Minél több kérdése van valakinek, annál mélyebben hisz – interjú Görföl Tibor teológussal

teológia közbeszéd
ujember.hu

A Pécsen élő vallásfilozófust, egyetemi docenst közbeszédről, értékekről, egyházi megújulásról kérdezte Szőke Tibor.

***

VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!

***

– Mi lehet az oka annak, hogy a keresztényt mint jelzőt a köznyelv könnyedén dobálja, gyakorlatilag minden mögöttes tartalom nélkül?
– Több probléma vezethetett el idáig. Az első, amit említenék, hogy a 19-20. század fordulóján több könyv született a kereszténység lényege címmel, s ha megvizsgáljuk őket, nagyon széttartó álláspontokat fogalmaznak meg. A kereszténység lényege már akkor sem volt könnyen meghatározható, és a helyzet azóta nem lett egyszerűbb. A 60-as, 70-es években aztán rövid hitvallási formulákat fogalmaztak meg, olyan tételeket, amelyek megpróbálták kifejezni a legfontosabb keresztény meggyőződéseket, ám nem váltak közkinccsé. A felekezeti sokféleség ráadásul különösen megnehezíti, hogy egységesen a kereszténységről beszéljünk, s nemcsak tanbeli, de etikai kérdésekben is nagyok a felekezeti különbségek.

A kereszténységen belül már Jézus Krisztus személyének és üzenetének elfogadása sem minden esetben párhuzamos egymással.

Vannak, akik elfogadják a személyét, személyének tekintélyét (az ember ettől lesz keresztény), de az üzenetét már nem, mert rengeteg kényelmetlen következményt hozhat magával a hétköznapjainkra nézve. Könnyen megteheti valaki, hogy formálisan elfogadja Jézust, de válogat az üzenetei között, amelyeknek eleve nagyok sokrétű értelmezésük van.

– Akkor kijelenthetjük, hogy a kereszténység régóta nem egységes. Nincs min meglepődnünk.
 Semmiképpen sincs. Én elsősorban azt az embert tekinteném kereszténynek, aki elfogadja Jézus Krisztust (így pedig Szentháromságnak vallja Istent), erre a hitre teszi fel az egész életét, mégpedig oly módon, hogy ennek minden következményét vállalja. Az első még viszonylag könnyen megy, a második hangoztatás sem nehéz. De hogy mindhárom kritériumnak ki mennyire felel meg egyszerre, azt csak a jó Isten tudja igazán.

– Ennek tükrében nincs sok értelme a „jó keresztény” vagy „rossz keresztény” címkézésnek.
– Bár napjainkban érzékelhető ilyesmi, nem szerencsés, ha mi magunk próbáljuk eldönteni, ki a „jó” és a „rossz” keresztény. Könnyen megeshet, hogy ilyenkor csak a saját egyoldalú kereszténységképünket vetítjük ki másokra. Legkésőbb a 80-as évektől identitásháború zajlik. Bár mindig voltak háborúk, kijelenthető, hogy ma az elsődleges válság az identitásunkkal kapcsolatban jelentkezik. Az a kérdés, meg tudjuk-e mondani magunkról, kik vagyunk, és másokról, hogy azokhoz a kategóriákhoz tartoznak-e, amelyeket mi fontosnak tartunk. Ki a keresztény, ki a nő, ki a férfi, ki a gazdag, ki az infantilis, ki a kulturált? Az idevágó viták az élet minden területét érintik.

– Ezek a konfliktusok folyamatosan alakultak ki, vagy egy jelentős eseményhez kapcsolhatóak?
– A legtöbb identitás egykor magától értetődő volt, vagy legalábbis visszatekintve annak tűnik.

A 17. században például nyilvánvaló volt, ki katolikus, ortodox, lutheránus, református. A nők társadalomban elfoglalt helye sem volt igazán kérdéses. Ezek a kategóriák napjainkra fellazultak, és ezek újraértelmezése zajlik.

Magára az értelmezésre nem is kellett figyelmet fordítanunk a 18. század derekáig.

