A magyar államtitkár szolgálatkészségén még Adolf Eichmann is meglepődött.
Endre László és a „magyar Wannsee”
Tudjuk, milyen szörnyű, embertelen gépezet indult be a civilizált és művelt Németországban, amikor 1942-ben a Wannsee-konferencián a közigazgatás illetékesei hideg fejjel döntöttek a „végső megoldás”, azaz a teljes „zsidótlanítás” végrehajtásának módszereiről. Az már kevéssé ismert, hogy idehaza is volt egy hasonló találkozó, amelynek az eredménye is éppolyan szörnyű.
1944 márciusában a Magyarországot megszálló német csapatokkal ide érkezett Adolf Eichmann is, a birodalom „zsidóügyi szakértője”, hogy a Kárpát-medencét is „megtisztítsa”, ahogy ez korábban a Baltikumban, vagy Hollandiában és Franciaországban is történt. Eredetileg főként munkaerőt kívántak biztosítani a német hadiipar számára, ezért az első megállapodás százezer munkaképes zsidó férfi Németországba deportálásáról szólt. Azonban az akkori belügy két „lelkes” államtitkára, Endre László és Baky László azt javasolták, hogy minden magyar zsidót szállítsanak Auschwitzba, és majd ott válogassák ki közülük a munkára alkalmasakat, illetve azzal érveltek, hogy a családok maradjanak együtt, és a dolgozó családfők tartsák el őket, ne maradjanak a magyar államra.
Ahogy a Wannsee-villában kellemes reggeli mellett, úgy az Endre-kúriában jóféle magyaros vacsorával egybekötve munkálkodtak a halál szövetségesei.
Petőfiszállás szélén, az Endre Zsiga dűlőben még álló, de omladozó udvarház legfeljebb kilométernyire van Pálosszentkút kegyhelyétől, ahová Endre László édesanyjának segítségével érkezhettek a pálos szerzetesek 1940-ben, és ahol ma is sok-sok zarándok fordul meg évről évre. Endre László egyik nővére apáca volt, édesanyja mélyen hívő, apja, Endre Zsigmond konzervatív, de a szélsőjobbtól elhatárolódó megyei szolgabíró, aki ellenezte, hogy fia a német megszállás után alakuló Sztójay-kormányban tisztséget vállaljon. Ifjabb Endre Zsiga, az államtitkár fia azonban, aki később Argentínába menekült, még a 2005-ben készült „Leszármazottak” című riportfilmben is védelmezte apja döntéseit. Pedig
Endrét és Bakyt 1946-ban, két héttel Szálasi után, a Népbíróság döntése alapján kivégezték, mint háborús bűnösöket.
Mondhatnánk, hogy csak Endre és Baky voltak túlbuzgó fajvédők, akiknek szolgálatkészségén maga Eichmann is meglepődött. Mondhatnánk, hogy személyes gyűlöletük vagy elvakultságuk vezetett ahhoz, hogy az addig virágzó zsidóság gyakorlatilag eltűnt a magyar vidékről (az sem rajtuk múlt, hogy a fővárosi gettóból nem sikerült mindenkit elhurcolni).
Az igazi dráma azonban az, hogy ez a két államtitkár nem magányos elkövető volt: a csendőrség, a helyi közigazgatás, a kisvárosok és a falvak lakói nagy százalékban, tevékenyen bekapcsolódtak, de legalább hallgatólagosan beleegyeztek a szomszédaik, ismerőseik kiirtásába. Sajnálkoztak esetleg a kedves patikus vagy orvos miatt, de talán megértően összenéztek, ha a boltosról, a fatelep vagy a téglagyár tulajdonosáról volt szó, és inkább félrenéztek, ha elismert tanárok, művészek kerültek munkaszolgálatba. A ’45-ben hazaérkező egy-egy túlélőt is gyakran fogadta ellenséges hangulat, már csak azért is, mert vagyonukat addigra szétosztották, széthordták.
Természetesen sokan voltak, akik segítettek, akik mentették az üldözötteket,
vagy legalább enyhíteni igyekeztek a sorsukon, amikor sok ezer embert zsúfoltak össze a bevagonírozás előtt napokig egy-egy gyárban vagy állomáson. Ilyen igaz ember volt Endre László csendőr főtörzsőrmester Csillaghegyen, aki tudatosan akarta ellensúlyozni névrokona gyalázatos tetteit. Egészében véve azonban sajnos nem vizsgázott jól a keresztény Magyarország.
Hogyan lehet valaki a zsidó Jézus követője, és a zsidó nép ellensége egyszerre?
E súlyos kérdés nem új keletű. Az intézményes, elismert, illetve államvallássá vált kereszténységet Nagy Konstantin óta folyamatosan környékezi a hatalommal való összefonódásnak, a célok érdekében az eszközök szentesítésének kísértése. De egészen döbbenetes és nagyon fájdalmas, hogy a legszörnyűbb és legnagyobb tömegeket érintő genocídiumban mennyi keresztény vett részt az évszázadok során.
Jézus a zsidó írások, az Ószövetség több mint 300 próféciáját teljesítette be földi élete során, ezekből 29-et nagypénteken. A legújabb kutatások alapján sokan biztosra veszik, hogy Jézus keresztje pontosan az – akkor már 600 éve eltűnt – frigyládát rejtő barlang fölött állt, és a nagypénteki földrengés nyitotta hasadékon át a Megváltó vére lecsorgott a szövetség ládájára. Összeért az első és az új szövetség, beteljesedett az ígéret, amelyet Isten Ádámnak, majd Ábrahámnak adott.
A kereszténység mégis elvágta magát a zsidó gyökerektől, sőt e gyökerek ellen fordult
– ezt bizonyítják a középkori pogromok és gettók, majd ezek huszadik századi „továbbfejlesztése”, a holokauszt. A „zsidómentesített” evangélium kísértése sokak számára vonzó: nem kell többé foglalkozni a választott nép szerepével, elválaszthatjuk egymástól Ó- és Újszövetség történéseit, hiszen a Szentírás úgyis inkább szimbólumok gyűjteménye, mintsem Isten élő szava. Így próbáljuk emberi kontroll alatt tartani magát a Teremtőt is, aki véleményével egyébként kilógna a politikai korrektség kereteiből.
Mi lehet a gyógyulás útja?
Néhány napja egy maroknyi csapat ellátogatott az Endre-kúriához, hogy megtörje a 78 éve itt kötött sötét szövetséget, és lefoglalja ezt a helyet Isten számára. A tíz zarándok között volt zsidó származású baptista pásztor, evangélikus lelkésznő, egy német és egy szlovák testvér – szabadkeresztények és katolikusok együtt gyújtottunk gyertyát, és mondtunk kaddist a 600 ezer, Magyarországról elhurcolt áldozatért, együtt kértük Isten megbocsátó, gyógyító kegyelmét, és adtunk hálát az ő terveiért, mert tudjuk, hogy Ábrahám leszármazottaiban nyer áldást minden nép, és hogy nem adatott más név, amelyben üdvözülhetnénk, mint a názáreti Jeshua szent neve.
Meggyőződésem, hogy
az hozhat gyógyulást, ha nem Isten szavát próbáljuk a magunk ízlése szerint kimazsolázni vagy átértelmezni, hanem az életünket alapozzuk az Igére.
Ha cselekedeteinket szabjuk a hitünk igazságaihoz, és nem a hitünket alakítjuk úgy, hogy az életmódunkat igazoljuk vele. Ez minden korban árral szemben úszást jelentett és ma sincs másképp.
