Miért gyűlöljük magunkat annyira?

A nyugalom megzavarására alkalmas gondolatok következnek.

Hogy a világban sok a gyűlölet, abban talán minden ember egyetért. Annyira nyilvánvaló abból, ahogyan ember az emberrel bánik. Ahogyan az ember a róla gondoskodó természettel bánik, és bizony, ahogyan az ember az őt teremtő, éltető és fenntartó Erőt elutasítja.

A „miért?”-ekről lehet, de nem érdemes vitatkozni, mert ezek olyan fájdalmas tények, amik elől nem lehet elfutni másik bolygóra. Egy olyan fajhoz tartozunk, amely valóságosan kegyetlen a saját fajtársaival. Nem lehet lelépni egy másik világba, hiába próbálják ezt megtenni milliárdnyian a telefonjukon keresztül, a nap minden órájában.

A megoldáshoz azért egyre közelebb jutunk. Valahol a simogatás és az érintés körül van a válasz, csak nem a képernyőinket kellene, hanem egymást. Az utóbbi időben legalább nagymértékben megnöveltük a simogató-érintő izomzatunkat. Már csak a kézfejünktől el kell jutnunk más izomzatokhoz. Ez igazán reménykeltő, de addig még sok dolgunk van.

A „hogyan tovább?”-okról világszinten zajlanak viták, beszélgetések, konferenciák, csúcstalálkozók, egyeztetések, szerveződések és ez egy nagyon jó dolog. Másról sem szabadna beszélni, mint arról, hogyan bánjunk jól egymással. Ismerjük a közhelyeket, a vezetőknek ezt kéne, a civileknek azt kéne, az egyházaknak amazt, meg kéne változtatnunk a fogyasztási szokásainkat.

Ha olyan ember kerül hatalmi pozícióba, aki gyűlöli önmagát, az hatással lesz mindarra, amit tesz. Ezért van az, hogy ontja magából a gyűlöletkeltő tartalmakat jobb- és baloldal ugyanúgy, és ezért nem tudnak szeretettel lenni egymással a közbeszéd alanyai. Nyilván nem mindenki, de a nagy többség igen. Mert túlsúlyban van a fröcsögés minden felületen. Aki rendben van magával, az ezt is árasztja magából.

Nem lehet elégszer leírni, kimondani, hogy aki önmaga ellen él, az mások ellen is fog. Ha pedig feljebb emelkedik, a csatornáján sötét erők fognak kisugározni. Hívhatjuk ezt szebben, de a mindennapokban érezhető. Az öngyűlölet lélektana egyszerű.

Ha a világ arra nevelt, hogy én nem vagyok jó, azt fogom hinni, hogy nem vagyok szerethető.

És mint olyan, nem is fogom szeretni magam. Az önmagamról alkotott negatív kép fog dominálni, amit a világ által kapott színekből festünk. Aki ilyen tapasztalattal él, az haragszik magára.

Ha haragszom magamra, akkor büntetem magam – lustasággal, hanyagsággal, verekedéssel, túlhajszolással, túlterheléssel, egészségtelen ételekkel, mértéktelenséggel, zajos zenével, kábítószerekkel, őrültséggel, okoskodással. Mindennel, amivel ártok magamnak vagy másnak élettani, érzelmi, értelmi síkon, azzal büntetem magam. Nemcsak magamat, hanem mindenkit, aki körülvesz. Ezért nincs olyan ember, aki önpusztító. Közpusztító lesz mindenki, aki maga ellen fordul.

Ha ez az alap lelkület, akkor ezt viszi az ember mindenhova és gyökereiben ez motiválja. Ezért lehet képes például egy közszereplő évtizedek után is hatalmasat bukni, mert az önbüntetés volt a fő motivációja – természetesen tudattalanul. Azon dolgozott a benne lévő pusztító erő, hogy a lehető legnagyobb szégyen érhesse és az egész világ előtt „bizonyíthassa”, hogy ő nem szerethető.

Ez a „rosszgyerekek” lélektana, akik a negatív figyelemhez szoktak és be kell bizonyítaniuk, hogy rossz gyerekek. Ehhez valamit el kell követni, amivel megütik az ingerküszöböt. Akit a mohóság el tud vinni, aki hatalmát mások nyilvánvaló kárára végzi, az megdolgozik azért, hogy gyűlöljék.

A feszültség és a túlzott ingerek keresése mind-mind önmagunk büntetése.

A sok adrenalintermelés a szervezetet gyengíti, így lehet az életerőt folyamatosan elpocsékolni. Állandó vészhelyzetbe hozzuk a szervezetünk azzal, hogy büntetést mérünk ki rá. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Minél távolabb van valaki a szeretettől, annál jobban gyűlöli magát és annál jobban gyűlölik, vagy hanyagolják őt az emberek.

Annál utálatosabb, kellemetlenebb, bosszantóbb, idegesítőbb, idiótább, szerencsétlenebb, elesettebb, fárasztóbb. Folyamatosan rabolja a figyelmünket, így próbál közelebb kerülni a Szeretethez.

Ha tudunk, segítsünk neki!

Sokszor szeretnénk jobbra írni a másik embert anélkül, hogy igazán elolvasnánk. Hiszem, hogy minden tettünk egy firka, vagy egy szép vonás életünk pergamenjén. Azért írok, hogy minél többen és minél jobban szeressük egymást elolvasni.