– Elképzelhető, hogy mindez végső soron jó irányba vezet majd? Akár meg is szilárdulhatunk az identitásunkban?
– Vezethet akár jó irányba is, de a nehézséget abban látom, hogy az identitásunk alapelemeit nem ritkán olyan tényezőkre alapozzuk, amelyek nem igazán teherbíróak. A politikai hitvallásra gondolok, vagy a társadalmi kérdésekben alkotott véleményünkre. Ezek nem „bírják el” az emberi létezés súlyát. Olykor úgy tűnik, hogy a társadalomban az igazi választóvonal nem is a keresztények és nem keresztények közt húzódik, hanem két politikai pólushoz tartozók között. Az Egyesült Államokban egy demokrata beállítottságú katolikus olykor jobban megvet egy republikánus beállítottságú katolikust, mint egy demokrata katolikus egy demokrata ateistát. Ilyesmi nálunk is van: amit fontosnak tartunk a saját magunk szempontjából, az sajnos túl gyakran nem a kereszténységen alapul. A keresztények között is gyakoribbak és hevesebbek a viták a menekültkérdésben, a nők helyzetéről, a járványkezelés tekintetében vagy gazdasági problémákban, mint az Istent érintő nagy-nagy kérdésekben. Nem az a gond, hogy aktuális problémák foglalkoztatnak minket, hanem az, hogy nem csodálatos keresztény meggyőződéseink felől közelítjük meg őket. Másodsorban

sajátos infantilizmus is megfigyelhető. A nemiséggel kapcsolatos kérdések túl nagy figyelmet kapnak. A cölibátus az Egyházban, a nők pappá szentelése és a homoszexualitás tolódik a figyelmünk középpontjába. Óvodás gyermekeimet koruknál fogva sokszor nagyon érdeklik a nemi szerveik, de ha ugyanez a horizontjuk negyvenes, ötvenes, hatvanas éveikben járó embereknek, az nagyon szomorú.

– Az egyház dolga lenne a példamutatás?
 Mi, keresztények hajlamosak vagyunk az önállótlanságra. Hogy egyes csoportok kit vetnek meg, hová valónak vallják magukat, hol húzzák meg a törésvonalakat, az főként társadalmi mintákat képez le, nem pedig a tényleges keresztény mintákat. Szociológusok szerint megfigyelhető, hogy az Egyház tagjai a menekültkérdésben például hajlamosak az adott ország hivatalos álláspontját képviselni. Egy német katolikus és egy magyar katolikus nem is értenék meg egymást a migránsválság megoldásában: sok német katolikus szerint elképzelhetetlen a menekültek befogadásának elutasítása, sok magyar katolikus szerint elképzelhetetlen az elfogadása. Ez nagyfokú önállótlanságra vall részünkről, amit nem lenne szabad megengednünk.

Mi az útja a probléma felismerésének és hol található az ebből kivezető út?
 A kereszténység belső lényegével kapcsolatban sajnos nagyfokú érdektelenség mutatkozik, ahogy az életünket irányító elvekkel összefüggésben is: a teremtés, a Szentháromság, Krisztus személyi titka, a végső üdvösség kérdései alig részesülnek figyelemben. A hívőknek gyakran még kérdéseik sincsenek ezeket illetően. Ennek egyik oka, hogy ha kérdések merülnek fel bennünk, hajlamosak vagyunk azt hinni, közösségünk minden tagja mindennel pontosan tisztában van, csak mi képezünk kivételt. Ez hibásan azt az érzetet keltheti, ha mi nem értünk valamit, akkor nem vagyunk jó hívők.

Szégyelljük megvallani a kérdéseinket egymás előtt. Pedig az egész fordítva van. Minél több kérdése van valakinek, minél jobban izgatják a hit nagy kérdései, annál mélyebben hisz.

A spirituális és az intellektuális igényeket jobban fel kellene karolnunk. Ha hajlandóak lennénk tanulmányozni hitünk nagy tanúit, ha vennénk a fáradtságot, hogy utánajárjunk, mit mondtak a legnagyobb teológusok, miként vélekedtek és cselekedtek a szentek, akkor felismerhetnénk a kereszténység tágasságát, életerejét, felszabadító erejét, boldogságát. Sok minden virágba borulhatna körülöttünk. Hiba, ha a hozzánk fordulók kérdéseit üres frázisokkal ütjük el, mert lelki nyugtalanságuk ettől még nem csillapodik. Ha lesznek katolikusok, akik intellektuálisan képzik magukat azért, hogy olyan válaszokat tudjanak adni, amelyek kielégítik, de meg is lepik az embert, akkor úgy tudnak majd segíteni, hogy nem mások helyett oldják meg a problémákat. Fontos az önállóságra nevelés, de mindehhez támogatókat kell rendelkezésre bocsájtani.

