Két tanár is levelet írt a Szemlélek szerkesztőségének – vallomásukat teljes egészében közöljük.
Egy héttel ezelőtt arra kértük olvasóinkat, segítsenek nekünk elégedett pedagógusokat találni, és bizonyos értelemben sikerrel is járt a kezdeményezésünk.
Két levelet is kaptunk ebben a témában, noha mindkét tanár személyes elégedettségének az a fő szempontja, hogy elvonatkoztatnak a döntéshozók szándékától, tevékenységétől, a törvényi szabályozástól, vagyis attól a valóságtól, amellyel oly sokan elégedetlenek.
Az tehát nem igazán derül ki az alábbi sorokból, hogy a szerzők mit gondolnak az új pedagóguséletpálya-modell részleteiről, de a párbeszéd jegyében hasznosnak tartjuk közzétenni gondolataikat.
* * *
„Minden körülmények között elégedett”
Nagyon szívesen elmondom a véleményem a cikkben felvetett kérdésekre elégedett pedagógusként. Bár nem tudom, hogy szólhatok-e, mert én „csak” óraadó vagyok és tudnék még egy-két dolgot írni magamról, ami miatt kollégák azt mondanák: „ja, így könnyű”. Az éremnek persze van másik oldala is, de aki nyomorultul akarja magát érezni, annak ez nem számít. Mert senkinek nem könnyű. Tanárnak lenni nem könnyű hivatás, de gyönyörű.
Hadd foglalkozzam a törvénnyel csak nagyon keveset, mert nem annyira lényeges pont.
Az oktatás ügye sokkal komplexebb annál, minthogy a szóbanforgó törvény önmagában nagyon befolyásolni tudná,
ugyanis a pedagógusok hozzáállása a munkához fogja alapvetően eldönteni, hogy milyen minőségű az oktatás. Ezért úgy gondolom, hogy nem a törvényen fog múlni, hogy jó vagy rossz irányba halad-e majd az oktatás, hanem a pedagógusok reakcióján. Jelenleg olyan (ön)hergelt állapotban vannak némelyek, amellyel nehéz, akár lehetetlen is pozitív irányra számítani.
A törvénynél sokkal fontosabb a mentalitás, erről szeretnék kicsit bővebben írni. Az oktatás szótól kicsit irtózom, nekem inkább a tanítás jön természetesen. A tanítás csodálatos foglalkozás és
csak az lesz elégedett pedagógus, aki eljut oda, hogy ez a munka a hivatása. Ezért nem hallani a hangunk. Kevesen vagyunk.
Nekem nem probléma, hogy iskolán kívül is kell dolgoznom. Nekem sokszor az agyam akkor is azon pörög, hogy egy pedagógiai helyzetet hogyan tudnék kreatívan, nevelő hatással megoldani, amikor sétáltatom a kutyám vagy főzök. Engem ez szórakoztat. Állandóan nyitott szemmel járok, böngészem az internetet: hátha szembe jön valami, ami használható szemléltetéshez. Minden tanóra, amikor meg tudom valósítani a pedagógiai célom, öröm és siker. A prémium az, amikor a gyerekek kifejezik, hogy tetszett nekik valami, vagy nevethetünk együtt, vagy egy tanítvány rám mosolyog, elmesél valamit.
Keresztényként kicsit szégyenkezve mondhatom, hogy nekem is több mint 20 év volt idáig az út. Egy nehéz időszak során történt, hogy felfogtam Isten szeretetét a kamaszok felé. Addig vállalkozóként dolgoztam, tanítottam. De akkor Isten a szívemet átformálta és nem maradhattam távol onnan, ahol nagy szükség van a segítségre. Annyira érdekes, hogy ha Isten ad egy feladatot (mondhatjuk szolgálatnak is), akkor az ő áldásával minden jobban megy. Fel voltam készülve, hogy napi szinten kell majd küzdenem a kamaszokkal és nagyon nehéz lesz iskolában tanítani. Ehhez képest az az érzés, hogy Isten kezében szerszámként tényleg hasznos lehetek Számára az Ő munkájában, megfizethetetlen.
Én Pál apostollal mondhatom,
megtanultam, hogy minden körülmények között elégedett legyek (Fil 4:11-13).
Nem panaszkodom, mindenre van erőm a Krisztusban, de csak is Krisztusban van erőm bármire is, ami jó. Ezt nem lehet a tanárképzőn megtanulni. Keresztények is sokszor a pénz körül forognak, másokhoz hasonlítgatják a szerencséjüket, csupán földi távlatban gondolkodnak. Isten minket arra hív, hogy ezeket hagyjuk el, és azzal az indulattal éljünk, amilyent az Úr Jézustól tanul(t)unk.
A mai világban az egyik leghevesebb háború a fiatalok lelkéért zajlik, ezért is nagyon fontos, hogy a keresztény tanárok ott legyenek a csatasorban minél nagyobb számban. A mi fegyvereink Isten mentő szeretetének személyes ismerete, a kedvesség, odafordulás, törődés, a felelősségtudat és a tevékeny, mások életét építő hit miközben vérprofi módon tanítjuk a tantárgyunkat.
* * *
„A hazámat szolgálom”
Katolikus iskolában tanítok 5 éve. Előtte 17 évig közalkalmazott voltam és megjártam a hátrányos helyzetű települések iskoláit is.
Mindig nagy szeretettel fogadtak az iskolában és a gyerekek is imádtak. A szülőkkel kiváló volt a kapcsolatom. A viszonzás is egyértelmű volt számomra.
Én ennek a hivatásnak élek és soha sem motivált a pénz.
A szemem előtt a gyerekek öröme, boldogulása, tudásvágyuknak kielégítése lebegett.
Soha nem hagyom abba. Katolikus családban nőttem fel és becsületes szülők gyökereiből táplálkozom. Ősi magyar energiám vezérelt fiatal koromban és most, lassan a nyugdíjam előtt is. Férjem 36 éve tanít, ebből 20 évig volt igazgató, olykor 3 összevont iskola igazgatója AMI.
Aki ezt a hivatást választja, az egy értéket képvisel haláláig.
Támogatom a kormány elképzeléseit, hogy csak a legelhivatottabb pedagógusok maradjanak a pályán.
Lehet, hogy „mazochista” vagyok, de ez az életem. A hazámat szolgálom!
