A két világlátás nem zárja ki egymást – nem mindegy azonban, milyen jelentést társítunk ezekhez a szavakhoz.
Nem először hívunk gondolkodásra a Szemlélek felületén a liberalizmus és a kereszténység összefüggései kapcsán. Azért térünk most vissza a témához, mert a parlamenti választások közeledtével a politikai propaganda egyre erőteljesebben és egyre markánsabban próbálja képviselni a maga szempontrendszerét a közbeszéd terepein. Lehet azonban erről a kérdéskörről az aktuális szekértáboros logikától függetlenül, nagyobb távlatok mentén is párbeszédet folytatni – ennek támogatására tesz kísérletet ez az írás.
Mivel a liberalizmussal kapcsolatos félelemkeltés, és az erre építő „liberálisozás” a fogalmak összekeverésén alapul, az tűnik a legfontosabbnak, hogy különválasszuk, milyen jelentések társulnak ehhez a kifejezéshez.
Féljünk-e a liberalizmustól?
Az első lényeges felismerés a témában, hogy a klasszikus liberalizmus nem veszélyes a kereszténységre, de a két irányzat nem is feleltethető meg egymásnak. Párbeszédben vannak, hatnak egymásra, és jól tesszük, ha célja, alapelvei mentén megkülönböztetjük ezeket. Noha a hedonista liberalizmus ugyanúgy károkat okozhat a társadalomnak, mint a csőlátású, kórosan fundamentalista konzervativizmus, a két irányzatban ugyanúgy találhatunk értékeket, mint a nem szélsőséges, mérsékelt zöldpolitikában. A liberalizmusnak olyan vívmányokat köszönhetünk, mint a rabszolgaság alóli felszabadulás, az emberi jogok érvényre juttatása az abszolutizmussal szemben (ilyen megközelítésben egészen Aquinói Szent Tamásig nyúlnak vissza a liberalizmus szellemi gyökerei), de ahogy Gájer László teológus professzor egy korábbi interjúban elmondta, maga
a katolikus egyház egészen közvetlenül is sokat merített a liberalizmus gondolatiságából.
A liberalizmusnak köszönhető a vallásszabadság, a sajtószabadság eszméjének elterjedése – és még annak előmozdítása is, hogy napjainkban szabadon megválaszthatjuk, kik vezessék az országunkat.
Liberális volt-e Jézus?
Erre a kérdésre tömören – szerintem – csak téves válasz adható. A határozott igen és a határozott nem helyett érdemes rácsodálkozni, hogy a Megváltó egyszerre volt elkötelezett, ugyanakkor szabad ember. A saját szavaival élve nem eltörölni jött a Törvényt, hanem tökéletesíteni azt. Klasszikus példa a szombati kalászszedés története, amikor tanítványai megszegik a pihenőnapra vonatkozó parancsolatot, ő azonban értékrendjében az embert a szabály fölé helyezi.
Ez az elkötelezettséggel párosított nyitottság jelenik meg korunk valódi keresztényeinek a másként gondolkodókhoz való hozzáállásában is. Cserébe ahogy Jézussal sem tudtak kortársai közül sokan egyetérteni, sőt sok „vallásos” személy támadta azért, mert szóba állt bűnösnek, tisztátalannak tartott személyekkel, úgy ezekkel az értetlenkedésekkel, támadásokkal hűséges követőinek is rendszeresen szembesülniük kell.
Ez a tény pedig részben meg is adja a feloldását a központi dilemmának: nem attól leszel keresztény, hogy liberális vagy, vagy konzervatív vagy, vagy nem-liberális vagy, vagy nem-konzervatív vagy.
Attól leszel keresztény, ha Krisztust követed. Azt a személyt, akiről lehullanak a címkék, aki megtestesíti magában azt a jót, amelyből bármely emberek alkotta irányzat meríthet.
Hasznos támpontot ad Jézus kijelentése: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13, 35)
A korlátlan szabadelvűség nem keresztényi
Vannak, akik a korlátok el nem fogadását azonosítják a liberalizmussal. Ilyen aktuális példa a női és a férfi nemi szerepek közötti határ elmosásának kísérlete, a nemi adottságok relativizálása, noha ez inkább az individualizmus egyik kortünete. A madártávlatnál maradva arra szeretnék rámutatni, hogy a kereszténység elveken, értékeken, az ezeket összegző tanításon alapul. Az a nézet, amely ezeket nem kívánja elfogadni, összeegyeztethetetlen a kereszténységgel.
