Mikor egy férfi és egy nő összeadódnak, akkor nemcsak két ember házasodik össze, hanem azok összes közeli és távoli hozzátartozója és minden olyan mintázat, amiből a két fél szeretne egésszé alakulni.
***
VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!
***
A férfi úgy lép be a házasságba, hogy viszi magával az apját, az anyját, nagybácsit és a nagynénit, szuperhősöket, a főnökét, a kedvenc tanárát és minden olyan férfi és női mintát, amiből ő magát szövögette az eddig eltelt időszakban s nőtársa ugyanezt teszi a saját udvarhölgyei közül. A nővel is jön egy lánykollégiumnyi női minta és férfi minta. Ha akarják, ha nem, ha elismerik, ha nem.
Elindulnak a csodálatos hétköznapok és a mindennapi csiszolómunka, elő-előjönnek azok a kifejezések, reakciók, amik egy előre ki nem számítható helyzet során aktiválódnak. Rejtett kis neuron terrorista sejtek, amelyek egy mondatfoszlányra vártak, amitől felrobbanthatják a gazdatestet is. Összetűz a két fél, mert egyik sincs egészben.
Teljesen biztos, hogy két ember akkor fog házasodni, amikor még nincsenek készen rá. Életük szövését együtt kell folytassák vélhetőleg úgy, hogy mindkettejük számára egy olyan ruhadarab készüljön, amivel tudnak is mozogni az életben. Nincs ezzel semmi baj, hiszen az, hogy a másik valójában milyen magas és milyen mély – az együttélés során derülhet ki.
Természetesen akkor, ha mindkét fél meg akarja igazán ismerni a másikat és nemcsak azt a részét, amit könnyen használhat a saját kedvére. Nemcsak azt a részét, ami hozzá hasonló és amitől ő nagyobb, hanem a másikat úgy, hogy az teljesen másik. Nem kicsit, hanem mérhetetlenül nagyon.
És az a másik minden nap más lesz és mindenben több, nagyobb, kisebb, mélyebb, magasabb, sokszínűbb – és hogy éppen hol van, mit akar, mit érez és mit gondol akkor derül ki, ha beszélgetünk vele.
A beszélgetés azonban könnyen elcsúszhat néhány dolgon, ha nem egymás felé nézünk és beszélünk, hanem egymás mellé. Ilyenkor van a nézeteltérés és a mellébeszélés.
Nincs olyan vegytiszta házasság, ahol csak egy férfi és egy nő van jelen és lényegében ez csodálatos. Öröm tud lenni, ha a nő szereti a virágokat és a férfi azt hozta otthonról, vagy bárhonnan, hogy illik venni virágot a nőnek – csak úgy. Vagy valaki azt látta otthon, hogy apa mindig fütyörészve mosogat és ezért örömmel áll neki ő is. Sok dolgot beviszünk, amikkel építjük egymást.
Egy hozott minta akkor gond, ha kifejezetten negatív és átveszi az uralmat a személyiség felett. Ez rendszerint azért van, mert jól bejáratott. Ahogy aktiválódik, mindig történik valami. A másik ingerülten reagál és magunk is azok leszünk. Elönt valamilyen maró érzet, ami az idegrendszerünk megszokott kis homeosztázisa. Úgy érzi biztonságban magát, ha kellő inger érkezik, illetve annak az idegmérge. Nem akar mást, csak biztonságot.
Biztos sokan ismerik a megjegyzéseket, amik mintha önálló életet élnének. Nem várt pillanatokban, hirtelen felindulással, vagy akár egy békés állapotban egyszer csak előjönnek. Mintha nem is belőlünk jönne. Először fejben kezdődik a kattogás, majd felgyorsul és már kint is van. Kimondtuk. A másik pedig meghallotta és már ő kattog. Nagyon sok ponton le lehet ezt állítani, még a kimondott szó után is abbahagyhatjuk azzal, hogy nem megyünk bele a játszmába, melynek a lényege a magát stabilnak hazudó kibillent egyensúlyi állapot.
Valaki ugyanis úgy nő fel, hogy az alapvető érzete a feszültség, mert világ életében ez vette körül. Akár kiabálósak, akár elfojtósak voltak a szülei, a gyerek sosem hülye. Mindegy, mit mondunk neki arról, hogy mi van, vagy mi nincs köztünk – pontosan tudja. A lelkületünk ugyanis láthatatlan, mégis a gyermek lelkében tapinthatóvá válik.
Rengetegen nőttünk fel hazugság- és feszültséghálókban, amiket mint gyűjtögetők cipelünk a kapcsolatainkba. Ha felismerjük, hogy nem vagyunk egyedül odabent és felkapcsoljuk a villanyt, szembenézünk a bennünk munkálkodó pusztító erőkkel, akkor nyert ügyünk van. Meg kell őket nevezni, legyen az „bármilyen bácsi, vagy néni” és el kell határozni, hogy nem követjük, hiszen szeretni akarjuk egymást. Meg akarjuk tanulni és ezt akarjuk tovább adni.
Nehéz elengedni a régi dolgokat, beidegződéseket, mondjuk sokszor.
Miért, tartani olyan könnyű?
