A Pécsi Tudományegyetem oktatója a diákjaival hajlékot tervezett és épített egy hajléktalanként élő párnak. A kis építmény kivitelezése több mint száz, különböző nemzetiségű egyetemi hallgatót mozgatott meg. Mi motivál erre egy építészt? Megoldás lehet-e ez a kezdeményezés korunk lakhatási válságaira? Erről beszélgettünk Dányi Tibor Zoltán építésszel.
– Akkor hallottam rólad először, amikor egy hajléktalanként élő párnak otthont építettetek. Kérlek, mesélj erről!
– Bölcsész kollégákkal indultunk 2023 elején kutatásra Pécs környéki zártkertekbe – arra voltam kíváncsi, hogy milyen az építészek nélküli építészet. Milyen az, amikor az emberek maguknak teremtik meg a lakhatásuk feltételeit ezeken a bonyolult szabályozású, „nem legális, de nem is illegális” területeken. Mindenesetre nagyon tanulságos volt, ahogy az ott élők a maguk módján próbálják megtalálni a forrásokat, hogy egy kis házat össze tudjanak rakni maguknak. Éjjeli menedékhely vagy átmeneti szálló helyett sokan önerőből próbálják megoldani a problémáikat, és erre több jó példát találtunk. Az egyik interjúalanyunk például nagyon kreatív ember, és összegyűjtött rengeteg ajtólapot. Abból épített magának egy modulrendszerű házat – minden helyiség ajtónyi szélességű, 210 cm, és ebből van neki három. Nagyon szépen felépítette, teljesen jól kihasználta ennek az építőanyagnak az előnyeit, és alkalmazta a saját igényeinek megfelelően. Egy másik esetben erdőben talált anyagokból, és onnan kivágott husángokból rakott össze valaki magának úgy egy házat, hogy egy fillérje sem volt hozzá – ez kapcsolódik egy másik kutatási területhez, a körforgásos gazdasághoz. Ennek az a lényege, hogy olyan forrásokat alkalmazzunk, ami másnak hulladék – vagyis ezek az emberek kis léptékben és kényszerből ugyan, de előremutató módon építkeztek. Ennek a kutatásnak a kapcsán találkoztunk tavaly tavasszal Ágival és Tibivel, akik nemrég költöztek erre a területre – az ő „házuknál” első látásra egyértelmű volt, hogy nem alkalmas a tél átvészelésére. Mikor felvázoltuk, hogy hogyan tudnánk segíteni, ők nagyon fogadókészek voltak.
– Hogyan lett belőled építész?
– Mindig vonzott az építészet, de csak későn lettem építész. Néhány évvel érettségi után a feleségemmel kezdtem el kerámiát készíteni a saját műhelyünkben. Miután különváltak az útjaink, jelentkeztem az egyetemre a barátom tanácsára. Akkor tudtam meg, hogy harminckilenc évesen is lehet nappali tagozatra járni. 2011-ben végeztem, majd a doktori iskola évei alatt már tanítottam az egyetem műszaki karán. Az építészetben leginkább a problémamegoldás tetszik, amikor válaszokat kell keresni, és többféle lehetséges megoldás közül lehet választani – ehhez fel kell térképezni, hogyan fog az épület működni, hogyan fogja szolgálni a közönségét, a használóit.
– Ági és Tibi házánál volt mit megoldani…
– Igen – a legnagyobb kihívás az volt, hogy nincsenek közművek, anélkül kellett tervezni és kivitelezni. Kihívás volt az is, hogy nem volt büdzsé, tehát valahonnan be kellett szerezni az építőanyagokat, de közben arra is figyelemmel kellett lenni, hogy lakható legyen, vagyis ne ázzon be az épület, ki lehessen fűteni, fenntartható legyen, vagyis ne kerüljön sokba a fűtés, a világítás. Végül még napelemet is sikerült találnunk… Itt nincsen hulladékszállítás, valahogyan, a legegyszerűbben azt is meg kellene oldani – szóvalt az egész életformát át kellett gondolni.
– Korábban is volt kapcsolatod mélyszegénységben élő emberekkel?
– A doktori témámhoz kapcsolódott György-telep felújítása, ami Pécs egyik nagyon elmaradott része, rengeteg mélyszegénységben élő emberrel. Ekkor merült fel, milyen jó lenne, ha a folyamatba PhD-hallgatókat is be lehetne vonni. Terveket készítettünk a terület revitalizációjára – ez arra mindenképpen jó volt, hogy szembesülhettünk vele, mennyire más tervezni, meg mennyire más megvalósítani. A nagyon klasszul kitalált dolgokból ugyanis a szűkös anyagi források miatt csak keveset sikerült keresztülvinni – szerintem nagy kár értük, mert sokkal jobb lehetne a György-telep, ha több mindent meg tudtunk volna valósítani a terveinkből.
– Oktatóként mit lehet tenni, hogy a jövő építészei is meglássák a nehéz sorsú emberek problémáit?
– Próbálom ezt életben tartani. Szerintem fontos, hogy a felsőoktatásból szociálisan érzékeny szakemberek kerüljenek ki. Jobb lenne az életünk, ha többen lennének erre fogékonyak. Azt látom, hogy a diákok között van erre nyitottság. Szeretik a programjainkat, és azt is, amikor személyesen találkozhatnak például olyanokkal, akik segítségre szorulnak, és aztán részt is tudnak venni a problémáik megoldásában. Ez azért is fontos, mert ha ők építészek lesznek, máshogy fognak tervezni akár egy családok átmeneti otthonát, mert gondolnak majd az ott lakókra. Nemcsak arra figyelnek, hogy energetikailag megfeleljen a ház, hanem mondjuk arra is, hogy az valóban otthon legyen. Hívhatjuk ezt szolidáris építészetnek, amire sokan nyitottak, bár mindenki máshogy látja, hogy az építészetben mi a legfontosabb: a természeti vagy az épített környezettel, vagy a használókkal, az emberrel való szolidaritás.A legtöbb építész úgy gondolja, hogy ezek olyan alapvetések, melyek nélkül nemigen lehet tervezni, csak a megközelítés és a hangsúlyok mások.
