Keresve sem találhattak volna a szervezők megfelelőbb hírvivőt arra, hogy bemutassák, hol áll ma a magyar katolikus egyház.
Amint hírt adtunk róla, nem lesz saját himnusza az idén szeptemberben Budapesten tartandó Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak, ezt a szerepet egy 1938-as népének „felújítása” tölti be. Látszólag nem érdemes ezen a tényen fennakadni, hiszen ahhoz képest, hogy valószínűleg itt lesz Ferenc pápa, valamint sok érdekes esemény éri majd egymást, rengeteg katolikus ember találkozhat majd Jézussal, eltörpülni látszik, hogy mi a zenei vezérmotívum.
Magát a feldolgozást nem is igazán érheti kritika, hiszen a zenéje – legalábbis a sok beígért változat közül annak, ami fentebb meghallgatható – friss, letisztult, színvonalas, a szöveg prozódiája hű a magyar nyelvhez. Legfeljebb az merülhet fel az előzményeket nem ismerő hallgatóságban, hogy ilyen szép zenéhez és előadásmódhoz miért nem írt valaki olyan szöveget, ami a kor embere nyelvén fogalmaz meg gondolatokat. Nekem például
eddig nem jutott eszembe, hogy tömjénillat lenne a hitem, ehhez egyszerűen nem tudok kapcsolódni.
De ezzel együtt is szakmai szempontból jó alkotás született, nem tetszhet minden apró részlet mindenkinek, egy „katolikus”, vagyis átfogó, egyetemes küldetésű dal nem hasonlítható egy bizonyos zenei ízlésű kör igényeit kiszolgáló szerzeményhez.
Az már sokkal nagyobb baj, hogy nem lett saját himnusza egy ilyen világméretű rendezvénynek, helyette meg kell elégednünk egy „ahhoz képest rendben van” renoválással. Lehet azt mondani, hogy az e szándékból kiírt pályázatra beérkezett művek között nem talált megfelelőt a zsűri, de kérdés, hogy megfelelő volt-e a pályázat, alkalmas volt-e a zsűri, jól lett-e az egész keresés lebonyolítva. Nem én voltam az egyetlen, aki nem nyújtotta be az erre az eseményre írt dalát a pályázatra, nem véletlenül. Hosszan tudnám sorolni az okokat, de itt magát a tényt szeretném jelezni: óriási kincsestárat képeznek a hazai egyházi zenei alkotók, nem csupán a könnyűzene részterületét érintően. Ha ebből a szellemi, szakmai, inspirációs bázisból nem sikerült felszínre hozni legalább egy művet – szerintem tucatnyit is fel lehetett volna mutatni az elmúlt 4,5 évben -, az komoly szervezői gondokra világít rá.
Ugyancsak kérdés – és szoros összefüggésben van az előző felvetéssel -, hogy 4-5 éven át tartó előkészület esetén miért pár hónappal a kezdés előtt hozzák nyilvánosságra a himnuszt. Úgy képzelem – és például az ifjúsági világtalálkozók esetében így is tapasztaltam eddig -, hogy egy ekkora volumenű nemzetközi csúcs-találkozó előkészítésének elválaszthatatlan részét képezi a ráhangolás, amelyben fontos szerepet kap az aktuális mottódal.
Jó ideje zengenie kéne annak a bizonyos dalnak, hogy a helyszínen már jól bejáratva, tényleg összecsengjen az a bizonyos millió szív.
Ha már egy népénekre esett a választás, újfent felmerülhet a dilemma, hogy miért kellett olyan köntöst adni rá, ami nem igazán illik az illetőre. Itt olvasható egy értő szakmai kritika arról, hogy meg lehet ennek a népéneknek a korszerűsítését úgy is oldani, hogy ne csak hallgatni, hanem énekelni is kedve támadjon az embernek.
Ha már mindenképp Ákosra esett a szervezők választása – aki maga is jól érzékeli, hogy szakmai tudását és hitbeli elkötelezettségét esetleg beárnyékolhatja nem rejtegetett politikai elkötelezettsége, így szimpatikus módon próbálja nem saját dalaként értelmezni a feldolgozást, inkább producerként tekint magára -, jobb lett volna, ha önálló dalt ír inkább, amely nem szenvedett volna a hozott anyag kötöttségeitől. Nem kizárt, hogy már írt is ilyet, vagy írni fog – ezt az észrevételemet egyébként neki is jeleztem közvetlenül.
A habot ezen a nem túl ízletes tortán a bemutatás körülményei jelentik: nehéz megérteni, miért szerveznek sajtóeseményt, ha ott nem lehet kérdezni (ez a NEK helyett inkább a NER-re volt eddig jellemző, nem tűnik jó iránynak elmosni azt az egyetlen betűnyi, mégis fontos különbséget), de még érdekesebb, hogy miért egy olyan médiumban tartották az „ős”-bemutatót, amelynek a hallgatottságát nagyfokú szerénység jellemzi. Az pedig már egy messzebbre vivő részkérdés, hogy miért hallgatják olyan kevesen a Magyar Katolikus Rádiót. Gondoljunk bele bátran: ha nem kerül ki az internetre a felvétel, ha nem terjesztik videómegosztó által, ha így nem harap rá a szekuláris média, ki tudna róla, hogy abban a rádióban leadtak egy dalt?
Azt pedig mindenki döntse el magában, hogy egy „bogcatubca” néven esetenként igencsak hiányos öltözékben Insta-influenszerkedő – reklámokat is bevállalva saját magát pénzszerzési céllal instrumentalizáló -, „tehetség”kutatókban feltűnő ifjú hölgy, akivel kapcsolatban néha az a hír, hogy épp kivel nem jár már, mennyire lehet hiteles hangja/arca egy világméretű katolikus rendezvénynek.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Mindent összevetve a NEK himnusza hűen tükrözi, milyen állapotban van a hazai katolikus egyház.
***
FRISSÍTÉS: Cikkünkben eredetileg egy olyan fotó is látható volt Nagy Bogi közösségi oldaláról, ami azóta elérhetetlenné vált. Amennyiben cikkünk hatására történt a változás, annak örülünk.
