Az oktatás témája évek óta napirenden van, de a státusztörvény terve, majd bevezetése óta aktív problémaként ivódott be a magyar társadalomba. Pedagóguspályára készülő fiatalokkal beszélgettünk.
Tanár-diák tüntetések, tömeges pályaelhagyás, elöregedő tantestületek, pedagógushiány, állandósuló feszültség – vajon hova vezet ez? Ki és hogyan fogja tanítani gyermekeinket? Mi motivál ma valakit, hogy tanárként kötelezze el magát? – négy tanárszakos egyetemistának tettük fel ezt a kérdést.
Mind a négy fiatal hasonló okokból választotta a tanárképzést: szeretnek és szeretnének gyermekekkel foglalkozni. Kettejük motivációjában a családi minta is szerepet játszott: felmenőik között többen is a tanári hivatást gyakorolták. Környezetük többségében pozitívan fogadta pályaválasztásukat, és a támogató családi, baráti háttér sokat segített nekik a döntésben. Ugyanakkor egyiküket korábbi tanára mindenáron le akarta beszélni választásáról, „a jelenlegi helyzet miatt”.
Döntésükben tehát elhivatottak és lelkesek a fiatalok, azonban lényegesen árnyaltabb lesz a kép, amikor terveikről, jövőképükről beszélnek. Az egyik hallgató mindenképpen gimnáziumi tanár, később osztályfőnök szeretne lenni, ketten néhány évig szívesen kipróbálnák magukat pedagógusként, azonban családosként más munkalehetőségben gondolkoznak. Negyedik válaszadónk viszont már egyáltalán nem érzi magát motiváltnak a tanári pálya iránt:
– Az egyetem, a gyakorlatok, az óratervek és egyéb beadandók garmadája mellett a státusztörvény már csak megerősítette, hogy én nem ezzel szeretném tölteni hátralévő életemet.
Amikor a magyar oktatás jelenéről alkotott véleményük iránt érdeklődtünk, nagy sóhajjal kezdték mindannyian a válaszadást. A tananyagot sok esetben elavultnak tartják, tele rengeteg felesleges elvárással, de negatívumként említették a pedagógusok munkaterhelését is:
– Még nem látjuk teljesen a háttérmunkát, de a tanárok nagyon sok időt, energiát fektetnek egy-egy tanórába – fogalmazott egyikük.
Szó esett a tanár-diák, illetve a tanár-szülő kapcsolat nehézségeiről is, kiemelve, hogy ez utóbbi sokat változott az elmúlt években:
– Mióta szólhat bele egy szülő a tanár munkájába? A szívsebésznek sem mondja egy laikus, hogy nem úgy, hanem máshogy kellene csinálni… – mondja egyik negyedéves beszélgetőtársunk. – Én azt látom, hogy a pedagógusoknak nem a gyerekek jelentik a legnagyobb kihívást. Változik a társadalom, és változnak a szülők is, folyamatosan változik a családi nevelési környezet is, ahonnan a gyerekek az iskolába érkeznek, változnak az értékek, az otthon látott és követendőnek vélt viselkedésformák.
– Nem meglepő, hogy kevesen választják a tanárképzést, és még kevesebben a pedagóguspályát – teszi hozzá egy másik fiatal. –
Tisztességes fizetést kellene kapniuk, a tiszteletről nem is beszélve.
Változásokat, változtatásokat látnak szükségesnek választott szakmájukban, de a fizetésemelés mellett az oktatás struktúrájának újragondolását is fontosnak tartják. Többségüket egyelőre még motiválja a gyermekekkel való közös munka lehetősége, kreatívok, energikusak, azonban nem érzik, hogy – hozzátartozóikon, ismerőseiken kívül – más is támogatná őket. Bár a jelenlegi körülmények között is bizakodóak, ott van bennük a félelem: „vajon mi jöhet még ezután”.
