Német teológusok vitáznak az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban arról, vajon fegyveres konfliktus esetén a pacifizmus-e a morálisan helyes hozzáállás.
Negyedik hónapja dúl a testvérháború Ukrajnában, az európai kereszténység körében pedig új törésvonalak alakultak ki a fegyverszállítás kérdése mentén. Főleg Németországban, ahol az első napok bizonytalansága után a német politikusok a védelmi kiadások jelentős növeléséről határoztak.
A német ferences rendtartomány „Tauwetter” („Olvadás” vagy „Enyhülés”) című magazinjának legutóbbi különszáma is Ukrajnával foglalkozik. Mindjárt az első cikk leszögezi, hogy most is beigazolódott a régi bölcsesség: „a háború első áldozata az igazság”, és ennek egyik jele épp az, hogy Oroszországban következetesen „különleges műveletekről”, és Ukrajna „megtisztításáról” beszélnek, a háború szó használata jószerivel tilos.
Európában egyedül a humanitárius segítség tekintetében beszélhetünk konszenzusról: ugyan még sok a kérdés – például hogy helyes-e az ukrán menekülteket másképp kezelni, mint a világ más részeiből érkezőket –, de
legalább abban egység van, hogy minden lehetséges módon segíteni kell azokat, akik elhagyni kényszerülnek a hazájukat.
Ennél sokkal nehezebb a fegyverszállítás kérdése, mely Németországban a keresztény egyházak részéről nem talált egységesen pozitív fogadtatásra, a nehézfegyverek felajánlása pedig folyamatos viták tárgya. A szociáletikával foglalkozó kölni teológus, Elmar Nass védelmébe vette a Német Püspöki Konferencia (DBK) támogató hozzáállását: szerinte a bibliai békeüzenet nem csak pacifista módon értelmezhető, és keresztény szemszögből is lehetnek nyomós okok, amelyek az erőszak elleni védekezésben erőszakos eszközök használatát is megengedik. Nass úgy véli, a fegyverek a nagyobb rossz megelőzését, és a háború mielőbbi befejezését szolgálják.
Ezt az álláspontot azonban több katolikus és más keresztény teológus is vitatja. Egon Spiegel, a gyakorlati teológia tanára, aki kiemelten foglalkozik a béke kutatásával és a keresztény békére neveléssel, erőszakmentes ellenállást és katonai kapitulációt tartana helyesnek. Számára elfogadhatatlanok a katonai eszközök, ehelyett inkább több olyan akciót szorgalmaz, mint a fehérorosz vasutasoké, akik használhatatlanná tették a sínpályát, amelyen az orosz csapatok utánpótlása érkezhetne.
Az evangélikus egyház (EKD) fiatal elnöke, Anna-Nicole Heinrich bajor filozófus jogosnak nevezte a fegyverszállításokat, de hangsúlyozta, hogy a háború nehéz dilemma elé állítja a keresztényeket. Ugyanakkor az EKD békemegbízottja, Friedrich Kramer kritikusan viszonyul a fegyverkezés és a fegyverszállítás kérdéséhez. Kramer logikusnak nevezte, hogy a politika ilyen válaszokat talál, különösen az utóbbi évek szinte gátlástalan fegyverexportja után. De az egyházak feladata szerinte a lelkiismeret érzékenyítése: „Ha nem szállítunk fegyvert, mulasztást követünk el, nem segítjük a jogos önvédelmi harcot. Ha szállítunk fegyvert, azt közvetlenül gyilkolásra szállítjuk.” Szép, de irreális gondolatnak nevezte, hogy a német fegyvereket csakis katonák ellen használnák majd az ukránok, és hangsúlyozta,
a nehézfegyverek a konfliktus eszkalációjához vezethetnek,
miközben Oroszország jelentős atomfegyver-arzenállal rendelkezik. Szerinte ködösítés a pacifistákat nevezni felelőtlennek, éppenséggel a háborús retorikát tartja veszedelmesnek. Kramer arra is figyelmeztetett, hogy Ukrajna határainak sértetlenségéért az 1994-es Budapesti Memorandumban Oroszország mellett Nagy-Britannia és az Egyesült Államok vállaltak kötelezettséget, de nem Németország – ezért a németeknek inkább csak humanitárius, egészségügyi és más békés eszközökkel kellene támogatást nyújtania.
