Ha nem okozna elég gondot a szomszédunkban dúló háborús agresszió, és a részben annak nyomán egyre terebélyesedő gazdasági válság, még erkölcsi (ön)sanyargatástól is szenved nemzetünk.
1. A párbeszédképesség totális hiánya, és annak következményei
E sorok írásakor a csapból is egy női becenév folyik, ám ez valójában egy pénzügyi kifejezésre való hivatkozás. Hogy a KATA miért vált az aktuális közbeszéd főszereplőjévé, talán minden olvasó számára ismert, az viszont kevésbé evidens, hogy lehetett volna másként is módosítani. Arról mindenképp szükséges lenne értelmes, érvek mentén zajló párbeszédet folytatnia a társadalomnak, hogy egy, bizonyos szempontból kedvezményesnek nevezhető adónem mennyire jelent extra terhet a más formában adózóknak, szükséges lenne esetleg változtatni rajta, s ha igen, miként. Ilyen konstruktív szellemi erőfeszítésre mutat példát a Győr-Moson-Sopron Megyei Kereskedelmi és Iparkamara, ahol összeültek a szakemberek, és konkrét ajánlásokat fogalmaztak meg a szerintük racionálisan szükségszerű változtatnivalók kapcsán.
Az ilyesmi azonban érzékelhetően nem érdekelte a jogalkotót – nem véletlen az egyes szám alkalmazása –, pont úgy lett ez a szabályozás is átsöpörve a parlamenten, mint mikor valaki felébred, eszébe jut valami, és azon nyomban meg is cselekszi azt.
Kétségkívül lehet így vezetni egy országot, de ennek következményei is vannak, az üzenet ugyancsak nyilvánvaló.
2. Szüntelen démonizálás
Az, hogy egy adónem korszerűtlen, változásra érett, a világ legtermészetesebb dolga. Mennyi hasonló módosítást megértünk már fiatal demokráciánk néhány évtizedében is! A mostani módszer, és a hozzá társított kommunikáció azonban viszonylag újszerű, bár az elmúlt évek kormányzási stílusa alapján akár következetesnek is mondható.
Merthogy a politikai indoklás szerint itt bizony visszaélés történt, százezrek csaltak a KATA révén. Vagyis az új ellenség, akit aktuálisan le kell győzni, az ilyen formában adózó állampolgárok jelentős része, a teljes társadalom 2-4 százaléka.
Pedig akik ezt az adónemet választották, aligha azzal a kérdéssel fordultak tanácsadóhoz, könyvelőhöz, hogy miként verhetnék át az államot, hogyan lophatnának ki minél több pénzt a közösből (ráadásul a legnagyobb „kényszerkatáztató” maga az állam volt). Az adott személyek választottak egy választható adónemet, befizették a kiszabott adót.
A korábbi adónemeket érintő módosítások igazolják, hogy az adózók sértegetése nélkül is végig lehet vinni egy ilyen folyamatot,
ami nem jelenti azt, hogy ne kísérné feszültség a változtatást.
3. Cinizmus, állampolgárok megalázása
Az adófizetőket célkeresztbe állító üzengetés eltörpül a pedagógusokat, a jövő nemzedékeinek nevelőit érintő verbális inzultusok mellett. Az eleve szerény megbecsülés mellett hatalmas terhet hordozó tanároknak, tanítóknak olyan kijelentésekkel kellett a közelmúltban szembesülniük, mint úgysincs semmi dolguk egész nyáron, minimális mértékben azért csak kéne emelést kapniuk, de aligha fogják elhagyni a pályát, mert nem találnak majd máshol munkát.
Mindeközben az ország közösségét elvileg képviselők pedagógusi mércével mérve elérhetetlen, csillagászati fizetése az utóbbi időszakban olyan sűrűn emelkedett újabb negyed-, félmilliós összegekkel,
mintha szándékos provokáció állna a háttérben: látjátok, még ezt is megtehetjük!
