„Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.”(2Mózes 20;4)
De mi van akkor, ha valaki más egy faragványt mutat nekem Istennek és gyermekként én ezt elhiszem?
Istenképe mindenkinek van, annak is, akinek nincs. Még azt sem mondhatjuk, hogy egy üres keret, mert odabent, titokban, biztos rajzolt már néhány vonást a legszenvedélyesebb ateista is. Egyszerűen szükségünk van arra, hogy a legalapvetőbb dolgokról képet alkossunk.
Egy gyermek kapcsolatokról alkotott képeit az őt körülvevő világból tanulja, úgy tanul meg szeretni, kötődni, ahogyan azt látta, vagy nem látta.
Az első istenképemet szüleim válásakor kaptam. Megtudtam, hogy van Isten és mert az anyukám mondta, hogy van – rögtön el is hittem. Onnantól kezdve nem gondoltam, hogy talán még sincs, csak nem értettem azt, hogy a világ akkor miért ilyen és Ő meg miért olyan. És milyen az olyan. Az is nagyon érdekelt, hogyan lehetne kapcsolatba kerülni vele és a hatalma is nagyon vonzott. Erőre, védelemre vágytam, Apám ugyanis távol került tőlem.
Egy gyermek számára a hatalom mindig vonzó, főleg, ha az a tapasztalata, hogy neki nincsen, vagy nagyon korlátozott ebben. A tekintélyelvű nevelés trendje alatt a személyes tapasztalatom inkább a kiszolgáltatottság érzetébe taszított. Hittem egy erős Istenben és érzékeltem egy távolságot köztünk. Nagymamám római katolikusként egy büntető Isten képét helyezte kilátásba, aki amúgy Jóisten, kivéve, ha én nem vagyok jó. Ez tökéletesen beleillett abba a képbe, amit a világ tárt elém a nálam nagyobbakról és hatalmasabbakról. Aránytalannak éreztem azt, amit a rosszért kapok. A jó meg olyan természetes kellett, hogy legyen.
Minket még azért (1980-ban születtem) teljesen elfogadottan ütött kis túlzással bármely felnőtt. Kaptam én szomszédtól, tanártól, buszsofőrtől, nemcsak szájjal, hanem egy-egy tenyérrel. Természetesen sosem úgy, hogy angyali arccal ültem egy kieső helyen és a pofonomat vártam és nem is sokszor. Mindig volt ott némi akció, ami reakcióért kiáltott. Mentve az akkor felnőtteket, ugyan mit adtak volna tovább, mint azt, amit ők is kaptak?
Büntető istenem képzeletbeli faragott szobrát sokáig őrizgettem és mindig meg tudtam vele erősíteni a negatív énképemet, amit ugye a velem nem elégedett felnőttek firkáltak rám. Ami mostanra színről-színre látható, az akkor nagyon is kusza volt. Most mégis öröm ez a tapasztalat, mert a gyermekvédelemben, ahol gyermekfelügyelőként dolgozom, nagyon is sok haszna van. Hiszem, hogy nem Isten akarata volt, de hálás vagyok azért, mert van ez a tapasztalatom.
Istenről azokkal a színekkel tudunk képet alkotni magunkban, amiket a minket nevelő környezet a szívünkbe ad. Ha abban dominál az elhanyagolás, bántalmazás, torzítás, lenézés, akkor sok szürke és fekete színünk lesz, amire nagyon nem jó érzet rátekinteni és egyrészt elrejtjük, másrészt gyűlölni is fogjuk. Istenképünk a szeretetkapcsolatunk képe. Minél valóságosabb tapasztalásunk van a feltétel nélküli szeretetről, annál könnyebben tudjuk elfogadni az „Isten szeretet” valóságosságát és minél távolabb vagyunk ettől, annál nehezebben.
A firkált istenkép annyira csúnya lehet, hogy művészetért kiált és könnyebben szóvá is teszik a közelünkben élők, annyira nyilvánvalóvá válik a hitünk a tetteinkből. A firkált istenkép szeretetnélküli állapotot eredményez, mely egyenes út egy önpusztító életformába.
Aki kész istenképek nélkül nő fel, nagyobb eséllyel találhatja meg a valódit, mert nem kell előtte a vásznat lefestenie. Az ugyanis plusz munka. Egy vallássérült családban nagyon komoly torzszüleményekkel is lehet találkozni annak ellenére, hogy van képük Istenre hivatkozni. Egyik helyről sem lehetetlen megtalálni, hiszen Ő mindenhol ott van és csak arra vár, hogy megérintsen minket. Intézmények és rituálék nélkül, szabadon.
Honnan tudhatjuk meg, hogy rátaláltunk a Valódira?
Érezzük. Ahol nincs vádlás, nincs szégyen, nincs elvárás, nincs fenyegetés, nincs büntetés, nincs teljesítménykényszer, nincs semmi más, csak a szeretet adásának vágya.
Ezen algoritmus alapján könnyen tudunk lelkipásztort, papot, prédikátort is választani. Mert akit hallgatunk és a beszéde alapján többet akarunk szeretni és ha elhallgatott, már tesszük is: az biztosan Istentől való. Akinek beszéde után egy darab pornak, senkiházi bűnösnek és érdemtelennek érezzük magunkat – az bizony nem Isten szavát mondta – vagy nem Szentlélekkel teljesen. A vádló mindig vádol. Isten pedig mindig és mindenkor szeret, ha akarjuk, ha nem.
Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet.(1János 4;8)
