Talán az egyik legismertebb kommentcunami az ámenezés, aminél, szerintem, szebbet nem is írhatnánk. Miért vetik meg mégis oly sokan?
Ámen – a világ leggyakoribb, legnépszerűbb kommentje. Az algoritmusok is odavannak érte, hiszen aktív kommentelésnek számít. Letisztult, egyszerű forma, amelyet őszinte kapcsolódási vágy, alázat, tisztelet övez – könyörtelen világunkban az értelmi erőszakolók mégis mély megvetéssel tekintenek eme csodálatos hozzászólásra. Pedig a legújabb kutatások szerint – melyek a legrégebbiekre alapoznak – Isten szereti az áment.
Repüljünk vissza abba az időbe, amikor még nem volt kommentszekció! Az emberek hallottak vagy kreáltak egy hírt, amit egymással, rendszerint szemtől-szemben megbeszéltek, és ki-ki elmondhatta saját véleményét a történésekkel kapcsolatban. Akkoriban kevesebb véleményvezér volt – mostanra az internetnek köszönhetően bárki lehet megmondó, azaz „valaki”, vagy legalábbis csinálhat úgy, hogy ő „valaki”. Sokkal nagyobb eséllyel láttathatjuk magunkat, hívhatjuk fel magunkra a figyelmet: a világcirkusz forgószínpada minden mutatványos előtt nyitva áll, minden mutatványos szórakoztathatja a nagyérdeműt. Kinek mije van, vagy éppen nincs, kiállhat vele és megmutathatja.
A magamutogatás egy teljesen természetes dolog – minden gyermek születése óta vágyik arra, hogy észrevegyék. Az ember palántakora óta mocorog és próbálja elmondani, mit vett észre, mit lát, mit hall, és később már azt is, miről mit gondol. Ahogy növekszünk, élményeink száma is egyre növekszik, és növekszik igényünk is arra, hogy megmutassuk magunkat: elmondhassuk, amit magunkban látunk, és azt is, amit a helyére szeretnénk tenni önmagunkban. Ez csodálatos dolog, ha van rá idő és szeretet. De nincs.
A kommentszekció lényegében egy színpad, egy cirkuszi porond, ahol van lehetőség pótolni, ha a való életben nem vesznek észre. Sokféle lelkület van, de a komment motivációja mindig egy integetés: „hahó, itt vagyok!”, „okos vagyok, nézd!”, „ilyenek vannak bennem, hát nem csodálatos?”, „nem félelmetes?”, „hát nem undorító?”, „nézd, milyen fáradt vagyok!”, „nézd, milyen elkeseredett vagyok!”, „nézd, én ezt látom!”, „nézd én azt láttam!”.
Sokszor annyira kétségbeesettek vagyunk, hogy teljesen ismeretlen embereknek kidobáljuk, ami bennünk van, ezzel olykor tiszteletlen és jellemtelen módon gyötörjük és alázzuk a másikat. Általa pedig magunkat is. Az akciók-reakciók mögött számtalan sértés, elhanyagolás, düh és harag bujkál, melyekre vigaszt várunk embertársainktól.
Azzal tehát, hogy láttatni akarjuk magunkat, nincsen semmi gond. Gond azzal van, ahogyan szeretnénk magunkra irányítani a figyelmet, mert ezt sokszor cseppet sem „cuki” módon tesszük. Az információk sodrában a kézzel, lábbal, duzzadt értelemmel hadonászásnak egyetlen célja van: „szeress vagy gyűlölj, de vegyél észre, figyelj rám egy kicsit!”. És ha azt vesszük alapul, hogy annak van a leginkább szeretetre szüksége, aki a legkevésbé szerethetően nyilvánul meg, akkor hihetjük, hogy egy nagy ölelés gyógyszer lehetne a véresszájú, galaktikus csillagrombolók homályba borult lelki világára. De ezt az ölelést, ugye, online nem lehet megadni…
És aztán vannak azok az emberek, akik nem akarnak okoskodni, nem akarnak be- és beleszólni, egyszerűen csak kapcsolódni szeretnének a nagyvilághoz, és „Seholország” online terén együtt lenni valakikkel. Sok-sok csodálatos, egyszerűen élő ember, akikről hiszem, hogy Isten csodás ajándékai, akik mindössze annyit szólnak hozzá némely íráshoz, hogy ámen. Azaz: Úgy legyen! Mert az ámenek mögött óhajok vannak, amik egy jobb világnak szólnak, amilyet igazából mind szeretnénk.
Mindenkiben van egy ámen. Ideje kimondani.