– Hol kaphat az ember választ a kérdéseire, hol találkozhatunk élő közösséggel, ahol megvallhatjuk a hitünket? A kereső ember gyorsabban talál erre egy nyitottabb felekezetet, ahol őszintén felé fordulnak, ha kételyei támadnak.
 Ezért kitüntetetten fontos, hogyan fordulunk a „keresőkhöz”. A különböző ezoterikus közösségek, a távol-keleti vallások képviselői sokszor tárt karokkal fogadják azt, aki egy kis érdeklődést is mutat irányukban. A legnagyobb kihívást pillanatnyilag a pünkösdi közösségek jelentik. Náluk a közös istentisztelet kiegészül közösségi élettel és a felmerülő problémák közös megoldásával. Ebből van mit tanulnunk!

A kérdésekkel küzdő ember istenközelségét nagyon meg kellene becsülnünk.

– Több előadásodban beszéltél arról, hogy a katolikus egyházban a hívek közül sokan gondolják, hogy meg kell próbálniuk lépést tartani az új kor kihívásaival, míg mások óvnák az egyházat a megújulástól.
 Az Egyházunknak olyan sok elvárásnak kellene megfelelnie egyszerre, hogy soha nem lesz olyan, hogy éppen jó legyen mindenki számára. Egyesek szerint a társadalmilag fontos kérdésekben szót kell emelnie valamely hivatalos képviselője által, mások úgy vélik, hogy fő feladata a tiszta evangelizálás: mintegy a kortól függetlenül. Ez utóbbi álláspontot éppen a katolikus tanítóhivatal cáfolja meg. II. János Pál például nagyon konkrétan nyilatkozott a fegyverkereskedelemről, gazdasági folyamatokról, politikai hazugságokról, a környezetszennyezésről, a korrupcióról, a hatalom gyakorlásáról. Ferenc pápát sem kell félteni e téren. Vége annak a kornak, amikor az Egyház úgy vélhette, szuverenitása miatt nem kell „alászállnia” a konkrét történelmi folyamatok szintjére.

– Akkor a pápák követendő példák a ranglétra alsóbb szintjein helyet foglalók számára?
 Minden korban változott, hogy milyen érzékenységű volt az egyházi vezetők hite. Érzékenységen azt értem, hogy az evangélium és a hit belső magvának következményeit mennyire fedezték fel a tényleges élet világában. A kérdés magyarán az, milyen mértékben ismerjük el, hogy az élet valósága, amely most körülvesz bennünket, szervesen kapcsolódik az evangéliumhoz.

Akinek az lenne a véleménye, hogy ami most a világban, az országban, a városokban vagy az otthonokban történik, annak nincs köze az Örömhírhez, az bizonyos szempontból elvesztette evangéliumi érzékenységét.

Sokan szerencsére ott is felfedezik az evangélium következményeit és lüktető életét, ahol csak nagyon kevesen képesek rá: Teréz anya az indiai betegekben, Böjte Csaba az árvákban, Robert Barron amerikai püspök az internet kereső és kritikus népében.

– Ha akarjuk, megtaláljuk. Sokan mégis elfordítják a fejüket. Segíthet-e e szempontból a felszabadítási teológia?
– Nem is kell akarni. Annyira nyilvánvaló. A felszabadítási teológiával az a probléma, hogy aki állást foglal vele kapcsolatban, annak véleményét könnyen kiterjesztik az egész kereszténységére. Az egész olyan, mint egy pókháló: ha a hálót egy ponton megrezegteti valamilyen állásfoglalás, akkor nyomban kihatással van a többi elemre is. Ezért olyan nehéz manapság nyilatkozni ebben a témában: az ember nyomban kártékony progresszívnek vagy imádnivaló lázadónak tűnhet. Csak ismételni tudom magam: nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy bizonyos kérdésben tett állásfoglalása alapján megítéljük valakinek a teljes kereszténységét. II. János Pál azt mondta, hogy a felszabadítási teológia hasznos és elengedhetetlen. Ennek ellenére hazánkban még széles körben ismeretlen. Aki pedig ismeri, sokszor gyanúsnak vagy éppen idejétmúltnak tartja. Bizonyos értelemben kanonizáltuk azzal, hogy Óscar Romero püspököt szentté avattuk. Róla azt mondta Karl Rahner, hogy ha akkor lövik le, amikor éppen az abortusz ellen prédikál, akkor a legnagyobb szentek között tartanánk nyilván. De mivel egy olyan országban munkálkodott, ahol sokkal több gyermek éhezett, mint ahányat abortáltak, ezért az életvédelemnek ez a formája alig érdekel valakit.