– Azért az utóbbi időszakban is többször tapasztaltuk, hogy az építtetők senkivel nem szolidárisak,
a profiton kívül…
– Van ilyen, de arra is van példa, amit mondjuk mi próbálunk képviselni itt az egyetemen. A lakhatási válságra válaszokat keresni az a legkevésbé építészeti probléma.
Tervezni a legkönnyebb, de egy mélyszegénységben élő közösségnek lakást szerezni, hogy az társadalmilag is fenntartható legyen, az már kihívás.
A megfizethető lakhatás hatalmas kérdés, a valódi válaszok megtalálásától még nagyon messze vagyunk. Sokkal többet kellene ezzel foglalkoznunk, sokkal többet kellene erről beszélgetnünk.
– Neked milyen tapasztalataid vannak ezen a téren?
– Láttam külföldön, hogy milyen megoldások vannak, és sok országban ez komoly kutatási terület. Persze nem lehet a külföldi példákat csak egyszerűen behozni Magyarországra, hisz egészen más körülmények között oldják meg a problémákat. Lehet tanulságokat levonni, de a magyarországi körülményekhez mindenképpen alkalmazkodni kell. Amerikában tanítottunk a kollégámmal néhány féléven át, és ott önkénteskedtem egy hajléktalanokat kiszolgáló közösségben. 17 nagyon szerény méretű házikó, vagy inkább bódé volt egy telken felállítva, és tartozott hozzájuk egy konténer mosdóval, meg egy jurtakonyha, ezekben voltak a szolgáltatások. A házakban nem volt semmi más, csak légkondi, amivel nyáron hűteni, télen fűteni lehet, meg ágy. Ebben a közösségi térben az tetszett, hogy korlátlan ideig lehetett használni, nem úgy, mint a magyarországi átmeneti szállásokat. Itthon tudjuk, hogy másfél év alatt nehezen fog megoldódni annak az embernek az élete, aki ilyen rossz helyzetbe került, tehát ez nem jó megoldás. A magyar társadalom nagyon széles rétegének annyira alacsony a jövedelme, amiből nem lehet megfizethető lakhatást finanszírozni. Az lenne a fair, hogy ha valaki nem keres annyit, hogy abból finanszírozni tudja a saját lakhatását, akkor arra kellene forrást találni. Amerikában az is nagyon tetszett, ahogy üzemeltették ezt a közösséget: igazi önkormányzat működött, a lakók minden héten találkoztak, és nagyon kevés külső beavatkozással működtek. Nem felülről jövő irányítási mechanizmusokkal tartották életben a közösséget, hanem ők maguk vitatták meg rendszeresen a teendőiket: nem várnak arra, hogy a problémáikat helyettük megoldja valaki, hanem magukat kormányzó kis közösségként próbálnak válaszokat találni.
– Hasonlót itthon is lehetne működtetni?
– Általában Magyarországon a tél kezdetén ezt el szokták annyival intézni, hogy nincs semmi gond, mert pont elég férőhely van az éjjeli menedékhelyen, mindenki biztonságban lesz. Azt gondolom, hogy ennél jobb, emberségesebb megoldásokat is lehetne találni, ami nagyobb segítség lenne azok számára, akik ilyen élethelyzetbe kényszerülnek. Erre lehet megoldás, hogy időben nem korlátozott, de emberhez méltó körülményeket biztosítanak nekik, ami persze nem állandó, hanem átmeneti. Ezért mondom, hogy ez nem elsősorban építészeti feladat, mert az ilyen helyzetben lévő embereknek sokkal több segítségre van szükségük, akár abban, hogy munkát találjanak, vagy megfelelő egészségügyi ellátásban részesüljenek. Így lenne rá esély, hogy ha nem is az ő életük, de a gyerekeik élete már ne a hajléktalanságról szóljon. Ezt egy nagyon hosszú folyamatként lehet elképzelni, ami sok energiát igényel azoktól, akik részt vesznek benne.
– Neked sikerült a hallgatóiddal egy egész jó megoldást találni. Mennyire lehetne ez egy modell?
– Próbálkozunk, de még nem sikerült partnert találni. Létezhetne olyan modell, ami Magyarországon, vagy legalább Pécsen jól működik, de ez településenként eltérő. Nincsen minden városban olyan terület, ahova mi építettünk. Lehetne különböző helyszínekre tervezett, és ott megvalósítható modelleket kidolgozni, amik kisebb-nagyobb változtatással alkalmazhatók lennének. Természetesen lehetne a hajléktalanságban élőket sokkal jobban szolgáló rendszert kiépíteni. Sajnos nagyon sok ember él hajléktalanként, és ez nem feltétlenül függ össze az ország gazdasági fejlettségével: vannak nálunk szegényebb országok, ahol sokkal kevesebb hajléktalan van. Törvényhozási szinten is lehetne ezen változtatni, és nem csak építészként kell ezen gondolkodni.
A házikó építéséről készült videót itt nézhetik meg:
