A Pécs peremkerületén lévő szegregátum iskolájának fiatal igazgatója elődjéhez hasonlóan igyekszik a lehető legjobbat nyújtani az egész intézménynek. Nehézségekről, jövőképről beszélgettünk.
***
VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!
***
– Két esztendővel ezelőtt még az elődöddel készíthettem interjút. Most pedig már egy rendkívül fiatal ember tölti be ugyanazt a pozíciót. Mi történt pontosan az eltelt évek alatt?
– Elődöm nyugdíjba vonulása előtt négy évvel lettünk kollégák. Akkor kezdtem az iskolában tanítóként dolgozni. Ő akkor már kereste az utódját, nem szerette volna magára hagyni az intézményt a távozása ellenére sem. Rendkívül örültem, amikor Tamás megkérdezte, volna-e kedvem elvégezni a vezetőképző iskolát, aztán, ha sikerül, beszélgetni róla, mi lenne, ha én lennék a következő vezető. Bár ekkor még semmi nem volt biztos a jövőre nézve, mégis fokozatosan bepillanthattam azokba a folyamatokba, amik a feladatköréhez tartoztak. Sokat tanultam mellette, ami segítette a felkészülésemet és könnyebbé tette az átmeneti időszakot. Gyermekkori álmom vált valóra azzal, hogy iskolaigazgatóvá neveztek ki.
– Gyermekként ilyen pontosan fogalmaztad meg, hogy igazgatóvá szeretné válni?
– Elsősorban tanárrá, aztán iskolaigazgatóvá. A családomban nem idegen a hasonló vezető pozíció betöltése, talán onnan eredhetett ez a vágyam.
– Milyenek voltak az első napok?
– Ha egy szóval kellene kifejeznem: fárasztó. A pozíció hozta magával a tanári, szülői, tanulói és jogi problémákat, feladatokat. Előnyömre vált, hogy korábban, mint említettem megismerhettem a leendő feladatok egy részét. A másik részét pedig mindig a legjobb tudásom szerint próbáltam megoldani.
– Egy ilyen felelősségteljes feladatkör ellátására nem mindenki alkalmas. Erre érni kell?
– Amikor 2016-ban osztályfőnök lettem, közvetlen kapcsolatom lett a szülőkkel. Hamar megtaláltam a közös hangot velük is, és a gyerekekkel is.
Elfogadtak engem, és ha szükség volt rá, a tanácsaimat is.
Így könnyebb volt a felmerülő akadályok leküzdése, melyek elsősorban nem oktatási, hanem nevelési jellegűek.
– Mit emelnél ki mint legnehezebb kihívást a hivatásodban?
– Elsősorban a nevelést. A kollégáim rendkívül összetartóak, nagyon empatikusak, viszont bizonyos magatartási formákkal szemben folyamatos küzdelemben állnak.
– A járványhelyzet kihat ezekre az említett problémákra?
– Biztos vagyok benne, hogy közvetve, de negatívan befolyásolja. Hiszen mindez kihat a családi életre, a dolgozók munkahelyére, keresetére. Hatalmas feszültségeket szül az otthonokban, ami ellen úgy vehetjük fel a harcot pedagógusként, hogy intézményen belül megpróbáljuk létrehozni a „nyugalom szigetét”.
– Miben nyilvánul mindez meg?
– Gyakoriak a konfliktusok, a tiszteletlenség.
– Hogyan változtatta meg a napirendedet a pozíciód? Nyolcórás állás ez?
– Hivatalosan igen, de gyakorlatban nem. Bármikor jöhet éjszaka is egy üzenet vagy hajnalban egy telefonhívás. Azt gondolom egészen más itt, Pécs peremkerületén igazgatónak lenni, mint a belvárosban. A mi munkánk olykor épp a bevásárlóközpontban vagy a buszon zajlik, ahol éppen sikerül összefutni a szülőkkel, akiket addig nem látunk a szülői értekezleten vagy a fogadóórákon.
– Úgy hallottam, itt az ajtó mindig mindenki előtt nyitva áll.
– Ennek egy formája az is, hogy igyekszem válaszolni az üzenetekre. A másik, hogy mindig bizalommal fordulhatnak hozzám a szülők, a gyerekek, folytatva a 22 éves hagyományt, amit még előző igazgatóként Tamás teremtett meg. Itt szükséges, hogy a kapcsolatunk szoros, majdhogynem mindennapi legyen.
– Nem nyomja rá a bélyegét ez a privát életedre?
– Kezdetben hatással volt rá, de amióta apuka is vagyok, határokat húztunk. Ezt szerencsére elfogadták a kollégák, a gyerekek és szülők is.
– Milyen jövőképet álmodtál meg ennek a peremkerületi, hátrányos helyzetűeket nevelő intézménynek?
