„Hiszem, hogy az egyház valami különleges dolog”

Miközben Rómában zajlik az egész világegyházat érintő püspöki szinódus, érdemes újra rápillantanunk a német katolikus egyház Szinodális Útnak elnevezett, a világegyházi folyamattól sok tekintetben eltérő kísérletére, megismerni nehézségeit, kríziseit és eredményeit.

A német katolikusok három és fél éven át tartó kongresszussorozatának az volt a célja, hogy az egyház szembenézzen súlyos problémáival. Gabi Ballweg újságíró, teológus, fokolarina végig részt vett a Szinodális Útnak elnevezett folyamatban – az Újvárosonline vele készített kétrészes interjújából idézünk.

„2019 decembere és 2023 tavasza között zajlott a németországi katolikus egyházban a Szinodális Út elnevezésű fórum, melyen klerikusok és világiak együtt tekintették át a legégetőbb kérdéseket, melyekkel egyházuknak szembe kell néznie, elsősorban a szexuális és más visszaélések tükrében. Az ülések sok vitát generáltak a német és a világsajtóban is. Sokan már az egyházszakadást vizionálták, mások a problémák eltussolásával vádolták a résztvevőket.”

„Amikor püspökeink 2019-ben elolvasták a német katolikus egyházban történt visszaélésekről szóló, a püspöki kar kérésére készült második nagy jelentést, az úgynevezett MHG-tanulmányt, annyira megdöbbentették őket a számok és az átfogó helyzetértékelések, hogy erőt vett rajtuk a tehetetlenség érzése, mert nyilvánvalóvá vált, hogy milyen sebeket okoztak ezek a visszaélések a gyerekek és a fiatalok életében, a felnőttekről nem is beszélve. Rendeztek egy tanulmányi napot, és erre meghívták a Központi Bizottság képviselőit is. Marx bíboros, a német püspöki konferencia elnöke a világiak közreműködését kérte:

„Mi, püspökök nem tudjuk ezt egyedül feldolgozni és megoldani.”

A Központi Bizottságban az első reakciók nem voltak túl lelkesek. Azt hozták fel, hogy a visszaéléseket egyházi személyek követték el, és a problémát, ami a klérus köreiben keletkezett, ott is kell kezelni. Végül mégis úgy döntöttek, hogy eleget tesznek Marx bíboros kérésének.”

„(…) ez a tanácskozás a Szinodális Út nevet kapta. Ferenc pápa a megválasztása óta mindig a szinodalitásról beszélt. Szinódust a Központi Bizottság nem tarthat, mert azt a püspökök tartják, de azt mondtuk, hogy úton vagyunk, szinódusi úton, közösen járjuk az élet útját. Egyszerűen

azt akartuk kifejezni, hogy el akarunk indulni és szembe akarunk nézni a kor kérdéseivel.”

„Világossá vált, hogy a visszaélési esetek kezelése nem átláthatóan történt. Megértettük, hogy az egyházban gyakran túl zárt körben születnek a döntések, a püspökök néhány adminisztratív vezetővel konzultálnak és aztán döntenek. Gyakran elsősorban az egyház intézményét próbálták védeni és nem az áldozatokat, és áthelyezésekkel próbálták eltussolni az ügyeket. Az MHG-tanulmány felhívta a figyelmet arra, hogy hiába van az egyháznak olyan önképe, hogy a püspöki rang szolgálatot jelent, ezzel a hatalommal vissza is lehet élni. És meg kell vizsgálni, mit kell változtatni ahhoz, hogy a döntések ne mindig csak zárt ajtók mögött szülessenek. Ezzel függ össze az is, hogy a döntéshozók az egyházban javarészt férfiak. Pedig ezekre a kérdésekre a nők máshogyan tekintenek, és az ő látásmódjukra is szükség lenne. Így került elő két témaként a nők szerepvállalása és a hatalommal való bánásmód az egyházban.

Egy másik téma, ami felmerül a visszaélések kapcsán, a papságról alkotott felfogás. A papok mindig valahogy különlegesek a felszenteltségük, a hivataluk és a szolgálatuk miatt. De azért ők is emberek, ők is hajlamosak a kísértésekre. A papokat fenyegetheti a magány veszélye, mert kiemelkedő pozíciót töltenek be a közösségben, és ezért nehéz normális kapcsolatokat, barátságokat kötniük. Az emberek gyakran érinthetetlennek tartják őket és ez senkinek sem tesz jót. Ráadásul a plébániák a paphiány miatt egyre nagyobbak, egyre több adminisztrációs feladat hárul rájuk, és a hivatásuk lelki vonatkozása háttérbe szorul. Sok pap van, aki otthagyja a szolgálatot. Tehát a papság kérdése volt a harmadik témakör.

