Elvileg feltételekhez kötött egy ilyen elkötelezettség vállalása, a gyakorlatban azonban a szentség kiszolgáltatóját mintha nem foglalkoztatnák a részletek.
Az elmúlt hónapokban több alkalommal is részt vettem olyan szentmisén, ahol jelentős számú elsőáldozó, bérmálkozó szentséghez járulását ünnepelte a helyi katolikus közösség. A látvány alapján adott lenne az ok az örömre, hiszen
a paphiányról, üresedő templomokról szóló hírek, az „elvallástalanodás” korszakában a sok fiatal mintha pozitív ellenpontot képezne.
Miután azonban nemrégiben bérmaszülőként vettem részt egy ilyen liturgián, személyesen adódott lehetőségem megtapasztalni, mi az összefüggés a látható felszín, a formalitás és a valós tartalom között.
Már a felkérés idején érzékeltem, hogy bérmafiam szüleit nem igazán látták el részletes információkkal, pedig elkötelezett katolikus családról van szó. Úgy tűnt számomra, az érintett egyházmegye részéről az előkészítés inkább tömegrendezvény stílusához hasonlított, semmint személyes, minden emberi tényezőre odafigyelő felkészítésre.
A helyszínen aztán jobban megértettem, amit addig is sejtettem: az iskolai hitoktatás a jelek szerint a mennyiségre fókuszál, nem a minőségre. A tanrendi keretek közé szorított, iskolától iskoláig szaladó hitoktatók által ellátott, plébániai, közösségi környezetéből kiragadott katekézis eleve több szempontból sem alkalmas arra, ami a célja lenne. Ebből pedig az is következik, hogy a túl sok teendő és a nagy létszám miatt a hit átadására hivatott személyek nyilvánvalóan képtelenek mindenre és mindenkire kellő figyelmet fordítani.
Ennek a hiányosságnak a kicsúcsosodása pedig akkor mutatkozott meg leginkább, amikor ott ültem a bérmálandók és a többi bérmaszülő között. A közelemben ülő egyik bérmaapának a bérmalánya mutatta meg, hogyan kell majd szentáldozáshoz járulni, hogyan kell a kezet tartani, mit kell mondani.
Elsőáldozási gyorstalpaló, 30 másodpercben, egy gyermek által prezentálva…
A közelemben ülő másik bérmaapa olyan öltözékben volt jelen, mintha edzőteremből a kocsma felé beugrott volna egy jó kis bérmálásra. A pólója kétségkívül fehér volt…
Ehhez képest ha nem is túl szigorú a katolikus egyház szabályozása, mégis léteznek konkrét feltételei a bérmaszülőségnek. Bár a 16. betöltött életév feltételezhetően mindenki esetében teljesült, de hogy szentségi házasságban élt-e minden jelenlévő, pláne „a hitéhez méltó életet élne”, ezt bizony senki nem ellenőrizte. Onnan tudom, hogy engem se kérdezett meg erről senki, besétálhattam volna akár az utcáról is úgy, mint aki először jár templomban. Ott volt a nevem egy papíron, ott ültem a megfelelő padban, ennyi bőven elég volt.
Egyetlen bérmaszülőt sem szeretnék megítélni – az öltözködés, a formai felkészültség nem feltétlenül tükrözi hitelesen a lelki elkötelezettséget, mások szívének tisztaságát ki is vizsgálhatná közülünk? Ez a gondolatsor az egyház intézményrendszerének felelősségéről, illetve annak megdöbbentő hiányáról szól.
Tényleg így szeretnénk egyházként létezni? A mennyiségre gyúrunk? Olyan jó lenne azt érezni, hogy figyelünk egymásra, hogy szeretettel vagyunk egymás iránt (Jézus szerint erről lehet megismerni, hogy ki az ő tanítványa valójában), hogy van időnk legalább saját lelki testvéreinkre! És Varga László kaposvári püspök szavai szerint egyáltalán nem kell félni attól, ha kevesebben leszünk, főleg akkor, ha ez közelséget is jelent majd – együtthaladást, figyelmességet, legfőképp pedig önazonosságot, hitelességet.
Nem sok jó szokott kisülni abból, ha valaki nagyobbnak próbál látszani, mint amekkora.
A többi szentség kiszolgáltatásakor is ez van… A legnépszerűbb papok is csalódást okoznak, amikor olyanokat is összeadnak, akiknek eszük ágában sincs úgy élni, ahogyan házasságkötéskor megígérik – azoknak a házasságát degradálva ezáltal, akik komolyan gondolják…