Ahogy a KATA adónem látszólagos vitáján elhangzott az illetékes kormánypárti politikus részéről: azért hajtjuk végre ilyen rövid idő alatt a törvénymódosítást, mert megtehetjük. Jézus szavai juthatnak eszünkbe: „elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta”. (Mt 23, 4)
A sok milliárdba kerülő, 10 évre titkosított költségvetésű, fényűző tűzijáték tovább fájdíthatja a szíveket: neked veszélybe került a megélhetésed, télen fázni fogsz, egyre növekednek a terheid, mi pedig eközben milliárdokat szórunk el – az általad befizetett adóból – fényűző ünneplésre.
4. Destruktív kritika, értelmiségi hallgatás
Az előző pontok jórészt a kormányzat erkölcsi mélyrepülését szemléltették, azonban a politikai térfél másik oldalán – már amennyire létezik olyan – sem látni színvonalasabb alternatívát. Az nem érdemi válasz, hogy ez nem jó, az nem jó, az nem másik út, hogy ti mindent rosszul csináltok, monnyonle, neírdalá. Hol a helyesnek szánt út felkínálása, hol a probléma alapos feltárása, hol a valódi érdekképviselet?
Különösen fájó hiány az értelmiség megszólalásának, kiállásának, építő kritikájának, útmutatásának elmaradása.
Már csak azért is, mert a KATA adónem radikális átalakítása mögött reális következményként felsejlik a szellemi szabadfoglalkozásúak, a nem irányítottan gondolkodók háttérbe szorulása is.
5. Államvallás születik
Miközben a társadalom morális iránytűinek szerepét betöltő „őrállók” egységesen elhalkultak, folyamatosan kivonultak a közbeszéd terepeiről – kit megfélemlítettek, ki belefáradt, van, aki nem látja értelmét –, az uralkodó politikai erő részéről tanúi lehetünk egy fanatizáló, vallási alapokra épített néplélek-manipulálási törekvésnek, amely a szavak és a rendszer szintjén a kereszténységgel tűnik rokonnak, a valóságban – amint arra Török Csaba katolikus pap, teológus tanár rámutatott – épp az ellenkezőjét képviseli annak, amit Jézus Krisztus tanított, és mintaként megélt.
Az „én tudom jól” dogmájától ma már oda jutottunk, hogy a házelnök rendszeresen sátánnak kiáltja ki az ő politikai táborával egyet nem értőket,
a papok fizetésük egy részét, talán nagyobb hányadát az államtól kapják, kimondottan el is várva cserébe a lojalitást, együttműködést,
s a pápa is csak akkor barát, ha ugyanazt gondolja, mint a NER legfőbb vezetője – különben ellenség. A Magyar Köztársaság átnevezése Magyarországra, a vármegye, az ispán kifejezések sajnos részei egy jól látható törekvésnek: mind érzelmi építőkövei egy vakhitre, érzelmi kötődésre épülő, vallási jellegű tömegképzésnek.
És ebben a folyamatban részletkérdéssé silányul, hogy megbízhatunk-e az országunk vezetőiben, akik rövid időn belül képesek ugyanannak az ellenkezőjét állítani, politikai érdekből, számításból tömegeket félrevezetni.
Merre tartunk?
Az, hogy vitás kérdésekben nem tud a közéletünk értelmes alternatívát kitermelni, komoly probléma. Merthogy így aligha fogunk előbbre jutni. Az viszont, hogy olyan kormányunk van, amely saját állampolgárai démonizálásában, sértegetésében látja az előtte tornyosuló problémák ellenszerét, ennél súlyosabb tünet. Ugyanis nemhogy előre nem megyünk, de ez bizony hátrálás, morálisan mindenképp.
Láttunk már hasonló folyamatokat a történelemben, és egyik sem végződött jól. Nem lenne ideje felébredni, visszafordulni, ha ez még lehetséges egyáltalán?
És miért a Szemléleken kell erről cikket megjelentetni? Hol vannak a közgondolkodás alkotó fórumai? Lehet-e egyáltalán a közügyekről politikai szekértáborokon átívelően párbeszédet folytatni? Mi annyit tudunk tenni, hogy a tények bemutatásán túl megvitatásra ajánljuk a dilemmát: cinizmus, démonizálás, destrukció, vakhit, vagy korrektség, őszinteség, összefogás, nyílt párbeszéd, építő kritika, közös gondolkodás? A Szemlélek továbbra is partner lesz az utóbbi szemlélet erősítésében.
