„Kértem a lányomat, ha legközelebb hozzányúl a tanár, csapjon a kezére”

Illetlen érintések sokasága történhetett az elmúlt években egy hazai katolikus iskolában. A hatóságok szerint nincs bizonyíték rá, hogy bűncselekmény történt volna, de biztosan sok lelki sérülést okozott a tanár.

– Az Ön lánya is annak a katolikus általános iskolának volt a tanulója, ahol sokak állítása szerint éveken át történtek olyan események, amiket az azokat átélők és hozzátartozóik zaklatásnak éltek meg. Mi történt konkrétan?
– A lányom éveken keresztül szenvedett attól, amit a tanár úr vele művelt, csak amikor kisebb volt, nem volt számára nyilvánvaló, hogy mi is ez igazából. Nyolcadikos korában értette meg, hogy ezek visszaélések – addig nagyon szégyellte magát, amikor ilyen történt. Az ezeket művelő férfiról tanárként nem tudok semmi rosszat mondani. Szerintem nem vonja senki kétségbe, hogy ő ne lenne jó apa, jó nagyapa. Mégis volt egy ellenszenv a lányomban a tanár úrral szemben, de sokáig nem tudtam, hogy ez miből fakad. Amikor egyre gyakoribb és egyre kényelmetlenebb lett számára, amit a tanár úr csinál vele, akkor jelezte felém. Először elmagyaráztam a lányomnak, hogy ez kemény vád. Ilyesmivel nem szabad vagdalkozni, nagyon csínján kell bánni az állításokkal. Kérdeztem, nem lehetséges-e, hogy nem is akar hozzá közeledni a tanár úr, csak őbenne van ellenszenv, ami felerősíti ezt az egészet, vagy csak félreért valamit. Ő viszont bizonygatta, hogy “hidd el, anya, nem értem félre”, de ezt már sírva mondta, és remegett, amikor ez szóba került. Igazgatta a lányom haját, hozzáért a nyakához, hiába kérte a lányom, hogy ne csinálja ezt. Azt javasoltam, hogy a legközelebbi ilyen esetnél szóljon az osztályfőnöknek. Úgy tudom, az osztályfőnök többször próbált is beszélni a tanár úrral, aki állítólag mindig lepattintotta az osztályfőnököt, aki az igazgatónőnél sem nagyon tudott semmit érdemben elérni.

– Mikor kezdődött ez a fajta közeledés a tanár részéről?
– A lányom elmondása szerint szerint már negyedikben, amikor elkezdte őket tanítani, akkor elkezdődött, de hallottak róla, hogy másik osztályból is jöttek ugyanilyen jelzések.

– Mármint azt, hogy más lányokhoz is hasonlóan közeledett ugyanaz a tanár?
– Igen. A többségük nem mert tiltakozni, volt, aki a negatív reakcióktól tartva otthon sem merte elmesélni. Utólag többen arra hivatkoztak, hogy el akarták kerülni a nagyobb konfliktust. Miután az osztályfőnök nem jutott semmire, de továbbra is panaszkodott a lányom, azt mondtam neki, hogy mivel nem tudok ott lenni és nem tudlak megvédeni, magadnak kell saját magadat megvédeni. Arra kértem a lányomat, ha legközelebb hozzányúl a tanár, csapjon a kezére, hátha abból feleszmél, hogy ezt nem lehetne csinálnia. Ha ez sem segít, akkor nyugodtan rohanjon ki a teremből, keresse meg az első felnőttet, és rögtön mondja el, hogy mi történt. Sajnos bekövetkezett az egyik napon, hogy megint ugyanez történt, a haját simogatta, meg írt neki egy cetlit.

– Mi volt ráírva?
– A lányom keresztneve, és az, hogy cica. Az igazgatónőnek odaadta a lányom, amikor lement hozzá, de ez a cetli azóta eltűnt. Igazából sajnos

nem kapta meg a szükséges segítséget a lányom az iskola részéről,

pedig teljesen biztos voltam abban, hogy segíteni fognak neki. A telefonjukat nem kapcsolhatják be tanítási idő alatt, csak miután az iskola területét elhagyták.

