Nagycsaládban nőttem föl, és ez alapjaiban határozta meg egész életem menetét.

Az öt Bolyki-fiú közül a negyedikként érkeztem a világra, ám a mi ötgyerekes nagycsaládunk valójában “futottak még” kategóriába tartozott a tágabb értelemben vett nagycsaládunkban. Édesanyámék heten, édesapámék nyolcan voltak testvérek, és bizony az ő berkeikben sem volt ritka a gyermekáldás: csak első unokatestvérből közel hatvanat tudok összeszámolni. (A legnagyobb família édesanyám legidősebb nővérének családja, ahol 14 gyermek született. Igen, egy édesanyától és egy édesapától!) Hogy mi következik mindebből? Lelkem legmélyéig belém vésődött, hogy én, mint egy emberke, része vagyok egy nagyobb MI-nek, a Bolyki családnak, ami pedig szintén része egy még nagyobb MI-nek, a nagycsaládnak. Sőt, mivel szüleim és családjaik szinte valamennyien evangéliumi keresztények voltak, ez az egész nagyon nagy család beletagozódott egy még nagyobba, a közösségbe.

Ha bármiben is szárnyaltam ebben az életben, azt csakis a családi és hitbéli gyökereimnek köszönhetem.

Anyai nagyszüleim, akik a legcsodálatosabb emberek voltak, akiket valaha is ismertem, nem pénzt, vagyont vagy ingatlant hagytak maguk után, hanem az Istenbe vetett, megtartó hit hitelesen megélt tanúbizonyságát. Úgy is mondhatnám: áldást. Ez a hit segítette át őket a 20. század minden rémségén, nagymama családját Auschwitz borzalmain, nagypapát pedig a háború, majd a kommunizmus szörnyűségein. Nagyapámat többször is megpróbálták beszervezni, rávenni zsarolással és fenyegetéssel, hogy írjon alá bizonyos papírokat. Egy alkalommal egy tiszt közölte vele, hogy 24 órát kap, hogy eldöntse, aláír-e vagy sem, és ha nem, akkor röpül az állásából, és gondoskodnak róla, hogy máshol se kapjon munkát. Nagyapám, aki akkoriban pedagógusként dolgozott, és abból tartotta el 7 gyermekét, ezt válaszolta csendesen: “Nincs szükségem a 24 órára, de még egy percre sem, mivel ezt a papírt semmilyen körülmények közt nem írhatom alá, nem tagadhatom meg az Istenemet és az én Megváltómat.” Felesége, nagymama, teljes szívből támogatta őt a döntésében. Hogy ezek után nagypapa és nagymama miképpen gondoskodtak a gyerekeikről? Épp ez a lényeg! Félretették a félelmeiket, és egyszerűen bíztak az ősi ígéretben: “Még, ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.” (23. Zsoltár 4. vers) Így történt, hogy a Mindenható “asztalt terített nekik az ellenségeik előtt”, ők pedig hitben és szeretetben felnevelték gyermekeiket, akik közül a középső, édesanyám, elvállalt és világra hozott a testvéreimmel együtt engem is. Igaz, a négy nyelven beszélő értelmiségi nagypapám egy ideig szennyvíztelepen dolgozott, és egy zöldségesnél pakolta a ládákat, hogy gondoskodjon a családjáról, de hitük, boldogságuk és békességük fölé emelte lelküket a Kádár-korszak mindent elnyelő punnyadt szürkeségének.

Szüleink ugyanebben a szellemben neveltek minket, és a nélkülözésekben, nehézségekben bizony nekünk is volt lehetőségünk megtapasztalni a hit megtartó erejét. Azóta már nekem is gyermekeim vannak, sőt egy unokám is, a világ pedig azóta sem lett sokkal jobb hely. Csak amíg a 20. század totalitárius rendszerei “kívülről” érkeztek, tankokkal, géppuskákkal támadtak, hogy országokat, népeket igázzanak le és irtsanak ki, a 21. század nagyhatalmi struktúrái, virtuális birodalmai már “belülről” támadnak, a lelkünket rágják szét, az elménket gyarmatosítják, ráadásul ehhez már fizikai erőszakra sincs szükségük. Mi magunk, önként és dalolva adjuk át szívünk kulcsait, lelkünk és életünk belső tereit, egy kis kényelemért, és különféle szolgáltatásokért cserébe.

Bár sok mindennel foglalkozom, zenélek, zenét szerzek, könyveket és cikkeket írok, igét hirdetek, előadásokat tartok és lelkigondozok, valójában egyetlen dologról szól az életem: hogy megőrizzem és tovább adjam a hitet, amit én is úgy kaptam ajándékba.

Szándékom szerint a Szemlélek magazinban közzétett publikációim is ezt a célt szolgálják. Mert minden eddig komponált hangom és papírra vetett betűm összefoglalható egyetlen jézusi mondatban: ”Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek.” (Máté 6:33)

Nincs elég hitem, hogy elfogadjam: az Univerzum és az Élet kialakulása mindössze a végtelen időnek és a vak véletlennek köszönhető. Viszont akárhova nézek, a csillagos égre, az óceán hullámaira, a gyermekeim szemébe, Bach muzsikájára vagy a lelkem mélyére, mindenhol megtalálom a Teremtő ujjlenyomatát, az Örök Rendet. Ezt a Rendet keresem, kutatom minden írásomban. És ha Rendet tenni nem is tudok a világban (sőt, még az íróasztalomon se nagyon), az is elég, ha rámutathatok az Alkotóra, az Örök Rend Urára.