Az óvoda- és iskolapszichológus kutatási területe a serdülő- és fiatalfelnőttkori krízisek, az öngyilkosság és az önsértés. Az oktatásban szerzett tapasztalatairól, a pedagógusok szerepének újragondolásáról és az oktatás „mentális” helyzetéről beszélgettünk.
– Hogyan látod pszichológusként az iskolák, az oktatásügy helyzetét?
– Összetett a helyzet. Iskola és iskola közt sok tekintetben óriási különbség van. Magyarországon egyszerre van jelen a leszakadt térségek erőforrás-hiányos, sokféle problémával küzdő iskolája, és a nagyon sok erőforrással ellátott, rendkívül jó anyagi és infrastrukturális feltételeket biztosítani tudó, esetleg még a mentálhigiénés szempontokra is figyelő iskola. Ezek között vagy van verseny, vagy nincs. Régóta létezik a szabad iskolaválasztás – azok a szülők, akik felismerték, hogy krízisben van az oktatásügy, próbálják kimenekíteni a gyerekeiket olyan iskolába, ahol belátásuk szerint jobb körülmények vagy állapotok uralkodnak. Ezt nem mindenki tudja megtenni, így egyre többen tapasztalják, hogy az oktatásügy sokszor eléri a határait. Pszichológusként úgy gondolom, hogy az iskolának nagyon komoly lehetősége van arra, hogy többet lásson a diákokban, hogy ki tudja hozni belőlük a tehetséget, a lehetőségeket, és fejlessze a képességeiket. Az iskola olyan hely tudna lenni, amely – a család mellett – a lehető legtöbb befolyást tudja gyakorolni az életpályára. Az iskola alternatívát tudna nyújtani, és segíteni tudná a társadalmi rétegek közötti mozgást. Most azt látom, hogy újratermelődnek azok a problémák, amikkel érkeznek a gyerekek, vagy legalábbis érdemben nem történik változás.
– Sokan úgy gondolják, hogy a szociális szerepvállalás, vagy bizonyos szülői feladatok, felelősségek vállalása nem az iskola feladata.
– Mindenki mást gondol arról, hogy a másiknak mi a feladata, de inkább a saját felelősségünkkel kellene szembenéznünk. Azt gondolom, nagyon sok pedagógus hivatástudattal próbál helytállni, de azok is sokan vannak, akik az önismeret olyan szintjén állnak, amely nem segíti őket abban, hogy a kiégést valamilyen módon meg tudják előzni, a hivatásszemélyiségükkel tudjanak törődni. Sokszor talán lehetőségük sincs. A családok mellett a pedagógusok is egyfajta krízisben vannak – társadalmi krízisben, nem találják a helyüket. Azt látom, hogy valahogy hiányzik a rendszereinkből a partnerség, az együttműködés. Iskola – pedagógus – diák – család – szociális szektor – egészségügy, stb. ezeknek vannak közös céljaik, egymást kellene segítenünk azok elérésében. A túl sok felülről jövő kezdeményezés mellett nincsenek ott az alulról szerveződő összefogások.
Gyerekeink sorsa, jövője és boldogulása múlik a jelen döntésein, felelősségvállalásainkon, nyitottságunkon és együttműködési készségünkön.
– Tanáraink alapvetően vád alá vannak helyezve – a nyári szünet miatt, az oktatási módszereik miatt, hogy elmennek tüntetni, vagy mert nem mennek el tüntetni. Túl sok az elvárás feléjük, és talán újra kellene gondolni a pedagógusok szerepét. Miért mindent tőlük várunk?
– Ítélkező hangnem helyett partnerségre érdemes törekedni, ahol az a kérdés is felmerülhet, mit tudok tenni én (pl. szülőként), hogy nekik jobb legyen. Visszatérve a kérdéshez, talán azért várunk sokat tőlük, mert sok időt töltenek a gyerekekkel, tehát ők vannak ott bizonyos helyzeteken velük. Nekik van meg a lehetőségük, hogy elsők között tudjanak reagálni. Az a szerepük, hogy megtalálják a kulcsokat a gyerekekhez, az ő egyéni fejlődésük megsegítéséhez. Egy-egy pedagógusnak hatalmas befolyása lehet életekre, jó és rossz értelemben egyaránt.
– Mostanra talán jobban látjuk, hogy mekkora szerepet tölt be egy pedagógus a gyerekek sorsának, életútjának, lelkületének alakításában – hála a pszichológiának is, meg azoknak a kutatásoknak, melyek árnyaltabbá és világosabbá teszik a szerepüket. Viszont amikor egy-egy pedagógusra olykor több osztálynyi, akár száznál is több gyerek jut, hiába van kulcsuk a gyerekekhez… Hogyan bírhatnák ezt mentálisan?