– Így nyilván sem videó, sem hangfelvétel, sem fotó nem készülhetett minderről. Ott volt viszont az osztályközösség. Mit mondanak az osztálytársak?
– Ők is látták, hogy mi történik, ők is elítélték ezeket a tetteket, biztosították is róla a lányomat, hogy bárki előtt tanúsítják, ami történt. Őket viszont tudomásom szerint nem hallgatták meg a hatóságok. Az intézményvezető úgy állt hozzá, hogy a gyerekek össze tudnak fogni, ki tudnak találni mindenfélét – én ezt felháborítónak tartom. A lányom eközben teljesen tisztában volt azzal, hogy nagyon-nagyon súlyos a vád, amit a tanár úrról állít, de aztán előkerült még másik három lány vallomása, más évfolyamból is. Igazából az egész ügy az igazgatónőn ment el, én úgy gondolom. Eleve nem hitt a lányomnak, de még a kollégájának sem, aki jelezte, hogy a gyerekek panaszkodnak. De miután az én lányom kiment az irodájából, azért behívta magához a tanár urat, hogy kérdőre vonja. Erős hiányérzetem van, hogy nem történt szembesítés, ahol például a gyerekem, a tanár úr, az igazgatónő és mi, szülők lettünk volna jelen.

– Mégis történt egy feljelentés, amihez a cikk elején idézett videóban elhangzottak szerint kellett a helyi plébános, az iskola hittantanárának közbelépése. Valóban így történt, hogy ő komolyan vette a gyerekek jelzését, és szerepet vállalt az eljárás megindításában?
– Így történt. 2022-ben, talán októberben kezdődött a hosszadalmas folyamat azzal, hogy a lányom részletesen tájékoztatta az igazgatónőt. Onnantól kezdve a tanár úr felesége, aki szintén az iskolában tanított, elkezdett mindenfélét terjeszteni a lányomról, folyamatosan szidta, bármerre járt. Megkerestem az igazgatónőt, és arra kértem, legyen szíves, szóljon a tanár úr feleségének, hogy hagyja abba a mocskolódást. Mi nem szidtuk a férjét és senkit soha, nem szerettünk volna erre a szintre süllyedni. Megkérdeztem az igazgatónőtől, hogy nem furcsállja-e, hogy nem lettünk soha behívatva az iskolába. Mert ha engem meggyanúsítottak volna bármivel, mondjuk egy lopással, biztosan abban a pillanatban kikérem magamnak, és azt mondom a felettesemnek, hogy akkor most hívjuk be azt a diákot, aki ezt állította rólam, hívjuk be a szüleit, és kérdezzük már meg attól a diáktól, hogy ugyan mit állítottál te rólam. Nagy hiányérzetem van, hogy ez a szembesítés nem történt meg. Pontosan nem tudom, ki tett végül feljelentést – nem mi voltunk, bennünket tanúként hallgattak ki. Minket részletesen nem is tájékoztattak, így azt sem tudom, hogy a plébános úr mikor lépett fel határozottan, a gyermekek mellett kiállva.

Mi azt szerettük volna, hogy elkerüljön az a tanár az iskolából, ne lehessen gyerekek közelében.

Talán február volt már, amikor megkezdődött a hivatalos rendőrségi vizsgálat, a tanárt elbocsátották vagy nyugdíjazták. Egészen addig, hónapokon át a lányomnak ugyanúgy be kellett hozzá menni az órára. Hozzáteszem, hogy – a feleséggel ellentétben, aki nagyon-nagyon nagy dühöt érzett minden diák iránt, aki bármi rosszat mondott az ő férjére – a tanár úr abszolút nem haragudott, és úgy tett, mintha semmi nem történt volna. A lányomnak ekkor már olyan szintű ellenérzései voltak, hogy biztos előfordult, hogy tiszteletlenül beszélt a tanár úrral, de őt még ezzel sem tudta megsérteni. Ez számomra nagyon félelmetes volt, mert úgy tűnt, mintha olyan szinten tetszene neki a lányom, hogy még az sem számít, hogy hogyan beszél vagy viselkedik vele.

– Önnek az a feltételezése, hogy a tanár úr vonzalmat érzett az Ön lánya iránt?
– Persze, szerintem egyértelműen mindegyik érintett lányhoz szexuálisan vonzódott. Egyszer egy szünetben történt, hogy az udvaron szóvá tette a lányomnak, hogy ismerősnek jelölte a Facebookon, miért nem jelöli vissza, mert így nem tudja megnézni a fotóit. Mondta neki a lányom, hogy na, pont ezért nem jelölöm vissza, hogy ne nézegesse az én fotóimat.

