Az emberek nagy része többet készül az esküvőre, mint az azt követő évekre, pedig az esküvő csupán néhány óráig tart, míg a házasság életünk végéig.
Lássuk, mi az, ami még az esküvői előkészületeknél is fontosabb!
Amíg fiatalokkal foglalkoztam, mindig megkérdeztem tőlük, hogy vajon a jó házasságra fel kell-e készülni? Meglepő módon, a 14-17 éves fiúk körében kaptam a legtöbb igenlő választ.
Életünk minden nagyobb megmérettetésére felkészülünk. Hónapokig készülünk az érettségire, egy nyelvvizsgára, vagy a jogosítvány megszerzésére. A hivatásunkra évekig, néha évtizedekig. Életünk legmeghatározóbb döntésére vajon miért gondoljuk, hogy nem kell készülni?
A szerelem és az a bizonyos második szakasz
Feltételezem, senki nem úgy indul a házasságba, hogy „De jó lesz! Majd jól megkeserítjük egymás életét!” Sokkal inkább az él bennünk, hogy úgy lesz, mint a mesében. „…és boldogan éltek, amíg meg nem haltak!” Ami, lássuk be, az elején elég könnyűnek tűnik, hiszen a szerelmes embernek nem okoz nehézséget, hogy szíve választottjának kedvére tegyen. Felemelő érzés tölt el minket, ha kedvesünket boldoggá tehetjük. Igen ám, de ez az eufórikus szerelemérzés nem marad meg örökké. Átlagosan másfél-két évig tart. Ez a mi nagy szerencsénk! Ugyanis a szerelmes ember alig tud bármi egyébre koncentrálni.
Ha ez az érzés örökre megmaradna, nem tudnánk kibontakoztatni a bennünk lévő képességeket, lehetőségeket.
Ez a másfél-két év egy nagyon fontos szakasza a szerelemnek, hiszen ilyenkor kedvesünk az érdeklődésünk középpontjában áll. Még az is izgalommal tölt el, amikor elmeséli, milyen viszontagságokon kellett keresztülmennie, míg – ahogy Dr. Gloviczki Eszter szokta példázni – a Decathlonban meg tudta venni a fekete pamut zokniját. Most mondjon bárki egy olyan példát, amikor feszült figyelemmel, boldogan hallgatta osztálytársának történetét a zoknivásárlásról…! Ez az időszak ajándék. Arra szolgál, hogy minél jobban megismerjük választottunk személyiségét, gondolkodását, értékrendjét, világlátását, lelkének minden rezdülését. A szerelemből adódó hatalmas fokú érdeklődésünk, befogadókészségünk teszi lehetővé, hogy szellemileg és lelkileg is mélyen megismerjük egymást és egymás irányába alakuljunk, összecsiszolódjunk.
Egy szikra belobbantja a tüzet. Láng lesz belőle. De egy idő múlva fát kell rá pakolnunk, különben elalszik! Ez a második szakasz. Ám
minél több és minél vastagabb rönköket teszünk a tűzre, annál forróbb, annál erősebb lesz a parazsa…!
A szerelem második szakaszában már tudatosan igyekszünk boldoggá tenni társunkat. Erőfeszítést teszünk kapcsolatunkért. Ha megtesszük, ami tőlünk telik, a jutalom nem marad el. Ekkor alakul ki a „társ-szerelem.” Az a fajta szerelem, ami egy életen át tart.
Amikor röpül(ne) a tányér…
Gyurit (regnumi vezetőmet) friss házasként feleségéről, kapcsolatáról, közös terveikről kérdezgettem. Egy mondatára a mai napig emlékszem. Mikor megkérdeztem, hogy szoktak-e veszekedni, őszinte csodálkozással a hangjában azt kérdezte:
„Miért veszekednénk, ha a nézeteltéréseket meg is lehet beszélni?”
Tátva maradt a szám. Engem mélyen elgondolkodtatott. Nálam abban az időben, igen gyakran tanultak meg repülni a tányérok… Részben ez a beszélgetés indított el az önfegyelemre való törekvés útján.
Ne csak elmondani akarjuk érveinket, hallgassuk meg társunkat is érdeklődő figyelemmel, ő vajon hogyan látja? Miért így teszi? Ne zárkózzunk sértett némaságba! Ne emeljünk magunk és szeretteink közé falat! Dönthetünk úgy, hogy: “Te fontosabb vagy nekem, mint a vitánk!” Miénk a döntés, hogy veszekszünk egyet, vagy megbeszéljük a dolgokat (és szeretetkapcsolatunk nem sérül).
A legnehezebb rész
Ha mégis falakat emelünk, szelídségünk helyett indulatainkat engedjük be nézeteltéréseinkbe, akkor sincs veszve semmi. Életünk során sokszor megbántjuk szeretteinket, még akkor is, ha nem akarjuk. Merjünk bocsánatot kérni!
Ahhoz, hogy kimondjuk: „sajnálom”, „ne haragudj”, vagy, hogy „elszúrtam”, bátorság kell. Igen! A bocsánatkérés a bátor ember jellemzője.
Ahhoz, hogy kimondjuk: „bocsáss meg”, bizalom kell! Hit kell! Bíznom kell a megbocsátásban.
Ahhoz, hogy kimondjam: „hibáztam”, önismeret, alázat és kíméletlen őszinteség kell magammal szemben, hogy belássam, nem jól tettem, amit tettem.
Ahhoz, hogy e szavakat ki tudjam mondani, jó önértékelés kell. Tudom, nem vagyok tökéletes, hibázom, és ez így van rendben. Törekszem a jóra!
A bocsánatkérés tehát a bátraké, akik bíznak másokban, az őszintéké, akik foglalkoznak jellemük alakításával, és akik tudják, hibáik, bűneik, tévedéseik megbocsájthatók!
A szeretet, a hűség és a megbocsátás nem (csak) érzés kérdése
Mahátma Gandhi azt mondta:
„A megbocsátás képessége az erős emberek jellemzője, a gyengék soha nem bocsátanak meg.”
Érzéseinket fékeznünk kell, nem pedig felülni rájuk és száguldani velük. Ha a kocsis a rohanó lovak közé csap a hepe-hupás, hatalmas kövekkel szabdalt úton, várható, hogy előbb-utóbb kitörik egy kerék, vagy felborul a kocsi. Ilyenkor az okos ember fékezi a lovakat és lassan, a nagyobb köveket megkerülve halad tovább.
Állítsuk szolgálatunkba érzelmeinket!
Az izgalmas hónapok után elérkezik a várva-várt nap! Ám azt követően beköszöntenek a szürke hétköznapok is, és néha a hidegzuhany is! Az új, közös élet lehet, hogy nem megy olajozottan, és azokat, akik nem készültek fel kellően a házasságra, gyors csalódás, keserűség érheti. Az egyik kirándulni szeret, a másik TV-t nézni. Az egyik korán kel, a másik szeret sokáig aludni. Az egyik szeret mindent megbeszélni, a másik szereti a csendet. Az egyik rendetlen, a másik állandóan pakol.
Mennyi feszültség tud hirtelen felhalmozódni!
Sonet atya a következőket írja: „Az teszi a házaspárt házaspárrá, hogy megvan bennük az akarat a kitartásra!” A legfontosabb tehát a házaspár akarata, és nem pedig az érzelmeik.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