Az az érvelési logika, amely arra épül, hogy valaki személyesen mit érez helyesnek, mihez van kedve, nem találkozik azzal az értékalapú, konkrét tanításra épülő világnézettel, amit kereszténységnek nevezünk. Ez azonban nem zárja ki, hogy valakinek kedve legyen a kereszténység tanítását követni. Sőt, az anonim kereszténység kifejezéssel épp arra utal a katolikus egyház, hogy annak ellenére is érezheti helyesnek valaki azt, amit az egyház tanít, hogy egyébként az illető nem ismeri, vagy ha ismeri is, nem hitbeli elkötelezettségből fakadóan követi a vallási útmutatásokat.
A korlátlanság tehát nem azonosítható a nyitottsággal, miközben mindkettőnek sok köze van a szabadság kifejezéshez.
A képlet az előbb leírtaknál annyival összetettebb, hogy
a szabadelvűség a kereszténység intézményes berkeibe is beférkőzött.
Óvatosan, és olvasói megértést feltételezve jelzem: az egyházszakadások is azért következtek be, mert bizonyos szabadelvűségek teret nyertek a kereszténységben. Ez az elkülönülést, részleges szembenállást eredményező szabad-ság ott szerepel az érintett közösségek összefoglaló nevében, hiszen szabadkeresztény gyülekezetekként szoktunk rájuk hivatkozni.
Fájnak is ezek a sebek, mert hiába szeretnénk egységben lenni, a kölcsönös gyarlóságok miatt – mert az egyházszakadások okaként a konzervativizmus káros, szűklátókörű formájáról se feledkezzünk meg – ma még láthatatlan falak, liturgikus, tanbeli szembenállások választanak el keresztényt a kereszténytől. Erről pedig az önfejűség és a fafejűség egyaránt tehet.
Akkor mégis rossz a liberalizmus?
A korlátlanság, a szabadelvűség nem csupán összeegyeztethetetlen a kereszténységgel, de károkat is képes okozni az embernek, gondoljunk akár a magzatgyilkosságra, akár a másik emberi méltóságát semmibe vevő kizsákmányolásra, elnyomásra, amik szoros összefüggésben vannak a „nekem mindent szabad” gondolkodással.
Ezen a gondolatszálon tovább haladva eljuthatunk a relativizálásig – a maga módján ez is szabadelvűség –, amely a kereszténységgel kapcsolatban is létező tendencia. Lopni bűn, kivéve nekem, de hát az nem is lopás… Katolikus vagyok, de a mesterséges megtermékenyítés – amit az egyház bűnnek tart – nálam belefér… Nem tartom helyesnek a gyűlölködést, kivéve akkor, ha a szerintem ellenséges személyek karaktergyilkolása a cél – meg hát az nem is gyűlölködés, csak felhívom a figyelmet egy veszélyre, és nem lehet ezzel finomkodni… Ez nekem jár, úgysem ártok vele másnak… Háborúzni kell, mert a béke a megadással egyenlő…
Ennek a relativizálásnak egyik sajátos megjelenési formája a politikai kereszténység, avagy a kereszténység politikai eszközként való használatának kísérlete. Hogy mennyire működik, jól láthatjuk a gyakorlatban. Volt már propagandisztikus szlogen a keresztény politika, a keresztény kultúra, a keresztény ország, sőt, még kereszténynek nevezett pártunk is van, amelynek az elnöke épp mostanában jelentetett meg közös kötetet egy folyamatosan gyűlölködést szító pápagyalázóval. Az pedig még ennél is megdöbbentőbb, hogy feltételezhetően politikai elvárásokhoz igazodva képes volt tucatnyi vallási közösség vezetője olyan nyilatkozatot közreadni, amely tévtanítást tartalmaz – amint ezt utólag az aláírók közül a hitelesebbek el is ismerték.
A kereszténység politikai eszközként való használata aligha szabadelvűségből fakad, ám a következménye évezredek óta relativizálást, a képviselt értékekkel való konfrontációt eredményez.