Végül felmerült a szexualitás kezelésének módja az egyházban. A 60-as, 70-es, 80-as években, de tulajdonképpen a mai napig az egyház túlnyomórészt az „ezt szabad, ezt nem szabad” kategóriáival kezeli a szexualitás kérdését. Ma már ezt az emberek nem fogadják el gondolkodás nélkül. Ezért kell újra megnéznünk, hogy mit jelent keresztényként megélni a szexualitás ajándékát, és a tanítást úgy újrafogalmazni, hogy az elérjen az emberekig, illetve a papképzésbe is bevinni ezt, hogy ne fordulhasson elő, hogy olyan szélsőséges jelenségeket, mint a pedofília, valaki ne ismerjen fel.”

„Az egyházjog szerint csak a püspöki konferencia püspökei dönthetnek valamiről közösen. Nincs olyan fórum, ahol laikus hívek is jelen vannak, ahol együtt, mint Isten népe, megbeszélhetnénk a dolgokat. (…) Ezért nem akartuk újra zsinatnak nevezni, mert az félrevezető. Szinodális úton járunk.”

„Egyszerűen megvizsgáltunk bizonyos kérdéseket, amelyekkel itt Németországban szembesülünk és aztán javaslatainkat a világegyház elé vittük. Bizonyos dolgokat itt az egyházmegyékben is lehet szabályozni. Ez a püspökök hatásköre. De egyértelmű volt, hogy a Szinodális Úton hozott döntéseknek nincs jogi hatályuk. Ezek a határozatok az egyházmegyékhez kerülnek, és a püspök hozza meg a végső döntést.”

„A kezdetektől fontos volt, hogy minden, ami az üléseken történik, nyilvános. Minden ülést közvetítettek, aki akarta, az elejétől a végéig meghallgathatta. Nem akartuk azt a benyomást kelteni, hogy ez valamiféle titkos társaság, amely zárt ajtók mögött megvitat valamit, és a végén bejelentést tesz. Természetesen a nyilvánosság ugyanakkor nehézségekkel is jár, hiszen bárki véleményezhet bármit. A folyamat lényegi része azonban a személyes találkozásokon és a kialakult kapcsolatokon keresztül történt.”

„Egyetlen dokumentum sem utal arra, hogy innentől fogva a német egyház külön utakon fog járni. Mindenhol a „gondolkodjunk el rajta” és „mérlegeljük” kifejezéseket használtuk.

Például: „Elgondolkodhatnánk-e még egyszer azon, hogy a nőket jobban be lehetne-e vonni az egyházba?” „Lehetne-e, hogy a szexuális erkölcsöt ne csak szabályok katalógusaként fogalmazzuk meg, hanem egy olyan szabadsághoz vezető útként, ahol az emberek holisztikusan, emberi lényként valósítják meg magukat?”

Voltak hihetetlenül nehéz pillanatok is, különösen a találkozók után, amikor sok minden megjelent a sajtóban. Volt, hogy frontok alakultak ki, és ahelyett, hogy utakat kerestünk volna egymás felé, ezek a frontok egyre élesebbek lettek. Úgy vélem, a Szinodális Út közgyűlésén a résztvevők 85-90 %-a nagyon igyekezett meghallgatni egymást, és komolyan venni azt, amit a másik mondott, és azt, hogy milyen kérdések maradtak nyitva. És volt 10-15 %, akik szélsőséges véleményeket hangoztattak és jelenleg is ők csapnak nagy zajt a sajtóban. Azok is, akik az elszakadással riogatnak, pedig azt senki sem akarja.”

„Az a fontos, hogy ne alakuljanak ki frontok, hanem mindig térjünk vissza a középpontba, ahol meghallgatjuk egymást, ahol megpróbáljuk megérteni, hogy az Istennel való kapcsolatodból, a Jézussal való kapcsolatodból miért olyan fontos ez neked. Tényleg annyira központi kérdés az, amiben esetleg nem értünk egyet, hogy emiatt szét kellene válnunk, vagy frontokat kellene alakítanunk?

Nem lehet, hogy az egyházban egyszerre több válasz is létezhet egy problémára?

