1961. augusztus 13-án, vasárnap a berliniek arra ébredtek, hogy a hajdani birodalmi fővárost már nem csak egy virtuális határvonal osztja ketté, hanem valóságos kerítés, ami igen gyorsan fallá nőtt – sorompókkal, őrtornyokkal, géppuskás őrökkel, majd számos halálos áldozattal.
A második világháború végén Németországot a győztes hatalmak, az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és a Szovjetunió a Jaltai Egyezménynek megfelelően négy zónára osztották, ugyanígy az egyébként a szovjetek által megszállt területen fekvő Berlint is. 1949-ben a három nyugati zónából megalakult a Német Szövetségi Köztársaság, a szovjet befolyás alatti rész pedig a Német Demokratikus Köztársaság lett, fővárosként Kelet-Berlinnel. A Szovjetunió többször sikertelenül próbálkozott Berlin egyesítésével egyetlen „szabad városban”, így
Berlin kapu maradt nyugat felé, amelyen át naponta százával távoztak a keletnémetek, főként diplomások, jól képzett szakemberek.
Ezért Hruscsov végül megengedte „vazallusának”, Ulbrichtnak a nyugati szektor körülzárását, így épült fel a hírhedt Berlini fal.
Jó kommunista szokás szerint a tervet korábban többször cáfolták, bizonygatva, hogy nincs is ilyen szándék, aztán egyik napról a másikra szakítottak ketté családokat, zártak le épületeket, falaztak be ajtókat-ablakokat,
A határvonalon álló házaknál ugyanis gyakran az egyik zónából nyílt a kapu, de a másikba néztek az ablakok.
Sokan az ilyen ablakokon kiugorva menekültek, itt történt az első haláleset is. Volt olyan templom, amely a zónahatáron állt, ezért bezárták, majd később fel is robbantották.
Uwe Siemon-Netto, aki akkoriban fiatal újságíróként az amerikai Associated Press tudósítójaként dolgozott a helyszínen, most az evangélikus hírügynökség, az IDEA magazinjában idézi fel akkori megrázó élményeit:
– Mindnyájan csalódtak a szuperhatalom Egyesült Államokban, hogy engedtek Ulbrichtnak. A harag dühvé nőtt, amikor egy évvel később Peter Fechter, a fiatal kőműves, akit meglőtt egy keletnémet katona, elvérzett a halálsávban a nyugat-berliniek szeme láttára. Hiába kiáltoztak az amerikai őröknek, hogy segítsenek a fiún, a parancsnokuk nem engedte, mondván „Megkapták a parancsukat!”
– A franciák másképp viselkedtek – meséli tovább az újságíró – a Bernauer Straße-n NDK-s katonák tüzeltek egy többtagú családra, akik menekülni próbáltak. Akkor egy gépfegyverrel felszerelt francia Jeep hajtott oda. A hadnagya a levegőbe lőtt egy sorozatot, és odakiáltott a katonáknak: „ha nem szüntetitek be azonnal a tüzelést, rátok irányítom a géppuskát!” Az NDK-s határőrök visszahőköltek és a francia tiszt elvitette a menekülőket a marienfeldei táborba, a németek pedig tapsoltak neki.
Az első hetekben az amerikaiak légihídon át biztosították a város ellátását, mert az oroszok terve az volt, hogy kiéheztetik Nyugat-Berlint. Később három „folyosó” kötötte össze a körülfalazott várost az NSZK-val, hátborzongató volt a kilométereken át falak között futó vasútvonal és autópálya.
Ma már csak egy-egy mementóul meghagyott, graffitikkel teli betonszörny emlékeztet az 1989 őszén megbontott rettenetes falra,
a hajdani halálsáv újra kizöldült, beépült, a Brandenburgi kapu alatt nem fegyveres határőrök járkálnak, hanem turisták, és a Reichstag mögött is csak egy kis faldarab emlékeztet a fehér keresztekre, amelyek annak idején itt gyűltek az áldozatok emlékére.
A Check-Point-Charlie hajdani ellenőrzőponton, ahol hatvan éve farkasszemet néztek a szovjet és az amerikai tankok, ma is áll a „Falmúzeum”, ahol több különleges, házilag fabrikált vagy átalakított járművet is megcsodálhatunk, amelyekkel sikeresen szöktek át kétségbeesett keletiek földön, vízen és levegőben. Van itt útlevélgyűjtemény, egy, a fal alatt ásott alagút naplója és számtalan fotó, dokumentum, makettek és tárgyi emlékek a frontból híddá vált város történetéből.
További érdekességek német és angol nyelven itt és itt.
