Uraim, jobb lenne inkább konditerembe menni!

Néhány elszánt, magát hitvédőnek gondoló személynél kiütötte a biztosítékot a Szemlélek. Ellenérvek helyett azonban csak félreértelmezéssel, személyeskedéssel találkoztunk.

Megkérdeztem Gundel Takács Gábort, ismeri-e akár egyiket is azon egyre szaporodó szerzők közül, akik nem épp kisiskolás stílusban írogatnak róla mindenféle hazugságot a médiában. Gondoltam, ha valakik őt egyből tegezik, kocsmai szókincstárral illetik, akkor talán iszogatás közben megsértette a feleségüket, elverte őket nagyon billiárdban, vagy elfelejtett kifizetni egy korsó Borsodit. De nem. Nem ismeri egyiküket sem. Mondjuk, gondoltam, mert ha ismernék, nehezebben lehetne róla hazudozniuk.

Előbb olvasunk, csak utána írunk

A hazugságok tárgya Gábornak ez a cikke. Javaslom, mielőtt az én írásom olvasását folytatná valaki, olvassa el a cikket az elejétől a végéig. Nehogy úgy járjunk, mint én a minap, hogy miután – a Mandiner felületén tájékozódó – ismerősöm hosszú percekig olvasta a fejemre a család-fogalommal kapcsolatos vádjait, feltettem neki a kérdést, hogy „Te, olvastad a cikket?”, azt a választ kaptam: „Ja, még nem.” Menjünk ennek elejébe, különben

nem fog menni a párbeszéd, mert én hiába mondok érveket, ha a másik oldalon csak megalapozatlan félelmekkel és rágalmakkal találkozom.

Szóval, ha túl vagyunk Gábor cikkén, van róla egy összbenyomásunk, visszagörgettünk azokhoz a részekhez, és elolvastuk még egyszer, amiket nem annyira értettünk elsőre, akkor most tényleg, ez a cikk arról szól, hogy dobjuk el az eddigi család-fogalmunkat, higítsuk fel szivárvány-színűre, mert love is love? És e mögé állt volna be Gundel Takács Gábor és a Szemlélek teljes csapata? Ugye, nem hihető! Mert nem is igaz. Ezt az álvalóságot próbálják rólunk elhitetni a nagy összezavaró munkatársai, mert úgy könnyebb nekik. Megvan a Szemlélek-fakk az álvalóság felépítményén, oda be lehet minket rakni, onnantól könnyen kezelhetővé válunk. Csak van egy rossz hírem: a valóságot rendkívüli módon nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla.

A cikk ugyanis a valóságból indul ki. Abból, hogy ma nincs egységes, kizárólagos család-definíció. Gábor leírta, hogy meddig jutott ebben a tudomány, a keresztény egyházak, az iszlám – merthogy kultúrák közötti különbségek is léteznek, kedves ítélkezők –, és végül mit ajánl nekünk ebben a szivárványcsaládos mozgalom. Amit egyáltalán nem kötelező elfogadni. De attól még az ajánlás létezik.

És nekünk ebben a párbeszédben kell részt vennünk, keresztényként. A valódi különbség abban áll az önjelölt „hitvédők” és köztünk, hogy mi részt akarunk venni ebben a párbeszédben, ők viszont ki sem hajlandóak nyitni a dialógushoz vezető ajtót. Csak azt felejtik el, hogy attól még ez a párbeszéd zajlik! És vagy beszállunk, vagy nélkülünk történik, majd zárul le, annak kiszámíthatatlan eredményével együtt.

A stílus maga az ember

De nem is azzal van a baj, hogy valaki nem ért egyet Gáborral, vagy egyébként a Szemlélekkel (bár velünk elég nehéz általánosságban egyet nem érteni, mert többféle szemszögből készült írásokat is megjelentetünk, ugyanabban a témában, a megértés, párbeszéd előmozdításának szándékával). A baj – szerintem – a másik megalázási kísérletével van. Akkor is, ha előre kitervelten és aljas indokból, és akkor is, ha hirtelen felindulásból történik. Mire is gondolok?

Először is

tegezni, „gundizni” udvariasan fogalmazva udvariatlanság, kevésbé emelkedetten kifejezve bunkóság, ha nem ismerjük az illetőt.

És ennek semmi köze ahhoz, hogy ki mit gondol a családról. Bár lehet, hogy mégiscsak van, mert én úgy képzelem, aki ilyet tesz, az egy gyerekszobátlan családban nőtt fel. Csak hogy szaporítsuk az atipikus családok listáját… A „senki által nem olvasott Szemlélek” olvasói táborát sértegetni sem szerencsés, főleg, hogy szintén nem tudja a szerző, kiket is fed le ez a közösség. Vagy éppenséggel tudja, de az eltörléskultúra jegyében megpróbálja a tőle különböző módon gondolkodókat verbálisan megsemmisíteni. Ez nem egy massza, hanem arcuk van: papokról, szerzetesekről, civil teológusokról, a hitük és keresztény értékrendjük mellett elkötelezett emberekről beszélünk.

Csoportszintű libsizés

Azt pedig már csak mosolyogva olvasom, hogy a Szemlélek szerzőiként valamiféle baloldali összeesküvés résztvevői lennénk, akik báránybőrbe bújt farkasokként akarnánk szétzilálni az egyházi tanítást, ezzel együtt a konzervatív értékrendet, mellyel végeredményben csoportosan elkövetett társadalomellenes garázdaságot folytatnánk. Nos, kedves Szilvay Gergely, Ön engem sem ismer személyesen, de ha kicsit is ismerné az életrajzomat, meggondolná, hogy legközelebb kit baloldaliz le, mert ezt elég nehéz lesz bebizonyítani. Ha pedig ezt nem tudja alátámasztani, az, ugye, hazugság. És a másik mocskolása, nagy nyilvánosság előtt.

Ezekkel a valótlan állításokkal szemben a valóság az, hogy a Szemlélek 7 éves fennállása alatt még egyszer sem ment szembe az egyház társadalmi tanításával. A párbeszéd, a velünk egyet nem értők emberszámba vétele, véleményük meghallgatása, a körülöttünk zajló valóság valóságként való értelmezése nem jelenti azt, hogy ne ragaszkodnánk értékrendünkhöz.

Eddigi élettapasztalatom szerint

azok „húzzák le a redőnyt” a máshogy gondolkodók előtt, akik bizonytalanok saját értékrendjükben, mert ahhoz őket csak erős érzelmi szálak kötik,

érvelni mellette sok esetben nem tudnak, és akkor mint eszköz nem marad más, mint a személyeskedés. Ennek vagyunk most épp szemtanúi.

A belső feszültséget azonban le lehet vezetni máshogy is, például egy edzőteremben. És még a munkaidő sem lehet kifogás, mert az ilyen intézmények jó része már éjjel-nappal nyitva tart.

Szerelmese vagyok a közéletnek és a közbeszédnek. Hiszem, hogy magas szinten ezeket művelni csak szabadon gondolkodva lehet: a valóság és az igazság talaján állva, megengedve magunknak a változás lehetőségét.