Én is úgy hiszem, hogy bizonyos területeken fekete-fehér választ kell adni, de sok kérdésben szerintem több lehetőség van a sokszínűségre, mint gondolnánk.”

* * *

„Minden kérdéskört először teológiai szempontból vizsgáltunk meg és ezt egy hosszabb alapvetésben rögzítettük. Ezekhez jöttek az ún. „cselekvési tervek”, melyek egy-egy konkrét szempontot vizsgáltak és javaslatokat fogalmaztak meg. Például a püspöki hatalom kérdéskörénél azt javasoltuk, hogy ezt a fajta szinodális közös megbeszélést tegyük valamilyen formában állandóvá. Vizsgáltuk azt is, hogyan lehetne jobban bevonni a világiakat a nem pasztorális jellegű döntésekbe, például, hogy átláthatóbb legyen az egyházmegye költségvetése vagy a püspök kinevezésének folyamata.

A papságról szóló alapdokumentum foglalkozik a társadalmi fejlődés és a papi hivatás közötti feszültséggel, a magánnyal, amely néha a papoknál is megmutatkozik, és azzal, hogy egyre kevesebb papra egyre több teher jut. Hogyan tudnánk nagyobb hangsúlyt fektetni a papi képzésre? Érdemes lenne-e újragondolni, hogy házas embereket, akiknek már van tapasztalatuk a diakóniában, akik már bizonyítottak ebben a feladatban és a családi életük is rendezett, nem lehetne-e pappá szentelni, ha érzik a hivatást? Idén Németország 27 egyházmegyéjében 10 férfit fognak pappá szentelni. Ez elképesztően kevés egy olyan egyházban, amely teljes mértékben az Eucharisztiára, mint az élet misztériumára fókuszál. A mostani papok 20 év múlva 20 évvel idősebbek lesznek, és már ma sem a legfiatalabbak.

Ebben az összefüggésben mindig felmerül a cölibátus kérdése. Az amazóniai szinóduson is tárgyalták. Érdekes módon gyakran szerzetesek tették fel ezt a kérdést. Azt mondták, hogy leértékeljük a cölibátust, ha a papi hivatást ahhoz kötjük. Nem lenne-e jobb, ha inkább a cölibátusban töltött élet és az abból fakadó tanúságtétel értékét tekintenénk? A mellette való döntés pedig függetlenedne attól, hogy valaki úgy érzi, lelkipásztorként, papként tudná szolgálni az egyházat?”

„Amikor az egyház tevékenységéről képek jelennek meg valahol, azokon szinte mindig férfiak vannak, mert férfiak a bíborosok, papok, a püspökök, az elnökök és egyéb vezetők… Az egyház a külvilág számára mindig férfinak tűnik. Ezért megértem sok nő harciasságát, akik azt mondják, hogy tennünk kell valamit ez ellen.”

„Nőként az a benyomásod, hogy nem veszik észre, hogy vannak kompetenciáid. Mintha csak kihasználnának, mert jó vagy a kiszolgálásban, az önkéntes munkában, a karitatív munkában. Ám, akit ezekért végül megdicsérnek, az a püspök, a lelkész vagy valaminek az elnöke. Nem hiszem, hogy a püspökök és a lelkészek ezt akarják, de mégis így van, mert a struktúrák így néznek ki. Amikor az ember az egyházra gondol, a püspökre és a pápára gondol. És ritkán az idősek otthonára.”

„A szexualitással foglalkozó dokumentumban – a sajtóban megjelent összképpel ellentétben – egyáltalán nem arról van szó, hogy minden viselkedés jó, minden kapcsolat helyes és minden egyenlő. Inkább kérdéseket fogalmaztunk meg. Például, hogy vajon azoknak az embereknek, akik sok küzdelem és erőfeszítés ellenére homoszexuálisnak élik meg magukat, és ilyen párkapcsolatban élnek, lehet-e kapcsolatuk Istennel, ha keresik azt? Van-e arra lehetőség, hogy valamilyen utat nyissunk ezeknek a keveseknek, akik Istent keresik, és ne zárjuk ki őket a közösségből? Vajon Isten azt mondaná nekik, hogy Te nem vagy az én gyermekem? Ezek a kérdések álltak a háttérben. Ez egy valós szükséglet. A humán tudomány különböző megállapításai, valamint teológiai megfontolások alapján kértük: „Szentatya, vizsgáld meg ezt a kérdést még egyszer!”

