Hova vezet a pedagógusok bizonytalan helyzete, mi történik a lelki egészségükkel, és ez miként érinti a gyerekeket?
A 90-es évek Romániájában a csegődi árvaház arról vált hírhedtté, hogy az ott élő gyerekek szociális készségei az embertelen körülmények miatt nem alakultak ki. A csegődi árvaházban csend volt: a gyerekek már nem sírtak, mert azt tapasztalták, hogy nincs értelme sírni, nem fogják őket felvenni, elringatni, nem fognak válaszolni a szükségleteikre.
Apátia, depresszió jellemezte őket.
Valahogy így látom most pedagógusainkat is
Vannak közöttük, akik igyekeztek küzdeni a méltósággal telibb állapotokért az oktatásban, de a meghallgatás hiánya és a folytonos visszautasítás miatt rezignálttá váltak. Ők vagy megtanulták, hogy nincs értelme kiabálni, úgysem válaszolnak a szükségleteikre, vagy pályaelhagyókká váltak. A pedagógusok mögött nincs hátország, nincs támogató erő, nincs, akire támaszkodhatnának, akiben megbízhatnának.
A korábbi lelkesedés helyett jelentős a bizonytalansági faktor már a közeljövőt illetően is, a tartós bizonytalanság állapota azonban komoly problémákat tud okozni.
Vajon azok a pályaelhagyó pedagógusok, akik tényleg hivatásként tekintettek a munkájukra, és tényleg szerették, amit csináltak, hogyan érezhetik most magukat egy számukra új és idegen világban?
És milyen lehet azoknak, akik maradtak, akik még látnak reményt, akik még cipelik hátukon az egyre gyarapodó és egyre nehezebbé váló terheket? Ők például kénytelenek továbbra is eseti helyettesítéseket vállalni kifizetetlenül, kénytelenek túlórában elvinni azokat az órákat, amelyekre már nincs pedagógus, kénytelenek olyan tantárgyakat tanítani, amelyekhez nincs szakképesítésük.
Csend van az oktatásban, feszültséggel teli csend, és féltem a gyerekeket.
Mert már nemcsak a pedagógusok lelki egészsége van veszélyben, hanem a gyerekeké is. A méltóságukban megalázott, túlterhelt pedagógusaink ugyanis egyre kevésbé tudnak majd empátiával, türelemmel a gyerekekhez fordulni.
Talán sokunknak személyesen is ismerős lehet az a tapasztalat, hogy milyen károkat tud okozni egy mentálisan nem jó állapotban lévő pedagógus. Félő, hogy ebben az új helyzetben egyre több pedagógus kerül rossz lelki állapotba, és a fokozódó feszültség érzése óhatatlanul is ráterhelődik a gyerekekre.
Ki fogja helyre tenni ezeket a károkat, amiket ez a gyerekekben okoz?
Felfogtuk-e, hogy a pedagógusok traumatizálása valójában a gyerekeink jövőjét teszi tönkre?
Sajnos most is aktuális Reményik Sándor két sora:
“Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!”