Ez nem a véletlen műve, hiszen a politikát érdekek vezérlik, a kereszténység pedig értékeken alapul. Jelentős ellentmondás feszül a hatalom akarása, megtartása, maximalizálása, és a mások iránti irgalmasság, lemondás, alázat, önmagunk háttérbe helyezése között. Jézus erre buzdít: „ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10, 44). De még arra is rákérdez: „ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék” (Lk 22, 27).
Amikor arra keressük a választ, mi veszélyes a kereszténységre, érdemes a Szentírásból kiindulni. Különösen az evangéliumok alapján világosan látható, hogy Jézus nem elsősorban a másként gondolkodókkal került konfliktusba, hanem az elvileg ugyanúgy gondolkodó, ám másként cselekvő személyekkel. Visszatérve Gájer professzor szavaira:
az erkölcstelenségtől kell félni, nem a liberalizmustól.
Kire szavazzanak a keresztények?
A liberalizmus és a kereszténység szembeállításán fáradozókat a közbeszédbeli említések alapján leginkább pártpolitikai motiváció mozgatja. Hiába akarná azonban megmondani bárki, melyik pártra kell egy kereszténynek szavaznia, jól tesszük, ha elfogadjuk: nincs egyetlen párt sem – a mai Magyarországon biztosan –, amelyik hitelesen képviselné a keresztény értékrendet. Ahogy az sem egyértelmű a valóság tapasztalatai alapján, hogy amely politikai alakulat a hitbeli elkötelezettségét hangsúlyozza, esetleg látványosan kürtöltet is maga előtt, mint Jézus korában a farizeusok tették, ténylegesen, morális értelemben is jól vezetné az adott társadalom közösségét.
Ugyanolyan nyugodtan lehet szavazni keresztényként idén áprilisban a kormánypártra, mint az ellenzékre. Semennyire. Nem lehet nyugodt a lelkünk a döntés meghozatalakor, mert a jelenlegi kormány számos visszaélése, agresszív, kirekesztő kommunikációja nem fogadható el a kereszténység értékrendje alapján. Az ellenzék némely pártjának ismert törekvései viszont ugyancsak nehezen feleltethetők meg a kereszténység tanításának – noha az összefogás közös programját, különösen annak hitéleti vonatkozású célkitűzéseit még nem ismerjük. A folytatás és a változás mellett is számos érv sorakoztatható fel. Nincs tökéletesen jó választás, van azonban szabad akaratunk, és biztos támpontként ott a kereszténység, amely érdekek és félelmek helyett értékekre hívja fel a figyelmünket.
– Vannak pártok, amelyek nagyobb arányban képviselik a keresztény értékeket, vannak, amelyek kevésbé, de az én számomra mindig kicsit kockázatos, amikor egy párt azt igényli, hogy ő a keresztény. Azt gondolom, hogy Krisztust kisajátítani, hogy csak a miénk, az egy fordított felállás – ezt Gáncs Péter evangélikus püspök fogalmazta meg.
Fedezzük fel bátran, hogy
Jézus nem különült el az ilyen-olyan gondolkodású emberektől, nem a megbélyegzés, kirekesztés, vádaskodás, karaktergyilkosság, ellenségképek erősítésének útján járt!
Épp ellenkezőleg: mindenkinek mindene lett, magára vállalta még az összes gyengeségeinkért, bűneinkért való keresztáldozatot is. A keresztényi értelemben vett szabadságról szépen és elgondolkodtatóan ír Pál apostol a korintusiakhoz írt első levelének 9. fejezetében (is).
Maga Jézus sugallja, hogy miként érdemes viszonyulni az értékek megőrzését szolgáló elkötelezettséghez és a fejlődés, kibontakozás lehetőségét is magában hordozó nyitottsághoz, amikor azt mondja: „aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő” (Mt 13, 52).
Nem kétséges, hogy kihívást tartogat a keresztények számára az idei tavasz, de
az a szép ebben a teherben, hogy nem úszhatjuk meg a témát érintő lelki felkészülést, imát, ráhagyatkozást.
Addig is beszélgessünk nyugodtan, értékek és érvek mentén erről a témáról egymással, hogy valóban félelem nélkül hozhassunk döntést április elején!