– Miként történt az Önök tanúvallomása?
– Meghallgattak engem és a lányomat is. Az ő vallomásáról videófelvétel is készült, hogy ha bíróság elé került volna az ügy, akkor kiskorúként oda nem hívták volna be, a bíró viszont kérhette volna, hogy játsszák le a videót. Nyilván a testbeszéd is sokat elárul. Egyet is értettem azzal, hogy tüzetesen vizsgálják a gyermekemet, ám hiányérzetem van a rendőrségi vizsgálattal kapcsolatban is, mert ameddig a lányokat igazságügyi szakértő, pszichológus is meghallgatta, hogy nem kitalált történetről van-e szó, nem beszéltek-e össze, a tanár úrnál viszont, ha történt is igazságügyi szakértői vizsgálat, az nem szerepel a határozatban. Ebben a határozatban az szerepel, hogy biztosan nem beszéltek össze a lányok, tehát igazat mondanak, és egyébként a részükről normál tanár-diák viszony volt a tanár úr felé, tehát nem incselkedtek vele, nem provokálták, hogy foglalkozzon velük. Ám a szakértők szerint nem olyan mértékű a lányok lelki sérülése, hogy ez megütné a bűncselekmény szintjét.

– Ha jól értem, akkor a vizsgálat megállapította, hogy történt valami, de az nem bűncselekmény a hatóságok szerint.
– Igen.

– Az kevés, hogy minden vallomást tevő áldozat zaklatásnak élte meg azt, ami történt?
– Így van, ezért megszüntették az eljárást, bizonyítékok hiányában. El kell mondanom, hogy

nagyon hálásak vagyunk a papnak,

akit nagyon szeretnek a gyerekek, meg szerintem a szülők is. Bárki bizalommal fordulhat felé, talán ezért is merték neki elmondani még csak nem is a zaklatott lányok, de az osztálytársak, mi történt. Ő beszélt aztán a lányokkal, majd kellően temperamentumosan lépett fel, nem úgy, mint az igazgatónő. Úgy tudom, elment a püspökségre is, beszámolt ezekről a dolgokról. Nekünk az a lényeg, hogy, hála Istennek, már nincs ott az a tanár, nem kellett a lányomnak a továbbiakban minden nap tőle szenvednie.

– Önök katolikusok?
– Jó kérdés. Nem járunk rendszeresen templomba, de a magunk módján hiszünk Istenben. De szerintem ilyen eset minden iskolában előfordulhat, ilyen szempontból kevésbé számít talán, hogy ez egy katolikus intézmény.

– Hogy van most a lánya?
– Mostanra már megnyugodott volna, de a friss események, hogy újra van némi fellángolás az üggyel kapcsolatban, kicsit felzaklatták. A tanárnő videója engem is felzaklatott, hiszen bennem is az van, hogy mégsem egészen igazságos az ítélet. De ezzel még nem is lett volna bajom, mert azt mondom, jó, lefolytatták a vizsgálatot úgy, ahogy, én ehhez kicsi ember vagyok, viszont dühít, hogy a tanár úr feleségének megint micsoda megnyilvánulásai vannak. Még most sem tudják meghúzni magukat, nincsen bennük egy szemernyi szégyenérzet sem. Mindenki próbálja legalább elfelejteni, ami történt, de ők nem, még nekik áll följebb. Amikor megláttam a videót a tanárnőtől, nagyon-nagyon jó érzés volt, hogy végre van egy pedagógus – pontosabban még egy pedagógus, mert azért az atyát se felejtsük el –, aki kiáll az ügy mellett. De eközben kicsit elkésettnek is gondolom a tanárnő videóüzenetét.

– Úgy tűnik számomra, hogy ebben a történetben messze elvált egymástól a jog és az erkölcs. Történt vizsgálat, született egy határozat, ami bizonnyal jogszerű. De ki törődik a megsebzett lelkekkel? Kért már valaki bocsánatot a zaklatást elszenvedő lányoktól?
– Nem hiszem. Tőlünk biztosan nem kért senki bocsánatot.

