Szépség és/vagy használhatóság, avagy mennyire akadálymentesek a templomaink?

„Az egyház kincsei” – Varga László püspök nevezte így fogyatékossággal élő testvéreinket az október 25-én Kaposváron megrendezett szinodális konferencián. Ez volt az a ritka alkalom, amikor az érintettek tapasztalata a plébániák és az egyházmegyei döntéshozók asztalára kerülhetett: hogyan lehet úgy szervezni a közösségi életet, hogy abból senki ne szoruljon ki, mit jelent a gyakorlatban a befogadás? Berecz Balázzsal, a témára szakosodott Access4you nevű, társadalmi hatású vállalkozás alapító ügyvezetőjével személyes érintettségén túl arról is beszélgetett Vermes Nikolett, hogy miért nevezi magát és sorstársait spécinek, és hányadán állnak a magyar templomok, egyházi intézmények az akadálymentességgel?

– Hogyan kerültél kerekesszékbe?

– Veleszületett, az izmokat és az idegpályákat érintő genetikai hiba áll a hátterében. Amikor megszülettem, ugyanúgy mozogtam, mint bárki más. Aztán fokozatosan romlott az állapotom, és a húszas éveim közepére a kerekesszék lett számomra a biztonságos közlekedés feltétele. Progresszív folyamatról van szó, szándékosan nem is nevezem magam betegnek, mert nem így tekintek magamra. 

– Minek tekinted magad?

– Spéci vagyok. És ebből a szempontból nem csak a kerekesszékesek a sorstársaim – az érzék- és a mozgásszervi, valamint a kognitív érintettség is ide tartozik. 

– Mi segít a nehezebb napokon?

– Őszintén? A nehéz napok néha azért nehezek, mert nem lehet kikerülni őket. Tehát semmi. Ami mégis megtart, az a hátországom: a családom, a barátaim, a munkatársaim és az, hogy közösségben élem a hitemet. A hit ugyanis nem instant megoldás, hanem kapcsolat, amely hordozza és megtartja az embert.

– Feltetted magadnak a „miért pont én?” kérdést? Volt, hogy hibáztattad Istent?

– Erdélyből, Nagyváradról származom, nálunk a hit természetes közeg, az élet része, nem egy dilemma. Persze nekem is vannak traumáim, és nem a mozgáskorlátozottságra gondolok, hanem olyan terhekre, amelyeket a legtöbb ember hordoz, legyen szó magánéletről vagy munkáról. Így aztán időnként mindannyiunkban felmerül a kérdés: Hol van az Isten, amikor fáj?

Hirdetés

De nem érzem, hogy ettől még hibáztatni kellene Istent.

A hitem nem attól „erős” vagy „gyenge”, hogy épp mi történik velem; a hit alapréteg bennem, amire építek.

– Úgy érted, sosem haragudtál Istenre?

– Amikor fájdalmat érzünk, akkor olykor mind haragszunk, ez természetes. De ettől még nem leszünk Isten-ellenesek. Sőt, inkább ez is egyfajta Istenhez fordulás. Mert ő jelen van a hétköznapokban, a munkában, az apró gondoskodásokban, a közösség megerősítéseiben és a fájdalomban is.

– Katolikusként mit tapasztalsz: hogyan viszonyulunk mi, hívők a spécikhez?

– Általánosságban nem szeretnék nagy kijelentéseket tenni. Amit a saját bőrömön tapasztalok: a helyi közösségekben, lelkigyakorlatokon, keresztény vállalkozói körökben, a börtöncursillón befogadást éltem meg. A kereszténység – és ezen belül a katolicizmus – eredendően befogadó. Ha mégsem, az a hitelességünket kérdőjelezi meg.

– És ha egy közösség mégis elzárkózik?

– Akkor veszít, méghozzá a növekedés lehetőségét, az önismeretet, a közös tanulást. A legtöbb elzárkózás mögött félelem van: az ember attól fél, amit nem ismer. A találkozás, a beszélgetés, a „gyere velem” meghívás oldja a félelmeket.

– Az épületek akadálymentességének tanúsításával és minősítésével foglalkozó Access4you alapítójaként is kérdezlek. Tapasztalataitok, adataitok szerint ezen a téren hogyan állnak a magyar templomok és egyházi intézmények?

– Nincs átfogó adatbázis az egyházi intézmények hozzáférhetőségéről. A tapasztalat az, hogy sok köztük a történelmi épület, ami nehezíti, de nem teszi lehetetlenné az akadálymentesség kialakítását. Azt is látni kell, hogy a közelmúltban felújított templomok között – például Ferencvárosban – is akad olyan, ahol a hozzáférhetőség egyszerűen kimaradt a tervezésből. Ez szerintem szemlélet kérdése:

a templom ékszerdoboz, amit mutogatunk, vagy használati tér, amit élünk?

Szép is lehet, de a lényeg, hogy be lehessen jutni, és mindenki találkozhasson Krisztussal.

– Mondasz példákat, hogyan lehet viszonylag egyszerűen akadálymentessé tenni egy templomot?

– Küszöblejtők, mobil vagy diszkréten beépített rámpák, kontrasztos jelzések, csúszásmentes burkolatok, érthető piktogramok, vagy épp indukciós hurok a hallókészüléket használóknak. Ezek nem feltétlenül drága dolgok, leginkább odafigyelés kell hozzá. Az is fontos, hogy előre elérhető, hiteles információ legyen az adott épületről, mert ha tisztában vagyok vele, mire számíthatok, akkor tudok tervezni és bizalommal odamenni.

– Látsz jó példákat?

– Igen. Sok plébánosban van akarat, hogy értse és komolyan vegye a hozzáférést. Személyes élményem a pasaréti ferencesek közösségi háza, amely eleve hozzáférhető szemlélettel készült, és Access4you-minősítést is kapott. Jó látni, amikor a szépség és a használhatóság nem egymást kioltó, hanem egymást erősítő szempontok. A szinodalitás is erről szól. Ahogy Ferenc pápa is hangsúlyozta, ennek része az ajtónyitás, akár egy rámpa, egy nyitott tér vagy egy meghívó mondat. Épp nemrég volt konferencia erről Kaposváron a szinodalitás jegyében.

– Mit mondanál azoknak, akik fogyatékossággal élnek, és félelemből nem mernek keresztény közösségbe kapcsolódni?

– Két dolgot. Először is próbálj kilépni az áldozati szerepből! Nem tagadom, van, amikor jogos ez az érzés, de ha benne ragadunk, minden ajtó belülről zárva marad. Másodszor, vállald magad, és keress közösséget! Sokszor egyetlen meghívás is elég, akár csak annyi, hogy „gyere velem misére”. Ugyanakkor ez kétoldalú folyamat, ezért a közösségnek is nyitnia kell. A keresztény történet amúgy is erről szól, hogy együtt haladunk a keresztúton.

A fogyatékossággal élő keresztényekről szóló kaposvári lelki napról írt beszámolónk ezen a linken.