– Jó lenne most a hátránykompenzáció, ami a vírushelyzet miatt még jobban szükségessé vált. Ehhez alkalmazkodva, a szabályok betartásával próbáljuk élni a megszokott életet. Az oktatáson túl igyekszünk a diákoknak örömet csempészni a mindennapjaikba. A fenntartó támogatást nyújt az esélyteremtéshez, illetve hogy kiléphessünk az iskola falain kívülre is. Részt vehetünk a Zsolnay Örökségkezelő programjain, az egyházmegye más oktatási intézményeivel is jó kapcsolatot ápolunk, kirándulunk, amikor lehet, táborokat szervezünk.
Próbáljuk megadni a gyerekeknek azt a pluszt, amit sokszor a szülő nem tud megadni.
Szerencsére a második hullám alatt engedélyezték a személyes oktatást, nem zártak el bennünket a diákjainktól.
– Hogy zajlik az online oktatás egy szegregátumban?
– Nálunk a fénymásoló száz százalékos kapacitással működött. Közben a tanulóknak biztosítottuk az ebédjét, ami mellé megkapták a szükséges tananyagot, feladatokat. Másik héten ezt visszahozták. Akik az iskolában tartózkodtunk, beszkenneltük, továbbítottuk a távollévő kollégáinknak. Hatalmas logisztikai feladat volt, de mondhatom, hogy sikeresen teljesítettük. Segítségünkre volt a Khetanipe Egyesület, a Családsegítő Szolgálat, akiknél kis létszámban korrepetálást kaphattak a gyerekek. Az enyhítés után néhány kollégával pedig személyesen is tartottunk felzárkóztatást. A ballagást és évzárót meg tudtuk tartani a fenntartó engedélyével, így szépen búcsúztunk az évtől és a nyolcadikosainktól.
– A megterhelő hónapok ellenére sem látom, hogy fáradtság ülne rajtad. Mivel töltekezel?
– Az egyik, hogy szeretem a munkámat. Egy nehéz nap után is mondhatom, hogy ez jó volt. Továbbra is tanítok az első osztályban matematikát. Amikor becsukom a tanterem ajtaját, visszatér a régi énem.
Az épület és az iskolaudvar szépül és a jövőre nézve is vannak már terveink: elsősorban a tornalétesítmények modernizálása lesz a következő lépés.
Nagyon bízunk ezek megvalósulásában, mert a hátrányos helyzetű régiókban mindig is fontos volt a sport jelenléte. Nagy öröm ez, hiszen az iskolát 2012-ben már majdnem bezárták. Azóta viszont a megújulás folyamatos. Másrészről pedig a családommal töltött idő az, ami kikapcsol és feltölt.
– Mennyire tudjátok az egyházi lelkiséget átvinni a diákokba?
– Heti két órában tantervi keretek közt oktatjuk a hittant. Az iskolánkba járó gyerekek nem itt találkoznak először Istennel, hiszen a kultúrájuk fontos eleme. Viszont a hitből fakadó erkölcsi normákat gyakran felülírják a családból hozott minták. Ezzel pedagógusként meggyűlik a bajunk. Igazgatóságom alatt vezettük be a hétfői áhítatot. A járvány ebből a szempontból sem könnyítette meg a dolgunkat. Se abban, hogy szorgalmazzuk a templomba járást. A telephez legközelebbi templom tömegközlekedéssel közelíthető csak meg, amit pedig hátráltat a bérlet hiánya, annak híján pedig az időjárás. Rendszeresek a tanulói lelki napok, egy kolléganőnek köszönhetően elindult a „jóval tölti be az életemet” projektnap, amivel a hitéletünket próbáljuk frissíteni.
– Mit tartasz a szegregátumokkal kapcsolatosan felmerülő problémák megoldásának?
– Nagyon nehéz kérdés. Igazgatóként próbálom a kollégáimmal együtt vonzóbbá tenni az iskolát. Nem csak hitéleti kérdésekben, de mint roma nemzetiségi intézmény, kiterjeszteni az ismereteket a kultúrában is. A tanárhiány engem szerencsére nem érintett, mert fiatal tanáraink is felvették a kesztyűt és beálltak a küzdelembe, amit az oktatás és nevelés jelent.
A megoldás nagyon komplex, mi csak azzal foglalkozunk, ami a mi dolgunk, amire hatással lehetünk.
Nálunk nem az a legfontosabb kérdés, hogy a gyerekeinknek van-e tabletje, hanem az, hogy van-e ceruzája, vagy szereznünk kell neki. Mikor kérjünk segítséget külső szervezetektől? Végezzük a mindennapi dolgainkat, mert kell és mert szeretjük ezt csinálni.
Beszélgetőtárs: Szőke Tibor
Ez az interjú eredetileg a szemlelek.blog.hu oldalon jelent meg.