– Különösen elszomorító ezt hallani egy katolikus iskola kapcsán. Én viszont tanári végzettségű katolikus teológus vagyok, így szeretném kifejezni a katolikus egyház tagjaként a bocsánatkérésemet, hogy a mi közösségünk ennyire nem figyelt oda az Ön lányára, ennyire sok ideig, éveken át zaklatást kellett neki és társainak elszenvedniük egy katolikus intézményben.
– Köszönöm, köszönjük szépen! Ez sokat jelent nekünk. A beszélgetésünk során bennem is tisztázódott pár dolog. Kérdezte, hogy mennyire vagyunk hívők. Számomra nem azt jelenti a hit, hogy minden vasárnap ott ülök a templomban. Imádkozni bárhol tudunk. Alapvető dolog számomra, hogy ha elmegyünk egy templomba, a gyerekeim tudják, hogyan zajlik egy mise menete, hogy elsőáldozók, bérmálkozók legyenek. Néha szoktam érezni, hogy hívogat a templom – ha egy kicsit el vagyok veszve, és kell az útmutatás, ott mindig meg szoktam találni a választ. Így volt tegnap este is, amikor sokat gondolkoztam, hogy igazándiból

az lenne a legjobb, ha senki nem sérülne tovább.

Én tényleg nem tudok arról a férfiról tanárként rosszat mondani. Emlékszem, az online oktatás idején is segítette a gyerekeimet, mert több gyerekemet is tanította, tehát nem tudom elmarasztalni. Szerintem ő is áldozata ennek az egész történetnek, inkább a felesége részéről érzek még mindig indulatot, mindenkivel nagyon lekezelő. Azt kívánom, hogy leljenek békére, egy kicsit szálljanak magukba. Tegnap este már nem tudtam elmenni a templomba, de telefonon keresztül is megérintett Jézus Krisztusnak az a tanítása, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat, úgy bánj az emberekkel, ahogy elvárnád, hogy veled bánjanak. És a megbocsátás, az alázat, a hit általi megváltottság… Úgy tudom, a tanár úr és a felesége hívő emberek. Ajánlom, hogy

figyeljenek oda Jézus tanítására, s ne azzal foglalkozzanak, ki mit gondol róluk, ki mit pletykál.

A feleség szerintem saját magának hazudik folyamatosan, mert nem hiszem el, hogy ő nem vett észre semmit ezekből a dolgokból. Ameddig ő kifelé egy teljesen más képet akar mutatni a valóságnál, hazugságban fog élni. Az én gyerekem valószínűleg túl fog lépni a történteken, de kérem, hogy ők és azok a pedagógusok, akik elnézték ezt az egészet, tegyék magukban rendbe a dolgokat, ne dugják homokba a fejüket. Mert ez egy betegség, és ha nem foglalkoznak vele, nem kezelik, akkor ebből még bármi lehet. Én azt szeretném, ha saját magukkal őszinték lennének, és tényleg az lenne a legnagyobb tanulság, hogy egyszerűen ne menjünk el az ilyen dolgok mellett. Nem kell börtönnel, meg nem tudom mivel fenyegetőzni, hanem vegyük észre, hogy ez a tanár segítségre szorul. Egy alapvetően kedves emberről van szó, aki nyilván így tudta kiélni ezeket a dolgait.

– A beszélgetésünk nyomán remélhetőleg világosabb lett a szomorú történet néhány részlete. Számomra példaértékű az Ön hozzáállása, ami a gyógyulásra hív, nem a bosszúállás felé mutat. Jó lenne, ha mindenki így állna a helyzethez, leginkább pedig olyan együttérzően kommunikálna, ahogyan Ön teszi.
– Talán úgy tűnhet, mintha védeni szeretném azt a tanárt, pedig egyszerűen bízom abban, hogy neki mindezzel semmi rossz szándéka nem volt. Hajlamosak vagyunk nagyon hamar következtetéseket levonni bárkiről. Viszont

lehet, hogy egyes emberek érthetetlen, elfogadhatatlan tettei mögött akár magányosság, akár más olyan törés húzódhat meg az életükben, amit nem tudnak feldolgozni.

Ha senki nem siet a segítségükre, akkor valamiben próbálnak menedéket lelni. Én ezért is mindig azt keresem, hogy mindenkinek jó legyen, találjunk kompromisszumot, ne gyűlölködjünk.

– Köszönöm Önnek, hogy megosztotta velünk mindezt! Büszke lehet Önre a lánya, és Ön is büszke lehet a lányára!
– Az vagyok. Köszönöm ezt a beszélgetést!