Valós és képzelt képek furcsa filmmé állnak össze bennem: íze van és illata, érintését a bőrömön és a lelkemben is érzem – a pofonokét és a simogatásokét egyaránt.
Alapértékem a bizonytalanság – most sem tudom, hogy ebből a furcsa filmből, ami bennem pörög, mi lehet másnak érdekes…
Fekete-fehérben pörög bennem, látom, ahogyan Nagypapa kétszer is ott “felejti” az esernyőjét a Postapalotában, csak hogy visszamehessen és láthassa Nagymamát – olyan jól megnézte őt magának, hogy hamarosan nyolc gyerekük, hét fiuk és egy kislányuk születik.
Aztán látom a házat, tele gyerekkel, élettel, kacajjal és civakodással, érzem a gőzölgő húsleves illatát, látom a pincét, ahol a 7 fivér építőjátékát fúrják-faragják-dobozolják, az udvart, ahol rúgják a bőrt, és a kövek alatt fülbemászót keresnek. Látom őket térdig érő hóban szánkózni, és libasorban, jól fésülten, mosolygósan templomba ballagni. Aztán éjszaka lesz – a csendbe csak egy fekete autó ajtajának csapódása rondít bele. Három évig se kép, se hang, se Nagypapa – ’50-től ’53-ig az én filmemben is csend van és sötétség…
Lassan, nagyon lassan indul újra – bizonytalanabbak a tekintetek, halványabbak a mosolyok. De az élet megy, a film pörög tovább: a nagyobb fiúk tanulnak és párt találnak, hogy újra gyerekzsivajtól legyen hangos a ház, az ötödik fiút pedig elviszik katonának egy csöppnyi alföldi faluba…
Közben, ezzel szinte párhuzamosan, egy csöppnyi alföldi falu aratóbálján a szőke, kék szemű Nagyapa nem meri nem felkérni a szigorú tekintetű Nagyanyát. Hamarosan megszületik három gyerekük, közte egyszem lányuk. Nagyanya kitűnően varr, divatlapokból öltözteti a család szeme fényét – látom őt, ahogy kontyba fogott hajjal, csinosan indul vissza a közeli város főiskolájára, hogy családjából elsőként diplomát szerezzen. Nagyanya csak áll a kapuban, nehéz szívvel, de hatalmas büszkeséggel integet – reméli, hogy lánya visszajön majd a csöppnyi alföldi faluba óvó néninek…
Ám megint bál van a faluban, ahol a “pösti” sorkatona bátortalanul, de felkéri a falu legszebb lányát – Nagyanya soha nem tudta megbocsátani Apunak, hogy elvette és elvitte Anyut.
A két, külön világ bennem és két öcsémben találkozott – a kandírozott narancshéj illata keveredik bennünk a héjában sült krumpliéval…
Innentől színes az én furcsa filmem…
Mozgalmas, de szeretetburokban megélt gyerekkor, határokat feszegető, a szüleim idegrendszerét erősen próbára tevő kamaszkor volt az enyém – a filmen, a furcsa filmen hol hatalmas lobonccal, hol félig kopaszon idétlenkedek…
De tekerjünk inkább bele… 🙂
A főszereplők ma már a lányaim, és egy héthónapos csodabogár, akinek boldog nagymamája lehetek.
Vagy harminc éve olvastam valahol Ranschburg Jenő gondolatát:
“Nekem magamnak kell olyanná válnom, amilyenné gyerekemet szeretném”.
Életre szóló feladat – igyekszem minden pillanatomat minden szerepemben eszerint megélni. Nem hiszek a nevelésben (már ha nevelés alatt valamiféle tudatos tevékenységet értünk) – a példában és a megélésben hiszek, a közös játékban, beszélgetésben és hallgatásban, mosolyokban és könnycseppekben. Kihívás együtt a jót jól megélni, de látniuk kell azt is, ha padlóra kerülök, hogy lássák azt is, fel lehet, fel kell onnan állni.
Mióta gyerekem van, semmiféle ékszert nem hordok – rajtam a lányaim az ékkövek. A leckét mostanra megtanulták – a film velük, bennük forog tovább, az én filmem lassan az ő filmjük lesz. Szárnyalnak, én meg büszkén csodálom szárnyalásuk.
Gyakorló pedagógusként viszont mostanában a büszkeség jut utoljára eszembe… Ám ha kételyeimet és rossz érzéseimet félreteszem, akkor maradnak a gyerekek – márpedig én nem is annyira tanítani szeretek, mint inkább gyerekek közt lenni. Húszegynéhány, pályán töltött év után már eljátszani sem akarom a tökéletes tanító nénit – merek velük együtt nevetni és sírni, merek rájuk dühös, és velük önfeledten vidám lenni. Merek előttük hibázni, merek tőlük bocsánatot kérni. Merem leckének feladni az udvaron szaladgálást, és merek csendesebben tanítani, ha elalszik valaki az órámon.
Az újságírás örök szerelem, de néha szenvedek, mert az írás nekem nem egy könnyű ujjgyakorlat. Minden szóért és minden szóval megküzdök, folyton vitázom önmagammal is.
Fékezhetetlenül kíváncsi vagyok az engem körülvevő világ történéseire,
ezért is ajándék számomra az Esti Tükör szerkesztése. De viszolygok a kinyilatkoztatásoktól, ha tudnám, se mondanám meg a “tutit”, inkább kérdezek, máshonnan közelítek, és gondolkodásra bíztatok – kérdőjelet hajtogatok a felkiáltóból.
Úgy kezdtem, hogy alapértékem a bizonytalanság. Alap és érték, mert hiszem, hogy csak az kapja meg a bizonytalanság szabadságát, aki belül, mélyen, ahol fontos, ott teljesen biztos.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