A „Justitia et Pax” német bizottsága állásfoglalásában az önvédelemhez való jogot hangsúlyozva legitimnek nevezte az „okos fegyverszállítást”, négy katolikus teológus ugyanakkor közös nyilatkozatban bírálta ezt az állásfoglalást, amely szerintük inkább politikai elemzés, amelyből fájdalmasan hiányzik az evangéliumi perspektíva. Hiszen, érvelnek a kritikus teológusok – ahogy idehaza dr. Székely János püspök atya is hangsúlyozta –, a fegyveres önvédelem joga az egyház tanításában igen szoros feltételekhez van kötve, végső eszközként elfogadható, ha már a civil ellenállás minden más lehetőségét kimerítették, és ha józan mérlegelés alapján arra lehet számítani, hogy a fegyverek használata csökkenti a vérveszteséget, és ténylegesen javít a helyzeten.
Több oldalról felmerült az a kérdés is,
nem vész-e oda a klímavédelem, a fejlesztés és a szociálpolitika minden eddigi erőfeszítése, ha a német iparban hirtelen a fegyverkezés lesz az első számú célkitűzés.
Úgy érzem, jól összegzi a józan hangokat a Pro keresztény magazin elemzője, Jonathan Steinert: „Nem szabad engednünk a kísértésnek, és biztonságosnak vélt távolságból átadni magunkat a harci kedvnek azért, hogy morálisan a „jó oldalon” álljunk! Ahogy azt sem mondhatjuk: ez nem tartozik ránk. A vitában nincs helye maximumköveteléseknek és abszolút pozícióknak. Okos mérlegelésre van szükség.”
Keresztényként sem kell hagynunk, hogy becsapjanak, főleg, ha mások szenvednek miatta – erre Andreas Püttmann katolikus publicista és politológus hívta fel a figyelmet egy interjúban, hozzátéve, hogy mindig tartsuk szem előtt: „Az igazság békét teremt” (Iz 32,17).
Tiszteletem!
Ami elsőként eszembe jutott a cikk címét olvasván az volt, hogy Jézus soha nem nyilvánított véleményt földi országok hatalmi harcairól, még Izrael földjét érintő római megszállásról sem.
A második az volt, hogy bár az Ószövetségben a népek közötti harcokban a választott zsidó nép kapott harcaiban erkölcsi és fizikai támogatást, de ők a harcaikat pogány agresszorokkal szemben vívták.
Itt pedig két keresztény nép állama áll egymással szemben. Melyek persze sajnos inkább csak papíron keresztények, különben nem lenne lövöldözés. Sőt – amiben most már pártállástól függetlenül a hidegebb fejű szakértők is egyetértenek -, Ukrajnában valójában nem orosz-ukrán testvérháború zajlik, hanem orosz-amerikai nagyhatalmi összecsapás, ahol a területek újraelosztása, és az USA egyre inkább terjeszkedő monopol világhatalmának megdöntése a cél.
Ukrajna „csak” a területét adja ehhez, és amerikai helyett ukrán katonák harcolnak és esnek el valójában idegen érdekekért. Hiszen földrajzi helyzetéből adódóan Ukrajnának az érdeke az lenne – akár mennyire is zöldebbnek tűnik a tengeren túli föld -, hogy a szomszédos nagyhatalommal ápoljon kiegyensúlyozott, barátságos kapcsolatot, és nem a több ezer kilométernyire fekvő Egyesült Államokkal.
Mindezek ismeretében keresztény szemszögből a kívánatos az lenne, hogy minél kevesebb ember haljon meg, és szenvedjen. Ezt pedig csak a fegyverszállítások leállításával lehet elérni. Mert az oroszok számára ez a nemzeti létüket meghatározó presztízsháború. Ők itt egyszerűen nem veszíthetnek, azaz bármilyen árat hajlandóak megfizetni a győzelemért. Úgyhogy az erőviszonyok ismeretében győzni fognak.
És minél több fegyvert szállít a Nyugat Ukrajnának, annál lassabban, és annál több áldozattal (mindkét oldalon) fogják elérni a céljukat az oroszok, de el fogják érni.
Úgyhogy minél több élet megmentése céljából érdemes lenne a fegyverszállításokat leállítani – mert az, hogy a területek hány százaléka fog orosz, ill. ukrán közigazgatás alá tartozni, az szerintem nem keresztényi, hanem földi hatalmi kérdés.
Ha Oroszország nem fog lőni, vége lesz a háborúnak. Ha Ukrajna nem fog lőni, vége lesz Ukrajnának, mert megszűnik a létezése. Mindkét esetben béke lesz, de másként. Aki az ukránoktól megtagadja a védekezéshez szükséges eszközöket, az az agresszort támogatja. Az a kórházak és iskolák lebombázását támogatja. Az a civilek legyilkolását támogatja. Az a nők megerőszakolását és kivégzését támogatja.