Mindig máshol keressük, pedig a zsebünkben van a kulcs a gyerekek lelkéhez: az emberi méltóság velünk születik, a gyerek nem kevésbé ember, csak még keveset élt.
Három évtizede, hogy a köztársaságunk, a demokráciánk már nem ‘népi’, sok területen gyökeres változások történtek – de némely dolgok alapjai azóta sem változtak. Úgy érzem, ilyen az iskola is.
Egy szakállas viccet adaptálva azt mondhatjuk, nem sokat segít egy éttermen, ha az edényeket és az abroszokat lecserélik, a szakács azonban a régi marad. Természetesen nem személyekre gondolok, hiszen a csaknem emberöltőnyi idő alatt a tanártársadalom jó része kicserélődött, a rendszerváltáskor pályakezdők lettek mára a tapasztalt régi kollégák – már aki kibírta a szakmában mostanáig.
Tudjuk, hogy az a Finnország, amely az ENSZ felmérése szerint most, a pandémia idején is megőrizte a világ legboldogabb országa pozíciót, néhány évtized alatt hatalmas fejlődésen ment át, és az egyik oszlopa ennek a fejlődésnek az oktatási rendszer teljes átalakítása volt.
Úgy érzem, mi idehaza elszalasztottunk egy nagyszerű lehetőséget annak idején, de természetesen nem végleg. Szomorú, hogy a csodálatos Beke Kata, aki író volt, publicista, tanár és politikus, de mindenütt és mindig EMBER, méghozzá NŐ, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium államtitkáraként sem tudta megvalósítani oktatási elképzeléseit, így inkább visszavonult.
Ő már a nyolcvanas évek elejétől bátran és kíméletlenül megfogalmazta a problémákat írásaiban és a zsidó-keresztény értékeket közvetítő iskolában látta a jövő útját. Hiányolta az iskolából és a társadalomból az autonómiát, az egyenes beszédet, az őszinte emberi viszonyokat. Felismerte és hangoztatta az ifjúság kultuszának ifjúságellenes természetét. „Jelentés a kontraszelekcióról” című, 1988-ban megjelent könyvének sok gondolata ma szinte éppoly aktuális, mint akkoriban:
„mindannyiunk dolgáról van szó, az ország szürkeállományáról, egyáltalán nem távoli jövőnkről – ha tetszik: egyetlen lobogóról.” Ahogy az is, amit a hetvenes évek népesebb korosztályairól írt, akiket csak „átvezetni” igyekeztek akkoriban az iskolán: „Milyen lesz, milyen lehet az érzelmi világuk, irgalmasak lesznek-e hozzánk, az új évezred elesett öregjeihez, amikor mi nem voltunk hozzájuk irgalmasak? Még számon kérhetik, hogyan bántunk velük.”
De hogyan kellene bánnunk velük? Ebben nagyon bizonytalanok vagyunk, hiszen
aki abban nőtt fel, hogy „ne kíméld a pálcát”, az most, hogy a testi fenyítés végre tiltott, úgy érezheti, hogy nem maradt eszköze.
A csak szép szó, a mindent megengedés szemlátomást ugyanúgy rossz, hiszen a gyerekeknek biztonságra van szükségük, ezt pedig a világos határok adják meg.
Az én álmom az, hogy vegyük komolyan, amit hirdetünk: az ember veleszületett méltóságát, a személy tiszteletét és jogait a fogantatástól a természetes halálig. Ebből számomra az következik, hogy a gyerekek teljes értékű emberek, mi felnőttek nem vagyunk többek, csak többet tapasztaltunk már. Jesper Juul, dán családterapeuta úgy fogalmazta meg ezt, hogy
a gyerekek és felnőttek kapcsolatában az „egyenlő méltóság” legyen az alap.
Ha így tekintünk a csemetéinkre, akkor nem gondoljuk, hogy a „kis buta” fejecskéket nekünk kellene tudással megtöltenünk vagy hogy „embert kellene faragnunk” belőlük vagy „móresre kellene tanítanunk” őket.
Akkor nem nevelésünk tárgyát, hanem ránk bízott kincset látnánk bennük, akikért felelősséggel tartozunk, akiket támogatnunk kell a növekedésükben. Akkor azzal igyekeznénk segíteni őket, hogy a hatalmas nyitottságuk, kíváncsiságuk számára megfelelő felfedezési, tapasztalatszerzési lehetőségeket adjunk. Akkor nem csupán kész ismereteket adnánk, hogy aztán azokat visszakérdezzük tőlük. Inkább velük közösen keresnénk megoldásokat az egyre újabb kérdéseikre, problémáikra.
Akkor nem akarnánk őket az éveik száma szerint egyformaságra szorítani, hanem ott támogatnánk és kísérnénk őket, ahol éppen tartanak. Akkor nem egymással versengenének a diákok, hanem kifejezetten ösztönöznénk a párban-csoportban végzett kutatást. Akkor nem „égetnénk” a gyengébben teljesítőket, sőt, talán nem is számonkérés lenne, hanem lehetőséget adnánk a tanulóknak önmaguk tesztelésére. Akinek nem sikerült megmásznia a következő lépcsőt, az tovább időzhet a gyakorlásnál, aki viszont gyorsan feljebb jut, azt nem tartanánk vissza. És így talán nem csak az elsősök várnák izgalommal és örömmel a szeptembert, sőt, esetleg nem az évnyitón, hanem az évzárón szomorkodnának a diákok.