Ferenc pápa maga is megfogalmazott ilyen kérdéseket különböző alkalmakkor, látszik, hogy őt is foglalkoztatja a téma és még nem tudja pontosan, hogyan foglaljon állást, de mindig az érintettekre néz.”

„A nők papságának ügyében az egész érveléssorozat arra irányul, hogy gondoljuk újra át, hogy II. János Pál kijelentése, aki azt mondta, hogy ez a kérdés egyszer s mindenkorra eldőlt, valóban végleges-e. Nagyon sok vélemény érkezik a világ különböző részein élő teológusoktól, tehát nemcsak Németországból, akik azt mondják, hogy ez valójában nem dogmatikus kijelentés. Ezért a dokumentum érveket gyűjtött amellett, hogy érdemes lenne újra foglalkozni ezzel a kérdéssel.

És a fejlődés valóban ebbe az irányba tendál, legalábbis a nők diakonátusát jól el tudjuk képzelni, nem látjuk, hogy teológiailag mi szólna ellene. A papsággal már bonyolultabb a helyzet. De a javaslat az, hogy ennek lehetőségét is nézzük meg.”

„Világos, hogy egy papnak, egy püspöknek a felszentelés által van egyfajta hatalma. De mire vonatkozik ez a hatalom? A lelkipásztorkodás és a tanítás értelmében vett tekintély ez? Vagy egy olyan meghatalmazás, amely minden adminisztratív, személyzeti és pénzügyi ügyre kiterjed, ahogyan most az egyházjog tekinti?

Felmerül a kérdés, hogy ezáltal a püspöki hivatal nincs-e egyszerre túlterhelve és ugyanakkor túlságosan felmagasztalva? Vajon el lehet-e választani a pénzügyi, személyi és jogi döntéseket a lelkipásztori és egyházi döntésektől? Le lehet-e választani azt, ami feleslegesen kapcsolódik a hivatalhoz? Ez az, ami a nyilvánosságban gyakran, mint az egyház demokratizálódásának igénye jelenik meg.

Természetesen nem akarjuk, hogy a püspököt hivatalában korlátozzák. A vád, ami újra és újra elhangzik, hogy nem akarjuk többé a püspököt a maga hivatalában és szerepében látni, hogy úgymond letaszítjuk őt a trónjáról. Ez tulajdonképpen igaz, én is szeretném letaszítani őket a trónjukról. Mert szerintem azok a püspökök hitelesek, akik közel állnak a néphez, és nem azok, akik egyfajta trónon ülnek és uralkodnak. Azok, akik tudják, hogy mi mozgatja az embereket, akik nem kötnek lusta kompromisszumokat és világosan kimondják, amit Jézus tanít. Ebben az értelemben szeretném letaszítani őket a trónjukról.”

„azt kérdezték tőlünk, hogy ki fog részt venni ezen a Szinodális Úton. Először (…) azt gondoltam, vannak sokkal jobb, sokkal hozzáértőbb emberek. De aztán nem hagyott nyugodni a gondolat, belülről sürgetett, hogy valakivel beszéljek erről. Arra gondoltam, hogy mindezek a kérdések, amikkel foglalkoznak, fájdalmas sebek az egyházban. Tulajdonképpen a mi karizmánk az, hogy pontosan oda menjünk, ahol ezek a sebek tátonganak, és ne fussunk el. Nem azért, mert én jó vagyok, és mert én tudom az összes megoldást, hanem mert tudom, hogy kivel találkozom ezekben a sebekben.

Ha kapcsolódom hozzá, az elhagyott Jézushoz, akkor ő képes hidakat építeni.

(…) úgy gondolom, hogy nincs vesztenivalóm, Jézus hív arra, hogy vállaljam a kockázatot. Az biztos, hogy az egység ideálja nélkül soha nem vágtam volna bele ebbe a Szinodális Útba. Soha.

Volt egy rózsaszín képem az egyházról, ami most eloszlani tűnt, de amit mégis meg akarok tartani. Hiszem, hogy az egyház valami különleges dolog. A hívők közössége, mely a kölcsönös szeretet által lehetővé teszi Isten jelenlétét ebben a világban, túl minden határon és minden különbözőségen. De ez mindig küzdelem. Ezt meg kell valahogyan hódítanunk, nem ajándékba kapjuk. Hálás vagyok, hogy az egység ideálja felkészített erre.”