– Segítség és támogatás nélkül sehogy. Azt látom én is, hogy egyik oldalon van egy hatalmas elvárás és nagyon sok követelmény, amiknek meg kell felelni. Nagy a terhelés, gyakori a túlterhelés – a másik oldalon viszont nincs ott a jutalom, nincs ott a kompenzálás, amitől a pedagógus anyagilag és emberileg stabilan és kiegyensúlyozottan tudja érezni magát. A vezetőtől érkező dolgozói elismeréshez, egy „köszönöm”-höz nem feltétlen pénzre lenne szükség. Ugyanakkor a helyzettől függetlenül úgy gondolom, a pedagógusoknak feladata, hogy érdeklődjenek a gyerekek érzelmi élete iránt: tekintsék az ő életüket is ugyanolyan összetettnek, mint a sajátjukat, az iskolai helyzetek és a tanórai teljesítmények mögött próbálják meglátni azokat a tényezőket, melyek befolyásolják a gyerek közérzetét, hangulatát, teljesítményét. Nem speciális módszerek tanulását, vagy különböző akkreditált képzések elvégzését tartom fontosnak, hogy az majd megalapozza a pedagógus kíváncsiságát a gyerek iránt. A kíváncsiság általában megvan, én inkább az arányokra hívnám fel a figyelmet:
fontos lenne, hogy a pedagógusnak legyen lehetősége bizonyos problémákban elmélyülni, legyen ideje a megfelelő módon felkészülni a feladataira, és fontos, hogy biztonságban érezhesse magát mind az osztályában, mind az intézményében, mind az életében.
Akkor tud kiegyensúlyozott lenni, ha az a természetes kíváncsiság, ami erre a pályára vonzotta, az az ösztöne, hogy másokat tanítson, működhet és kiteljesedhet. Sokan azért mennek pedagógusnak, mert élvezik és szeretik látni, ahogyan egy személyiség kibontakozik. Ez egy varázslatos dolog!
– És akkor jön az adminisztráció, ami ezt az egészet eltakarja.
– Erre sokan panaszkodnak, nem is alaptalanul, de azért van lehetőség az érzelmi életre is odafigyelni. Az alsóbb osztályokban ez talán könnyebben megoldható, ott még több viszonylag kötetlen idő van. Ahogy azonban megyünk feljebb az oktatási lépcsőn, és egyre több szereplő kerül be a diák életébe, úgy egyre csökken annak lehetősége, hogy kizárólagos, megértő, elfogadó, feltétel nélküli figyelmet kapjon a tanuló, pedig erre nagy szüksége lenne egy fejlődő személyiségnek. Ez elsősorban a család feladata lenne, de sok gyerek otthon sem kapja meg ezt a figyelmet. Az iskola ezt valamelyest tudná kompenzálni – nem azt mondom, hogy nem próbál kompenzálni, csak azt, hogy a figyelem, az odafordulás hiánya miatt nagyon sokat szenvednek a diákok. Gondoljuk végig: a tanárnak és az iskolának is jobb, ha diákjai kiegyensúlyozottak, motiváltak.
– Szinte hetente hallani, hogy egy fiatalkorú megkísérelt vagy befejezett öngyilkosságot követ el, és ahogy egy korábbi interjúban említetted, évente egy osztálynyi gyermeket vesztünk így.
– Ez azért is tragédia, mert
az öngyilkosságok többsége megelőzhető, hiszen vannak előjelei:
a legtöbben kommunikálják, hogy nincsenek jól. A legegyértelműbb előjel, ha valaki a halálról, a meghalásról vagy az öngyilkosságról beszél, vagy az öngyilkosság szándékát hangoztatja. Kérdés, hogy ezek a jelek milyen környezetbe érkeznek meg: felfigyelnek-e rá, és ha igen, milyen jelentőséget tulajdonítanak neki? Ha nem ismerik fel, ha nem tulajdonítanak neki jelentőséget, ha nem tudja valaki, mi a szerepe, mi a felelőssége, mit tud tenni, akkor nagyon könnyen lehet egy öngyilkossági kísérletből befejezett (és nem sikeres!) öngyilkosság.
– A jelenlegi eszközrendszerben mit tehetünk? Mit tehet az ember, ha ilyen jeleket észlel?
