Jézusnak is volt család-fogalma. Vajon helyesen értjük-e?

Sokat beszélünk keresztény országunkban a család fogalmáról – csak épp Jézus marad ki az egészből. Nem véletlenül, hiszen az igazság mindkét “oldalnak” fájdalmas lehet.

Hatodik éve dolgozom gyermekfelügyelőként egy gyermekek átmeneti otthonában, közvetve azonban közel 20 éve dolgozom a gyermekvédelemben. Előtte pszichiátriai betegeket is gondoztam családjaikkal együtt úgy, hogy magam is megjártam előtte több alkalommal a pszichiátriát. Számtalan családszerű képződményt láttam, rengetegszer hallottam őszintén és szívből a „szeretlek” szót úgy, hogy a beszélő kezei meg sem mozdultak, mikor azt a nagy hangon hirdetett szeretet szót cselekedni kellett volna.

“Élőben” látok sorsokat – köztük sok gyerekét – zátonyra futni.

Őket próbáljuk segíteni abban, hogy a kormányrudat elfordítsák, még mielőtt életük minősége tovább romlik, de ez nem megy olyan könnyen: kevesen vagyunk, és sokan dolgoznak a törekvéseink ellen. Gyermekeink a kortárs szellemek és egyéb pusztító erők rabjai, szinte teljesen kiszolgáltatva bárkinek, aki „valahogy máshogy” akar velük foglalkozni – és ebbe mindenki gondolja bele, amit akar. Ismerem azt a világot, ahol a család mint szerkezet darabokra tört, és a hátrahagyottak éhségét hasonlóan összetört, abból valamit összetákolt segítők és segíteni vágyók próbálják összefoltozni. A rosszul fércelt sorsok aztán újabb tragédiákat szülnek.

Vannak a családok, melyek formailag ugyan épek, de sikoltva esik ki a szekrényekből az elmúlt karácsonyok szelleme és olyan titkok, melyekről szakkönyvekben is csak ritkán olvasni.

Egy széthullott családnál is veszélyesebb tud lenni egy olyan család, amely csak annak látszik,

melyben az elvárások, a tekintélyelvek, az előre elrendelések poklából hatalomittas, később komoly vezetői pozicíókba menekülő emberszerű szörnyek jönnek elő. Aztán a megalázottságukból fakadó mérgüket és indulatukat hitvány örökségként a társadalomba fecskendezve viszik tovább. Az ilyen család csak egy családnak látszó képződmény, a közös „mi” helyett a családfő kiterjesztett „én”-je alatt sorvadók kicsiny közössége, melyben a szeretet helyett elvárás van és sértődés, a „fogat-fogért” elv tapintható valósága – az ilyen “családból” származó gyermekek adják későbbi munkánk alapját.

Nem kárhoztatom az ilyen szülőket, hiszen ezt tanulták és sokszor nagyon próbálnak jobbak lenni. Egy kiadós terápia és/vagy Jézus Krisztus követése nélkül azonban én még embert nem láttam az elmúlt 41 évemben kilábalni ilyen helyzetekből. Egyetlen egyet sem. Nem is olvastam róla. Nincs menekvés a generációk óta minket fogva tartó erők fogságából azok megnevezése és az ellenük való tudatos fellépés nélkül. Növekszik a világosság serege, különböző irányzatok egyre erősebben lépnek fel ellenük, ami nagyon is örvendetes.

Istennek hála, keresztényként házasközösséghez is tartozom, élem azt, hogy

a házasság a világ legjobb dolga, ha az ember komolyan gondolja, és hajlandó tenni érte.

Olyan nincs, hogy egy ház nem épül, ha megfelelő „szaktudással” és odaszántsággal építik. Akkor az a ház egyre nagyobb otthonává válik azoknak, akik benne vannak és még azok számára is, akik csak a közelében sétálnak el.

„Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök.” (Zsoltárok 127;1)

Ha nem a Szeretet építi a házunkat és a családunkat, akkor az bizony össze fog dőlni. Emiatt már “nagynak” gondolt családok, házasságok estek és esnek szét minden nap és ez így is lesz, míg nem hajlandóak lecserélni az építőanyagot. Akkor jön el az Ő országa, ha megépítjük.

„Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (János 14;6)

Ha egy családban nem az az út, hogy igazságban – őszinteségben és egyenességben – járnak, akkor az a család képmutatóvá válik: vetített hologramok ülnek az ünnepi asztalnál, senki nincsen igazán együtt a másikkal, és nincs valódi kapcsolat sem köztük.

Így nem lesz valódi életük. Csak elvárások és megfelelések kergetése, melynek rabjai egy életen át. Életünk valósága ugyanis az általunk megvalósított szeretet: annyira élünk, amennyit ebből megélünk.

Nem sikerült a félelem, a szorongás és az alacsony önbecsülés folyamatos jelenléte nélkül felnőnöm, ezért az egész életemet arra tettem fel, hogy ezt a lehető legtöbb embernek elérhetővé tegyem és segítsek nekik kiutat találni. A legrövidebb és legjobb út szerintem Jézus Krisztus, de sajnos ezt a kereszténynek látszó sokaság erőszakossága és durvasága miatt sokan még mindig elutasítják.

Bibliai bűvészkedésnek nevezte egy magát kereszténynek nevező ismerősöm, mikor a családfogalommal kapcsolatban idéztem neki Jézus szavait:

„Egyszer elmentek hozzá anyja és testvérei, de nem tudtak Jézushoz jutni a sokaság miatt. Ezért tudtára adták neki: Anyád és testvéreid kint állnak, és látni szeretnének. Ő azonban így válaszolt: Az én anyám és az én testvéreim azok, akik Isten igéjét hallgatják, és megtartják.” (Lukács 8;19-21)

Ezen az igén minden ember, aki kereszténynek gondolja magát, és az is, aki a szerinte őszinte szeretetére hivatkozva Jézust emlegeti, le tudja mérni, kinek a családjához tartozik. El lehet mellé olvasni Isten további igéit, Jézusnak a valódi/isteni szeretetre vonatkozó határozott, évezredek óta egyértelmű és határozott tanításait. Milliméter pontosan meg tudjuk határozni, hogyan és hol is állunk ezzel a dologgal kapcsolatban. Maga Jézus határozta meg úgy a családját, hogy azoknak nem a vér szerinti rokonsága számít, sem a nemük, hanem csakis az, aki cselekszi az Ő Atyjának az akaratát.

Aki tehát Rá hivatkozva beszél a családról, előbb vizsgálja meg életét Jézus tanításának fényében, és ha teljesen átadott életet él, akkor szálkázhat mások szemében, zsebében, vagy akár a derekuk alatt.

Nem csoda, hogy sokan hallani sem akarnak semmiféle „keresztes” dologról. Langyos Európánkban nem az igazi kereszténység az, amit üldöznek, hanem az a borzasztó képmutatás, amit a magukat kereszténynek mondók elkövetnek a világgal szemben. Az “úgy kell szeretni Istent, ahogy mi tanítjuk” típusú hozzáállások rengeteg vallássérülést okoztak az embereknek. Az örömhír sokaknak még mindig gyászhír. Jézust még mindig felszögezzük, nem a szívünket szegezzük Rá. Amint ezzel dűlőre jutunk, végre meghalhatunk magunknak, annak a rengeteg kártékony ostobaságnak, amivel egymás életét módszeresen és kegyetlenül mérgezzük „jézusos” farsangi álarcban.

„Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.”

Ugyanarra a szeretetteljes, valódi együttlétre hív minket, és azt akarja, hogy szabaddá váljunk – leginkább önmagunktól. Az tud jól működni a világban, aki minden emberre úgy tekint, hogy az a rokona, akiért felelős. Ez a jól belátható igazság az ősrobbanásból és a Teremtésből is levezethető.

Sokszor szeretnénk jobbra írni a másik embert anélkül, hogy igazán elolvasnánk. Hiszem, hogy minden tettünk egy firka, vagy egy szép vonás életünk pergamenjén. Azért írok, hogy minél többen és minél jobban szeressük egymást elolvasni.