egy igazságérzete, és ha én jó szándékkal írok valamit, építő, párbeszédet kereső szándékkal, és valaki azt kifordítja, és a saját céljaira használja fel az én nevemet, és utána az emberek az ő cikkét elolvassák, de az enyémet nem – tehát azt elolvassa, hogy mit írt a cikkemről, de azt nem olvassa el, hogy én mit írtam, hogy hol van az én igazságom –, akkor ebből persze bántás lesz, és az egész rosszul sül el. Ezt nyilván rosszul éli meg az ember (…), azon gondolkodik, hogy van-e ennek akkor így értelme, van-e értelme így kommunikálni. Meginog ebben az értelemben a hitem – most is egy ilyen útkereső időszakban vagyok e tekintetben, hogy mit vigyek ki, mit nem… De mi ez ahhoz képest? Ezek nem bajok, ezek csak csiszolják az embert, hogy amikor majd megérkezik, és számot kell vetni arról, hogy mit kezdett az életével, a tehetségével, a lehetőségeivel, amit a Jóisten rábízott, akkor azt tudja mondani, hogy nem hiába éltem.”
„Van egy ilyen furcsa képem – és ezt nagyon erősen hiszem –, hogy
úgy kell élni, hogy mosolyogva tudjak meghalni.
Azt hiszem, a halál előtti utolsó pillanatban az ember nem hazudik saját magának. Ha meg tudok úgy halni, hogy ez rendben volt, ha oda tudok lépni az Istenem elé, akkor jó. A bajok csak próbára tesznek.”
„Észreveszed, amikor szól hozzád, amikor tanítani akar. Vagy amikor történik valami baj, akkor nem az van, hogy „Miért vertél meg, Istenem?”, hanem hogy „Mire akarsz tanítani?”. Ez egy sokkal jobb kimenet. A „Miért vertél meg, Istenem?”, az önsajnálat.”
„Nagyon régóta a nehéz helyzetekben mindig a szívemre hallgatok. Ennek van egy emocionális oka is, és van egy racionális oka. A racionális oka az, hogy ha az eszedre hallgatsz, akkor próbálod kiszámítani, hogy mi lesz jó. De az életben olyan sok ismeretlen van, amit nem tudsz belekalkulálni, mert nem tudod, hogy benne van az egyenletben, és a számítás könnyen rossz eredményre vezethet. Ha a szívedre hallgatsz, akkor is lehet, hogy nem lesz jó a kimenete, de mégis csináltál valamit, ami benned volt, ami kikívánkozott, ami vágy volt, amit szerettél volna.”
„A Jóisten nem azt várja el tőled, hogy megugord a világrekordot, hanem hogy saját magadat nemesítsd, vagy tedd jobbá.
(…) Amikor van az úszóverseny, akkor megy előttük egy sárga csík, ami mutatja a világrekordot. Az volt a kampány üzenete, hogy „Lépd át a saját sárga csíkodat!”. Tehát önmagadat győzd le, önmagadat javítsd meg, ne a világcsúcsot. És én azt gondolom, hogy a Jóisten nem a világcsúcsot kéri számon rajtad, hanem hogy a saját sárga csíkodat újra meg újra át tudod-e lépni, tudsz-e jobbá válni, tudsz-e nemesebbé válni, a rossz dolgaidat fel tudod-e ismerni és le tudod-e győzni – szerintem ezt kell számonkérni magunkon.”
„Van valakim, aki fogja a kezemet, és együtt bandukolunk.
Nem siettet. Ha megállok, megvár. Ha rossz felé megyek, akkor kocogtat. Ha annak ellenére rossz felé megyek, hagyja, hogy oké, próbáljuk ki, ahogy te szeretnéd. (…) Valaki, aki azon dolgozik, hogy nekem segítsen, hogy eljussak hozzá. De nem siettet, nem vádol, nincs jutalom és nincs büntetés – következmények vannak. Így szeretnéd? Próbáljuk ki! Hülyeséget csináltál? Ühüm… Mit tanultál?”
„A legrosszabb kérdés, amit az ember fel tud tenni a Jóistennek, az, hogy „miért?”. És sose fogsz direkt választ kapni. Majd eljön az ideje, hogy megértsd. Hogy az akkor, ott miért történt. Te csak hidd! Az Úr adta, az Úr elvette – ha ebben hiszel, akkor fogsz tudni élni ebben a világban. És mondhatják a hitetlenek, hogy ez csak duma, ezzel csak becsapjátok önmagatokat (…) – én ezzel tudok élni, én ezzel boldog vagyok, nekem ez erőt ad.”
A beszélgetés második részében kiderül, mikor türelmetlen, és mi dühíti Gundel Takács Gábort, aki ettől függetlenül alapvetően jól érzi magát a bőrében. A műsorvezető szerint a munkájával megteremtett hitelesség felelősséget ró rá: „Ha hiteles vagyok, ha megismernek, akkor nem csak a munkámmal, hanem az életemmel is valamilyen módon példát kell mutatni. Az nem úgy van, hogy a tv-ben jó fej vagyok és barátságos, a közértben meg félrerúgok mindenkit, és előremegyek, mert én vagyok a híres műsorvezető.” A beszélgetés során, a Szemlélek petíciója kapcsán szóba kerül, hogy „nem lenne szabad dühből megszólalni”, és mindenkinek jobb lenne kődobálás helyett inkább egymással beszélgetni: „ha ki tudom mondani hogy igazad van, azt jelenti, bölcsebbé váltam, több lettem az ő igazsága által.” Zárszóként Gundel Takács Gábor még elmondta:
„van egy nagyon erős hitem, ami a bázis, és bármi történik velem, a hitem a mérce, a zsinórmérték.”