– Nagyon fontos, hogy tisztában legyünk a jelekkel – ilyen jel, ha valaki sokat beszél az öngyilkosságról, vagy azt látjuk rajta, hogy a viselkedése, a hangulata, a közérzete szélsőséges irányba változik. A pedagógus számára talán a legegyértelműbb jelzés, ha radikálisan romlik a gyerek teljesítménye, ha visszahúzódóvá válik, ha hobbitevékenységeit nem folytatja, vagy ha elszigetelődik a barátaitól. Felmerülő gyanú esetén érdemes a helyzetet nem pusztán saját erőből megoldani. Többször kerül gyerek olyan állapotban az iskolapszichológushoz, amikor már iskolán kívül kell segítséget keresni számára, mert a pedagógus egyedül akarta megoldani a problémát. Ezért is fontos, hogy ne érezze azt a pedagógus, hogy minden az ő felelőssége. Nem baj, ha be tudja vallani, hogy esetleg ő hibázott. Nem kell mindenhez értenie. Például az öngyilkosság megelőzése ilyen dolog, de felismerni a jeleket, azokat nem titokban tartani és nem egyedül keresni megoldást, az fontos. Minden iskolában ott van az igazgató, sok helyen az iskolapszichológus is, elérhető a családsegítő és gyermekjóléti központ, krízisben hívható a mentő. Tehát be tud vonni olyan embereket, akik érintettek az öngyilkosság megelőzésében, akik tudnak támogatást, segítséget adni. Ne maradjanak egyedül a problémával, ha azt érzik, hogy valamelyik gyerek nincsen jól, nincsen rendben!
– Nekem az a tapasztalatom a gyermekvédelemben, hogy az iskolák néha inkább bezárkóznak, és elfedik a problémás történeteket. Talán szégyellik, vagy féltik az iskola hírnevét.
– Melyik a nagyobb szégyen: ha meghal egy gyerek, mert nem vettük észre, hogy problémái vannak, vagy ha vállaljuk, hogy vannak problémáink?
– Valóban, de ők úgy gondolják, hogy csak nem lesz belőle nagyobb baj.
– Ezt el kell dönteni. Ki lehet hordani nagyon sok problémát, és nem mindenki jut el az öngyilkossági kísérletig, de nagyon sokan vannak rosszul ebben a rendszerben.
– Azt mondod, osztatlan figyelemre van szükség. Hogyan adja ezt oda egyik ember a másiknak, amikor nagy erővel rabolja tőle azt az egész világ?
– Aki nem tapasztalta, mert ő sem kapott kizárólagos figyelmet, az nehezebben is tud adni. Ebben biztos vagyok. De megfordítanám, és feltenném magamnak a kérdést: én hogyan kapok figyelmet? Vagy tudok-e én magamra figyelni, a belső életemmel törődni, és jelentőséget tulajdonítani neki? Ha felismerem, hogy vannak szükségleteim, akkor másoknak is segíthetek, akkor tudok úgy figyelni a másikra is, hogy meg is tudjam hallani őt.
– Mindig a rendszereket szidjuk. Mi mit tudnánk tenni, hogy megváltozzon?
– Építsünk közösségeket! Az iskolákban van egy csomó lehetőség, sok okos ember és tehetséges diák jár oda. Számtalan lehetőség van arra, hogy egy jó hely legyen. Ha a szülők és a pedagógusok egymásra partnerként tudnak tekinteni, ha a szülő nem csak akkor van jelen az iskolában, amikor valami probléma van, ha fontosnak tartja, hogy az iskola, ahova gyerekét elküldi, rendben legyen, akkor az iskolára egy jó közösség lehetőségeként is gondolhatunk. És
ha ki tudunk alakítani egy jó közösséget, és egymásra tudunk támaszkodni, az lokális szinten előre tudja lendíteni egy-egy iskola sorsát.
Hiszek abban, hogy ha a pedagógusok mellé odatesszük a szülők felelősségét és szerepét, akkor az iskola át tud alakulni. Ha alulról fölfelé próbálunk építkezni, és a másikban fölismerjük a partnert, ha van párbeszéd szülő és iskola között, pedagógus és iskolavezetés között, pedagógus és szülő között, akkor egészen más környezetet tudunk teremteni, és egészen mást tudunk gondolni arról, amit most úgy hívunk, hogy iskola.
– Ez nagyon jól hangzik, és sokan vágyunk rá. De mindenki túl van terhelve.
– El kell dönteni, mi a fontos: a pénz a fontos, a státusz a fontos, az újabb autó a fontos, az újabb bármi, amit megveszek a black friday-en a fontos, vagy a gyerekem közérzete, hangulata és valódi előmenetele a fontos, amit nem a különórák fognak megadni, hanem az az érzelmi klíma, az az odafigyelés, amit sokszor pénzért nem lehet megvenni.
– Erre ugye azt mondja a teljesítményorientált szülő, hogy ő mindent megtesz a gyerekéért, hiszen számtalan különórára hordja, és szeretné azt látni, hogy a gyereke majd jobb, vagy legalább ugyanolyan életet élhet, amit ő. Amit a teljesítményével érhet el.
– Szemléletet kell váltani. Néha nehezebb a házat átépíteni, mint újat csinálni. Új házat kell építeni, új alapokra kell helyezni az egészet, és elsősorban nem az államigazgatásban, hanem a fejekben.
Bennünk kezdődik el a változás.
Szerintem a párbeszéd vezethet megoldásokhoz, még krízisek esetén is.
